Szindbád feltámadása

„De jó volna ötven esztendő múlva élni... Egy holdas estvén egyszer elszökni a kriptából... a városba besétálni. – Milyen a divat, és mit játszanak a színházban?”

Gordonkázás

1 Csaknem hatszor tíz esztendő is elmúlt azóta, hogy A vörös postakocsi írója ezeket a sorokat apró, lilatintás betűivel papírra vetette. A negyvenedik életévéhez közeledő Krúdy Gyula sikerei és népszerűsége csúcsán, 1916-ban, mind többet gondolkodott, írt a halálról; gyakorta föltette magának a kérdést, vajon mi marad fenn munkáiból az utókorra? Ekkortájt születtek az Aranykézutcai szép napok elbeszélései és a harmadik Szindbád-ciklus, a Szindbád feltámadása darabjai. Mintha már akkor felfejlett volna benne, hogy a következő félévszázadban váltakozóan a hanyatlás és a föltámadás, a mellőztetés és az újrafölfedeztetés sorsa vár munkáira.

Mit tapasztalna a Nyírség, a Szegesség és a pesti, szigeti, óbudai utcák vándorkalandora, ha – mint egykor elképzelte – „sírbolt-szagú szalonkabátban” végigsétálna az ő Andrássy útján? Ma talán először a régi Japán-kávéház helyén működő Írók Könyvesboltjának kirakata előtt állapodna meg, ahol egy szép könyv címlapjáról öregkori arcképe és legkedveltebb alteregójának, Szindbádnak neve tekintene vissza rá. Tehát az emberek még nem feledték el az ezeregyéjszakabeli hajós történeteit, aki fekete selyem papi öltönyben vagy a középkori zsoldosvezérek pazar bivalybőreiben jelent meg az álarcos bálokon és siheder fiúként, óangliai királyfiként, száz– avagy háromszáz esztendős életunt ifjúként mindig kifogástalan eleganciával mutatkozott régi házaknál, régi barátoknál, régi nőknél? – Így lépne be a boltba. A válaszból megtudhatná, hogy írásai ma népszerűbbek, ismertebbek, mint eddig bármikor. Évenként három-négy könyve jelenik meg nagy példányszámban, és el is fogy azonnyomban. Mind többet írnak tanulmányokban, emlékezésekben róla; színdarabja, A vörös postakocsi százon felüli sorozatot ért el a Vígszínházban, ahol most a Rezeda Kázmér szép életéből készült színpadi játékot próbálják; a számára ismeretlen dobozban, a televízióban sűrűn jelennek meg műveinek átdolgozásai; a rádióban nem múlik el félév egy-egy átdolgozott írásának sugárzása nélkül, és Huszárik Zoltán Szindbádját méltán emlegetik jelenkori filmművészetünk legbecsesebb alkotásai között.

Mindezt meghallgatva Gyula úr bizonyára kicsit kóválygó fejjel hagyná el a könyvesüzletet, hogy a közelben egy kisvendéglőt keresve, eltűnődjék az idők múlásán és az írói szerencse forgandóságán. Efféle helyiséget azonban nemhogy az Oktogon környékén, de az egész városban is alig találna – visszavonulna hát örök nyugvóhelyére, így a mi tisztünk elgondolkodni: vajon Szindbád legújabb feltámadása mennyi örömet és milyen kétségeket kelt bennünk, mai örökösökben?

2 Rövid visszatekintés elevenítse fel, hogy Krúdy az 1913-1918-as évek nagy sikerei után mind íróilag, mind egzisztenciálisan válságba került. A művészi hanyatlásból nagy regényeivel (például: Napraforgó, N. N., Asszonyságok díja, Mit látott Vak Béla..., Hét bagoly, Hátom király, Boldogult úrfikoromban) és a többi között Az élet álom elbeszéléseivel hamar kilábalt, de anyagi helyzetében, erkölcsi megbecsülésében csak nagyritkán mutatkozott némi átmeneti javulás. Halála után hét évig egyetlen kötete sem jelent meg, majd 1948-ig mindössze tizennégy. Ekkor rövid időre újra feltámadt; egy év alatt kilenc kötet jelzi a megnövekedett érdeklődést. Ezután, két ifjúsági elbeszéléstől eltekintve, újra a „hallgatás” következik. Végre 1954-ben a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban együttes megjelenése már egy új Krúdy-reneszánsz hajnalát jelzi, de az igazi éledés 1957-ben a Szépirodalmi és Magvető Kiadó gondozásában megindított „életműkiadás”-sal -kezdődött. Nem egészen két évtized alatt a válogatott művek 33, és az egyéb kiadványok mintegy további 30 kötetében az író valamennyi jelentős regénye, elbeszélése, színpadi írása, portréja, publicisztikai munkája és rajza, karcolata megjelent. Mindez nagyjából ismeretes, akárcsak az, hogy ezekben a kiadványokban számos elfeledett, csak régi újságok sárgult lapjain található írás vált hozzáférhetővé a Krúdy-rajongók mind nagyobb tábora számára.

A legutóbbi években azonban egy másfajta Krúdy-reneszánsz is kibontakozott. Egyre több a róla szóló emlékezés, és a kiadások szaporodása következtében a legkülönfélébb átdolgozások, adaptációk kerülnek a közönség elé. Itt az alkalmas pillanat: érdemes számot vetni, vajon ezek a memoárok és átdolgozások mennyiben válnak a Szindbád írójának hasznára?

3 „Nekem mindegy, hogy jót vagy rosszat írnak, csak írjanak rólam” – mond ta egyszer egy író, amikor véleményét kérték a kritikáról. Nem is olyan régen, úgy másfél évtizede, a Krúdy-rajongók kicsiny és megszállottnak tartott tábora még úgy vélte, mindegy, mi jelenik meg kedvenc írójuktól, mit írnak róla az emlékezésekben, hogyan dolgozzák át műveit, csak az a fontos, minél többen ismerkedjenek meg életével, munkáival. Így keletkeztek körülötte a hamis legendák, ezért is tartották sokan érthetetlennek, megközelíthetetlennek, mi több, unalmasan egyhúrúnak. A közvélemény áthangolódása a már említett életműkiadás 1957-től folyamatosan megjelenő kötetei mellett Zsurzs Éva 1965-ös A hírlapíró és a halál című tévéjátékának és főként Huszárik Zoltán 1970-es Szindbád-filmjének köszönhető. Persze, a modern európai irodalom mind nagyobb beáramlása könyvkiadásunkba, a jelenkori költészet népszerűségének fokozódása, és általában az asszociatív típusú művészet térhódítása főként az ifjúság körében szintén kedvezett Krúdy befogadásának, és valójában nehéz volna röviden összefoglalni mindazt, ami oda vezetett, hogy ma már szigorúan válogatva fogadjuk mindazt, ami Krúdy és Szindbád neve alatt jelenik meg.

Mint általában a művészetben, Krúdyt illetően sincs oly mércénk, amellyel biztosan meghatározhatnánk, hogy mi méltó és mi nem méltó a magyar próza mesteréhez. Néhányan úgy vélik, hogy legelsősorban is minden művének megjelentetésére kellene törekedni. Ismeretes azonban, hogy Krúdy a legtermékenyebb magyar író volt: valamennyi írása csak a most zárult életműkiadás négyszeresében férne el. A napi zsurnalisztika őrlőmalmában – főként ifjú hírlapíróként – sok olyasmit is írt, amit később maga sem vett fel köteteibe. Ezeket nincs értelme előásnia régi újságokból – csak írói hitelét rontanánk. Igazi értékei a gondos válogatásban mutatkoznak meg, nem pedig az olyan esetleges és alkalmi kiadványokban, mint például A szobrok megmozdulnak című gyűjteményben.

Sokkal nehezebb megjelölni, mi dönti el, hogy egy-egy átdolgozás Krúdy szellemében, valóságos értékeinek jegyében született-e, vagy sem. Talán könnyebb lesz megmondani, mi az, ami távol esik látomásos lírájától, prózájának költői szárnyalásától.

Nem is kell különösebb figyelemmel olvasni Krúdyt, hogy észrevegyük: írásainak két kulcsszava két hasonlító szócska, a „mint” és a „mintha”. („Alkonyodott, mint a fáradt szív.” – „A ködös mezőségen vándorcigányok rejtélyes tüze fénylik, mintha valami nagy munkára készülődnének e vadmadárhangú, szenvedélyes hajzatú, lihegő életű, különös idegenek...”) E találomra kiragadott két mondathoz hasonlót ezerszámra idézhetnénk tőle, és ugyancsak könnyűszerrel találhatnánk példákat regényeiben, elbeszéléseiben hősei legjellegzetesebb gesztusára: a fáradt, lemondó, ironikus legyintésre. Leírásai a metaforákban, emlékezései a látomásokban, alakjai a valóság feletti lebegésben, hőseinek szenvedélye csak a feszültséget feloldó iróniában teljesedik ki. Ahol mindez hiányzik – például a néhány hónapja a televízióban látott Kárpáti kaland című egyfelvonásos előadásából, vagy nemrégiben a Boldogult úrfikoromban rádióváltozatának rendezéséből – ott a hang, a szó formázhatja ugyan Krúdyt, de a szelleme távol marad.

4 Talán azért oly nehéz megidézni szellemét, irodalmunkban egyedülálló szellemiségét, álomalakját, álomalakjait, mert maga is annyiszor és oly változatos formákban jelenítette meg ön magát hőseiben. Ugyanakkor – valahányszor megkérdezték erről – hevesen tiltakozott, hogy azonosítsák Szindbáddal, Rezedával, vagy Nagybotossal. Milyen volt hát valójában? – tesszük fel újra és újra a kérdést és megpróbáljuk – mint ezt Szabó Ede tette könyvében – feleleveníteni a legendák és hamisítások homályából írói, emberi portréját.

Ehhez nyújt segítséget a közelmúltban megjelent két emlékezés, Krúdy Mária Szindbád gyermekkora és Krúdy Zsuzsa Apám, Szindbád című könyve. Már az is szinte valószerűtlennek tetszik, hogy a száz-háromszáz esztendős álomlovag egykor gyermek, naiv diák volt, mint ahogy nehéz őt, a pesti éjszaka vándorát családapának elképzelni. Az első házasságából származó leány, az 1973-ban elhunyt Mária, töredékes kéziratát hiába egészítette ki igyekezetes gonddal Majtényi Zoltán, ez az ifjúságnak szóló elbeszélés csak halovány képet fest a múlt század utolsó harmadának Nyíregyházájáról, a családról, és az ifjú bontakozó tehetségéről; jobbára a már ismert adatokat ismétli kissé didaktikus, mesélő formában.

Remekmű, az Asszonyságok díja, köszöntötte a második házasság egyetlen gyermekét az író kedvencét, Zsuzsát, aki most apja emlékéhez méltó könyvvel örvendeztette meg az olvasókat. Kellő szerénységgel a háttérbe húzódva, korábbi emlékezéseit új színekkel gazdagítva elevenítette fel a maga margitszigeti és óbudai gyermekkorát, apja tündökletes életét, alakját. Szépítés nélkül ír Krúdy nyughatatlan bohém természetéről, könnyelműségéről és nagyvonalúságáról, mely éppúgy művei forrása volt, mint az a szinte felfoghatatlan munkakedv, munkaerő, amely a napi négy-öt órai írás mellett a kávéházi, kocsmai beszélgetéseket és a könyvtári kutatómunkát egyaránt „nyersanyagként” fogta fel, és örökbecsű alkotások hoz vezetett. Kommentárok, levelek, dokumentumok, Krúdy-írások sorakoznak gondos szerkesztésben, Krúdy Zsuzsa könyvében, amely, – ez a legkevesebb és egyben a legtöbb, ami elmondható róla – mindeddig a legértékesebb és legszínvonalasabb hozzájárulás a Szindbád írójáról szóló emlékezés-irodalomhoz.

5 Krúdy itt jár közöttünk: És egyre több olvasót hódít. Nincs századunkban még egy szépíró, akit átdolgozásokban, emlékezésekben oly sokat idéznének meg, mint őt. Ezért is érdemes talán éppen most megállni feltámadásának „új hulláma” idején, és számot vetni e szellemidézés fény– és árnyoldalaival.

Barta András

(Magyar Nemzet, 1976/9. /január 11./ 11. p.)