UTÓSZÓ
A legváltozatosabb
típusokban és sokszínűen megelevenített mákvirág-figurák Krúdy
regényeinek és elbeszéléseinek gyakori, és fontos jelentést hordozó szereplői.
Lecsúszott, elzüllött egzisztenciák, donkihótei szélmalomharcot vívó,
lerongyolódott kisnemesek, szánalomra méltó panoptikumfigurák, akiknek sem
jelenük, sem jövőjük nincs, egyetlen kincsük egy sajátosan idealizált múlt. Az
írói ábrázolás tragikomikus tónusa következtében azonban mindig
valamelyest rokonszenves vonást is nyernek, hiszen mégiscsak különbek azoknál,
akik a Krúdy-korabeli társadalmi élet felszínén mozognak. A lecsúszottak
ugyanis passzívak, s ártalmára többnyire csak önmaguknak vagy a hozzájuk
hasonlóknak vannak. Az immoralitások felé pedig az a reménytelen viaskodás
sodorja őket, amellyel legalább a látszatát szeretnék fenntartani a hajdanvolt
„úri” életmódnak és az egykor betöltött, fontos történelmi szerepnek.
Minél
reménytelenebbé válik e mákvirágok sorsa, annál tisztességtelenebb eszközökhöz
folyamodnak. Az író pedig fokozatosan felszámolja velük kapcsolatban táplált
hamis illúzióit, fokról fokra mélyül el kritikai szemléletű
társadalomábrázolása, radikalizálódnak nézetei. Mindez Krúdy írói fejlődésében
sokoldalúan és mélyen kifejezésre jut.
A századforduló
előtti, kezdeti Krúdy-művekben a gyakran jelentkező kritikai állásfoglalást
gyengíti a még nem eléggé elmélyült művészi megfogalmazás. A század fordulón az
a kérdés: megmenekülhet-e a középosztály, ha alkalmazkodik a kapitalizmus
farkastörvényeihez, és így próbál a vagyonért és társadalmi pozíciókért vívott
küzdelemben érvényesülni? Az Aranybánya c., 1901-ben írt
regénye erre a kérdésre egyértelműen nemmel válaszol. A karrier érdekében
tisztátlan eszközökkel élő dzsentri hősétől Krúdy megvetéssel elfordul. A
polgári realista regénynek ezt az útját mégsem tudja végigjárni, annál sokkal
intenzívebb és szubjektívebb vonzódása ahhoz az osztályhoz, amelyhez ő is
tartozott. Ezért inkább a nagy íróelőd, Mikszáth által kitaposott útra lép:
éles, a szatíra határán mozgó leleplező gúnnyal, de lényegét tekintve mégiscsak
belülről ábrázolja a lejtőre csúszott dzsentrit. (A Zathureczky-
és Gaál-elbeszélések, Andráscsik örököse stb.) Az ezt
követő írói korszakban az 1910-es évek során – két jelentős változást
figyelhetünk meg írói fejlődésébent: az egyik, hogy megteremti legkifejezőbb
hőstípusát, önmaga-képmását (Szindbád, Rezeda Kázmér, Nagybotos Viola stb.), a
másik, hogy egy sajátos regénytípusban mintegy jelképpé emeli a „régi jó világ”
konzerválásának lehetőségét. A kettő gyakran összefonódik, hiszen az alteregók
is – kivétel nélkül tipikus „mákvirágok” – a letűnt és idealizált múlt egy
típusban szimbólummá emelt megtestesítői. (Az ilyen jelentéssel bíró 1911-1916
között írt regényei: A francia kastély, A vörös postakocsi,
Mákvirágok kertje, Palotai álmok, Őszi utazások a vörös
postakocsin stb.) De a kihalásra ítélt dzsentri még rezervációkban
való „védettsége” ellenére is tovább pusztul, hiszen önmaga volt önmagának
legádázabb ellensége. Krúdy később ezt is világosan látta, s már a húszas évek
elején leszámolt ezzel az illúzióval. Ezért egyrészt igen intenzíven a történelmi
témák felé fordul, másrészt pedig az élete végén írt, realista igényű
elbeszélésekben és regényekben a korábbiaknál határozottabban és
kíméletlenebbül ábrázolja a „mákvirágok” végső lezüllését és az egykor
történelemformáló réteg teljes bukását. (Valakit elvisz az ördög,
Az élet álom elbeszélései, a Purgatórium
önvallomása, Boldogult úrfikoromban stb.)
Az írói
szemléletnek ezt a fejlődését és radikalizálódását jól nyomon követhetjük a
kötetünkben kiadott, három különböző időszakból származó, „mákvirágok” köré
szőtt kisregényen: az Andráscsik örökösén, a Mákvirágok kertjén
és a Valakit elvisz az ördög c. íráson.
Az 1906-ban írt Andráscsik
örököse Krúdy Mikszáth-követő korszakának összefoglaló jelentőségű
regénye. Sajátosan mutatja Mikszáth termékenyítő hatását és ugyanakkor Krúdy
bontakozó írói egyéniségének jegyeit is. Az anekdotázás légkörében egy eléggé
szokványos történet bontakozik ki mesés örökségről, rejtélyes és szépséges
örökösnőről és arról, hogy a dzsentri-származék ügyvéd, Bajsa Gyuri, hogyan
szerzi meg magának az örökösnő kezével együtt annak vagyonát is. A szimpla
cselekmény köré azonban Krúdy igen plasztikus társadalmi körképet fest, élénk
színekkel elevenítve meg a századeleji vidéki társadalom életét, jellegzetes
figuráit, a hozományvadász „mákvirágokat”. A pénzsóvár, elszegényedett
dzsentrifamíliák kivetik hálójukat a mesés vagyonra, s a legfondorlatosabb
eszközöktől sem riadnak vissza.
Semmi kétségünk
nem lehet: a regény hőse, a becsületes eszközökkel érvényesülő „mákvirág”, Krúdy
e korszakbeli illúzióinak pregnáns kifejezője. De ugyanakkor kíméletlenek az
irónia fegyverei is: kiváltképp az, hogy az elszegényedett dzsentriügyvéd egy
olyan vagyonba „házasodik be”, amelyet Andráscsik a vele hasonszörűektől
szedett uzsorakamatokból harácsolt össze. Az „úriosztály” szinte magamagát
falja fel, csak azért, hogy ideig-óráig még a felszínen maradhasson.
A Mákvirágok
kertjét 1913-ban, már sikereinek tetőpontján írta. Ha ez a kisregény
jelentőségében nem is veheti fel a versenyt a revelációszerűen ható Szindbád-novellákkal
(1911) és a szintén 1913-ban publikált Vörös postakocsi és Palotai
álmok c. regényekkel, az életműben elfoglalt szimbolikus jelentése mégis
sajátos értékkel telíti.
Már a 900-as
években keletkezett novellák egyikében-másikában Krúdy szinte csokorba köti a
lezüllött, életből kikopott mákvirágokat, és mesterséges védőburokba helyezi
őket. Az 1904-ben írt Öreg írnokok szobájából c. elbeszélésben például a
vármegyeház írnoki szobájában találkozunk velük, az 1908-ban írt Lumpok
iskolájában pedig egy speciális „átképző” intézetben, ahol az élhetetlen
dzsentrit megpróbálják az érvényesülés titkaiba beavatni. Ámde hasztalan!
A Mákvirágok
kertje c. regény ennek a különös konzerváló kísérletnek szinte már jelképi
erejű kifejezése. Merseházy (alias Szemere Miklós gróf) maga köré gyűjti a
„veszendő lelkeket”, minden kényelmet biztosít számukra, csak éppen pénzt nem
ad nekik, nehogy visszacsússzanak a züllött életmódba. A másik kastélyban
Hartleben Zsófia az asszonyokat rezerválja, és a két menedékhely lakói végül is
egy majális során találkoznak. A történet a befejezésben idillé kerekedik
ugyan, mégis több, mint öncélú biedermeier-játék, mert alakjait, cselekményét a
szatíra légköre vonja be, s a háttérben már jól kitapinthatóan megjelenik a
közeli pusztulás képe. Kiteljesedését azonban már csak a később, e témakörben
írt művekben találjuk meg.
Ezek közül való
kötetünk harmadik darabja, az 1928-ban publikált Valakit elvisz
az ördög c. kisregény. Mint Szauder József az 1956. évi első kötetkiadás
előszavában megállapítja: ez az írás „...regényes formában az utolsó, erőteljes
leszámolás az olyan illúziókkal, amilyeneket Krúdy már 1922-ben nyíltan
megtagadott”. Alvinczi (alias Szemere Miklós) ezúttal Krúdy szűkebb pátriájába,
a Nyírségbe utazik a vörös postakocsin, hogy hamis váltók megvásárlása által
szavazatokat gyűjtsön fejedelemmé választása érdekében. Programja: a dzsentrit
újra uralomra emelni, visszaadni régi jogait és birtokait, s ezáltal megmenteni
Magyarországot a végromlástól. De eredménytelenül és csalódottan kell távoznia.
Akiktől voksot remélt, akiket fel akart emelni, már olyan mélyre süllyedtek,
hogy feltámasztásuk éppoly reménytelen és dicstelen kísérlet, mintha a
panoptikum viaszfiguráiba akarna életet lehelni.
A korábban sok
rokonszenves vonást mutató „mákvirágok” most már úgyszólván az immoralitás
jelképeivé váltak; az írói ábrázolásban a szelíd iróniát éles szatíra váltja
fel. Alvinczi rémalakokkal viaskodik egy elsüllyedt világ teteme fölött. És a
fájdalmas, kiábrándító eszmélés képeit Krúdy már szinte a mazochizmus öngyötrő
őrületéig fokozza, amikor (Patkó Bandi alakjában) fiatal kori önmagát is
ráfesti a képre. Az ötvenéves író reményvesztetten emlékszik vissza ifjúkori
illúzióira, de egyúttal dühös elkeseredését is belefoglalja a történetbe,
amikor Alvinczi védelmében ostorral szétveri a rátámadó mákvirágokat.
A végsőkig
letisztult és kifinomodott írói eszközök, amelyekkel Krúdy ezt, az életmű egy
részének összefoglalását is jelentő művet közvetíti, arról vallanak: ha sajnálja
is, hogy ezt a negyedszázadnál hosszabb ideje vitt pört végül is elvesztette –
bölcs belátással már megnyugodott a fellebbezhetetlen ítéletben.
Kötetünk egy
szinte teljesen ismeretlen Krúdy-művet ad az olvasó kezébe, amikor az 1921-ben,
egy bécsi szépirodalmi folyóiratban publikált és eddig úgyszólván
hozzáférhetetlen Mit látott Vak Béla
szerelemben és bánatban c. – sajnos – befejezetlenül maradt
regényt közreadja. Ez az írás azonban így, torzó formájában is rendkívül
érdekes és egyúttal az író fejlődésrajza szempontjából a kutató számára
felbecsülhetetlen jelentőségű.
Az önmagáról
mintázott képmások az 1919 után írt művekben a korábbinál sokkal
bonyolultabban, többszörös áttételek közvetítésével jelennek meg. Az író, aki a
proletárforradalom idején hitt a nép kormegváltó szerepében, a bukás után
kiábrándultan húzódik vissza magateremtette ábrándvilágába. Hitét elveszítve, a
kudarcot személyes csatavesztésnek is tekinti, s habár eszményeit nem tagadja
meg, nem vállalkozik többé közszereplésre, mert úgy gondolja, hogy már nem
lehet haladó ideálok képviselője. Remeteként él a Margitsziget egyik elhagyott
kastélyában, s innen küldi a Vak Bélát is Bécsbe,
barátjának, Lázár Miklósnak.
A regény
Előhangjában igen szelíd húrokat pengetve mindössze azt ígéri, hogy „egy rég
elmúlt város” (a századeleji Budapest) emlékiratait írja meg. De a történet
magával ragadja: sokkal mélyebbre és távolabbra hatol, mint célkitűzéseiben
elgondolta. Hőse, a vakember bonyolult szimbolikával
megjelenített alteregó – minden bizonnyal – azt jelképezi, hogy a látókat
a kegyetlen világ megnyomorítja, elveszi „szemükvilágát”, mert fél
azoktól, akik kiismerhetik. De a látók vakon és
koldustarisznyával az oldalukon még többet látnak meg a körülöttük zajló
életből, és ugyanakkor önmagukba fordulva magukat is jobban megismerik..
Mindezt Krúdy egy meglehetősen misztikus, sokszálú szerelmi történetbe ágyazva
fejezi ki. Semmi kétség: ez az erősen pesszimisztikus ihletésű regény Krúdy
dekadenciájának legmélyebb áramlataiból táplálkozik, de egyúttal tiltakozás is
az ellenforradalmi korszak kegyetlen valóságával szemben: az eszményített
múltat példaképül állítja az elvadult jelen elé. A regény
sokszor fülledt erotikája pedig lázadás a „keresztény-nemzeti” álszenteskedés
ellen.
Krúdy az életmű
végén alkotott realista igényű művekhez a dekadencia mélyeiből emelkedik fel.
Életművét értékelni és megérteni csak e mélységek teljes feltárásával tudjuk.
Ezért döntöttünk a kutatók előtt is ismeretlennek számító, befejezetlen regény
kiadása mellett. És nem utolsósorban erre késztettek az írásban gazdagon
pompázó részletszépségek is.
Rózsa Sándor, a legendás hírű
alföldi betyár Krúdy írásainak úgyszólván egyetlen népi jellegű hőse. Másfajta,
„úri” betyárok gyakran és már kezdeti írásaiban szerepelnek, hiszen családi
szálak fűzték a Világos utáni idők egyik legnevezetesebb úri-betyárjához, Krúdy
Kálmánhoz, akinek alakját több elbeszélésében is megrajzolta. (Közülük
legjelentősebb az 1903-ban írt Álmok hőse.) A betyártéma
iránti érdeklődését a szabad, kötetlen élet iránti, állandóan benne élő vágy
táplálta, ez vonzotta Rózsa Sándor alakjához is. Ezért, amikor erre amerikai
magyaroktól megbízást kapott, alapos előtanulmányokat végzett, és 1923-ban
megírta itt kötetben másodízben kiadásra kerülő kisregényét. Tizennyolc évvel
előzte meg Móricz Zsigmond Rózsa Sándorát, s az
ellenforradalmi erők dühöngése idején már témaválasztása is figyelemre méltó.
Az irodalmi
köztudatban Rózsa Sándorról a Móricz alkotta forradalmár-hős képe él. Krúdy
másképp rajzolja meg a betyár alakját. Négy évvel a proletárforradalom után
aligha ábrázolhatta volna olyannak, mint Móricz (akit emiatt szintén sok
támadás ért). De nem tehette ezt azért sem, mert nem tudott úgy azonosulni
hősével, mint Mórig Zsigmond. Móricz (mint azt Nagy Péter is megállapítja
1952-ben írt monográfiájában) saját forradalmi gondolatainak kifejezése
érdekében erősen idealizálja a betyár alakját, s ezzel a 48-as korszak rajzát
is torzítja.
Krúdy a
rokonszenv és megriadás ellentéte között viaskodva közelít az alföldi betyár
alakjához. Ha nem is teljesen elfogadható, vajon nem jogosult-e
egy ilyen Rózsa-portré megrajzolása is? Hiszen nemcsak azt kell
történelmi ténynek tekintenünk, hogy Rózsa Sándor szabadcsapatokat szervezve
segítette a szabadságharcot, hanem azt is, hogy csapatainak garázdálkodása és
fegyelmezetlensége bizonyos értelemben kompromittálta is a jogaiért harcoló nép
ügyét. S ha tény az, hogy Rózsa Sándor segítette és támogatta a szegény
embereket, vajon nem kell-e hinnünk azon vallomásainak is, amelyekben
cimboráival és egyszerű emberekkel szemben elkövetett kegyetlenkedéseiről
beszél. A történelmi igazság valószínűleg a Krúdy és Móricz ábrázolás
középútján van; a művészi szándék más-más irányba lendíti ki a két írót, a
feldolgozás különbözősége eszmei állásfoglalásuk különbözőségén kívül a két mű
keletkezése között eltelt időt is jelzi. A néppel Krúdynál sokkal mélyebben
összefonódott Móricz 1941-ben forradalmi önvallomásként írta meg Rózsa Sándor
regényét, ahhoz nem viszonyíthatjuk Krúdy inkább tartózkodó objektivitással
megírt művét; vállalkozását mégis figyelemre méltónak kell tartanunk.
A Rózsa
Sándor-regény nem tartozik Krúdy kiemelkedő alkotásai közé: a riportregények
fajtájából való. Mégis változatos, jól felépített cselekményével, számos,
színesen megrajzolt figurájával az író szerkesztési képességeiről és plasztikus
jellemábrázolási késségéről tanúskodik.
Az Andráscsik örököse
először 1906-ban, az Új Időkben, Andráscsik örökösei
címen jelent meg. Kötetben első ízben az Univerzális Könyvtárban,
1909-ben adták ki, Andráscsik öröksége címen. 1911-ben az
Egyetemes Regénytárban már Andráscsik örököse címen kerül kiadásra.
Ezt a címet viseli a két 1914-es kiadás, a Világkönyvtárban és összegyűjtött
munkáiban. Közel öt évtized után itt közreadott újabb kötetkiadásunk az
összegyűjtött munkák szövegén alapul.
A Mákvirágok kertje
első ízben a Vasárnapi Újságban, 1913 januárjában
jelent meg, kötetben 1914-ben került kiadásra. A jelenlegi második
kötetkiadása.
A Mit látott
Vak Béla szerelemben és bánatban c. befejezetlenül
maradt regényt az 1921-ben, Bécsben hét számot megért Új Könyv c.
szépirodalmi folyóirat közölte; kötetben most jelenik meg először.
A Rózsa Sándor,
a betyárok csillaga Magyarország történetében
1923-ban jelent meg első ízben kötetben. Kiadásunk a második edíció.
A Valakit elvisz az ördög
1928 szeptemberében, a Pesti Naplóban jelent meg
először, első kötetkiadása az Alföldi Magvető hasoncímű kötetében, 1956-ban
látott napvilágot. Újrakiadását az író életében megjelent, egyetlen szöveggel
való összevetés alapján, a legutóbbi edíció pontatlanságainak korrigálásával
rendeztük sajtó alá.
[Barta András]
(Mákvirágok
kertje.
Magvető, 1961. 718-727. p.)