UTÓSZÓ

 

A legváltozatosabb típusokban és sokszínűen megelevenített  mákvirág-figurák  Krúdy regényeinek és elbeszéléseinek gyakori, és fontos jelentést hordozó szereplői. Lecsúszott, elzüllött egzisztenciák, donkihótei szélmalomharcot vívó, lerongyolódott kisnemesek, szánalomra méltó panoptikumfigurák, akiknek sem jelenük, sem jövőjük nincs, egyetlen kincsük egy sajátosan idealizált múlt. Az írói ábrázolás tragikomikus  tónusa következtében azonban mindig valamelyest rokonszenves vonást is nyernek, hiszen mégiscsak különbek azoknál, akik a Krúdy-korabeli társadalmi élet felszínén mozognak. A lecsúszottak ugyanis passzívak, s ártalmára többnyire csak önmaguknak vagy a hozzájuk hasonlóknak vannak. Az immoralitások felé pedig az a reménytelen viaskodás sodorja őket, amellyel legalább a látszatát szeretnék fenntartani a hajdanvolt „úri” életmódnak és az egykor betöltött, fontos történelmi szerepnek.

Minél reménytelenebbé válik e mákvirágok sorsa, annál tisztességtelenebb eszközökhöz folyamodnak. Az író pedig fokozatosan felszámolja velük kapcsolatban táplált hamis illúzióit, fokról fokra mélyül el kritikai szemléletű társadalomábrázolása, radikalizálódnak nézetei. Mindez Krúdy írói fejlődésében sokoldalúan és mélyen kifejezésre jut.

A századforduló előtti, kezdeti Krúdy-művekben a gyakran jelentkező kritikai állásfoglalást gyengíti a még nem eléggé elmélyült művészi megfogalmazás. A század fordulón az a kérdés: megmenekülhet-e a középosztály, ha alkalmazkodik a kapitalizmus farkastörvényeihez, és így próbál a vagyonért és társadalmi pozíciókért vívott küzdelemben érvényesülni? Az Aranybánya c., 1901-ben írt regénye erre a kérdésre egyértelműen nemmel válaszol. A karrier érdekében tisztátlan eszközökkel élő dzsentri hősétől Krúdy megvetéssel elfordul. A polgári realista regénynek ezt az útját mégsem tudja végigjárni, annál sokkal intenzívebb és szubjektívebb vonzódása ahhoz az osztályhoz, amelyhez ő is tartozott. Ezért inkább a nagy íróelőd, Mikszáth által kitaposott útra lép: éles, a szatíra határán mozgó leleplező gúnnyal, de lényegét tekintve mégiscsak belülről ábrázolja a lejtőre csúszott dzsentrit. (A  Zathureczky- és Gaál-elbeszélések, Andráscsik örököse  stb.) Az ezt követő írói korszakban az 1910-es évek során – két jelentős változást figyelhetünk meg írói fejlődésébent: az egyik, hogy megteremti legkifejezőbb hőstípusát, önmaga-képmását (Szindbád, Rezeda Kázmér, Nagybotos Viola stb.), a másik, hogy egy sajátos regénytípusban mintegy jelképpé emeli a „régi jó világ” konzerválásának lehetőségét. A kettő gyakran összefonódik, hiszen az alteregók is – kivétel nélkül tipikus „mákvirágok” – a letűnt és idealizált múlt egy típusban szimbólummá emelt megtestesítői. (Az ilyen jelentéssel bíró 1911-1916 között írt regényei: A francia kastély, A vörös postakocsi, Mákvirágok kertje, Palotai álmok, Őszi utazások a vörös postakocsin stb.) De a kihalásra ítélt dzsentri még rezervációkban való „védettsége” ellenére is tovább pusztul, hiszen önmaga volt önmagának legádázabb ellensége. Krúdy később ezt is világosan látta, s már a húszas évek elején leszámolt ezzel az illúzióval. Ezért egyrészt igen intenzíven a történelmi témák felé fordul, másrészt pedig az élete végén írt, realista igényű elbeszélésekben és regényekben a korábbiaknál határozottabban és kíméletlenebbül ábrázolja a „mákvirágok” végső lezüllését és az egykor történelemformáló réteg teljes bukását. (Valakit elvisz az ördög, Az élet álom elbeszélései, a Purgatórium  önvallomása, Boldogult úrfikoromban  stb.)

Az írói szemléletnek ezt a fejlődését és radikalizálódását jól nyomon követhetjük a kötetünkben kiadott, három különböző időszakból származó, „mákvirágok” köré szőtt kisregényen: az Andráscsik örökösén, a Mákvirágok kertjén és a Valakit elvisz az ördög c. íráson.

 

Az 1906-ban írt Andráscsik örököse  Krúdy Mikszáth-követő korszakának összefoglaló jelentőségű regénye. Sajátosan mutatja Mikszáth termékenyítő hatását és ugyanakkor Krúdy bontakozó írói egyéniségének jegyeit is. Az anekdotázás légkörében egy eléggé szokványos történet bontakozik ki mesés örökségről, rejtélyes és szépséges örökösnőről és arról, hogy a dzsentri-származék ügyvéd, Bajsa Gyuri, hogyan szerzi meg magának az örökösnő kezével együtt annak vagyonát is. A szimpla cselekmény köré azonban Krúdy igen plasztikus társadalmi körképet fest, élénk színekkel elevenítve meg a századeleji vidéki társadalom életét, jellegzetes figuráit, a hozományvadász „mákvirágokat”. A pénzsóvár, elszegényedett dzsentrifamíliák kivetik hálójukat a mesés vagyonra, s a legfondorlatosabb eszközöktől sem riadnak vissza.

Semmi kétségünk nem lehet: a regény hőse, a becsületes eszközökkel érvényesülő „mákvirág”, Krúdy e korszakbeli illúzióinak pregnáns kifejezője. De ugyanakkor kíméletlenek az irónia fegyverei is: kiváltképp az, hogy az elszegényedett dzsentriügyvéd egy olyan vagyonba „házasodik be”, amelyet Andráscsik a vele hasonszörűektől szedett uzsorakamatokból harácsolt össze. Az „úriosztály” szinte magamagát falja fel, csak azért, hogy ideig-óráig még a felszínen maradhasson.

 

A Mákvirágok kertjét 1913-ban, már sikereinek tetőpontján írta. Ha ez a kisregény jelentőségében nem is veheti fel a versenyt a revelációszerűen ható Szindbád-novellákkal (1911) és a szintén 1913-ban publikált Vörös postakocsi és Palotai álmok c. regényekkel, az életműben elfoglalt szimbolikus jelentése mégis sajátos értékkel telíti.

Már a 900-as években keletkezett novellák egyikében-másikában Krúdy szinte csokorba köti a lezüllött, életből kikopott mákvirágokat, és mesterséges védőburokba helyezi őket. Az 1904-ben írt Öreg írnokok szobájából c. elbeszélésben például a vármegyeház írnoki szobájában találkozunk velük, az 1908-ban írt Lumpok iskolájában pedig egy speciális „átképző” intézetben, ahol az élhetetlen dzsentrit megpróbálják az érvényesülés titkaiba beavatni. Ámde hasztalan!

A Mákvirágok kertje c. regény ennek a különös konzerváló kísérletnek szinte már jelképi erejű kifejezése. Merseházy (alias Szemere Miklós gróf) maga köré gyűjti a „veszendő lelkeket”, minden kényelmet biztosít számukra, csak éppen pénzt nem ad nekik, nehogy visszacsússzanak a züllött életmódba. A másik kastélyban Hartleben Zsófia az asszonyokat rezerválja, és a két menedékhely lakói végül is egy majális során találkoznak. A történet a befejezésben idillé kerekedik ugyan, mégis több, mint öncélú biedermeier-játék, mert alakjait, cselekményét a szatíra légköre vonja be, s a háttérben már jól kitapinthatóan megjelenik a közeli pusztulás képe. Kiteljesedését azonban már csak a később, e témakörben írt művekben találjuk meg.

Ezek közül való kötetünk harmadik darabja, az 1928-ban publikált  Valakit elvisz az ördög c. kisregény. Mint Szauder József az 1956. évi első kötetkiadás előszavában megállapítja: ez az írás „...regényes formában az utolsó, erőteljes leszámolás az olyan illúziókkal, amilyeneket Krúdy már 1922-ben nyíltan megtagadott”. Alvinczi (alias Szemere Miklós) ezúttal Krúdy szűkebb pátriájába, a Nyírségbe utazik a vörös postakocsin, hogy hamis váltók megvásárlása által szavazatokat gyűjtsön fejedelemmé választása érdekében. Programja: a dzsentrit újra uralomra emelni, visszaadni régi jogait és birtokait, s ezáltal megmenteni Magyarországot a végromlástól. De eredménytelenül és csalódottan kell távoznia. Akiktől voksot remélt, akiket fel akart emelni, már olyan mélyre süllyedtek, hogy feltámasztásuk éppoly reménytelen és dicstelen kísérlet, mintha a panoptikum viaszfiguráiba akarna életet lehelni.

A korábban sok rokonszenves vonást mutató „mákvirágok” most már úgyszólván az immoralitás jelképeivé váltak; az írói ábrázolásban a szelíd iróniát éles szatíra váltja fel. Alvinczi rémalakokkal viaskodik egy elsüllyedt világ teteme fölött. És a fájdalmas, kiábrándító eszmélés képeit Krúdy már szinte a mazochizmus öngyötrő őrületéig fokozza, amikor (Patkó Bandi alakjában) fiatal kori önmagát is ráfesti a képre. Az ötvenéves író reményvesztetten emlékszik vissza ifjúkori illúzióira, de egyúttal dühös elkeseredését is belefoglalja a történetbe, amikor Alvinczi védelmében ostorral szétveri a rátámadó mákvirágokat.

A végsőkig letisztult és kifinomodott írói eszközök, amelyekkel Krúdy ezt, az életmű egy részének összefoglalását is jelentő művet közvetíti, arról vallanak: ha sajnálja is, hogy ezt a negyedszázadnál hosszabb ideje vitt pört végül is elvesztette – bölcs belátással már megnyugodott a fellebbezhetetlen ítéletben.

 

Kötetünk egy szinte teljesen ismeretlen Krúdy-művet ad az olvasó kezébe, amikor az 1921-ben, egy bécsi szépirodalmi folyóiratban publikált és eddig úgyszólván hozzáférhetetlen  Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. – sajnos – befejezetlenül maradt regényt közreadja. Ez az írás azonban így, torzó formájában is rendkívül érdekes és egyúttal az író fejlődésrajza szempontjából a kutató számára felbecsülhetetlen jelentőségű.

Az önmagáról mintázott képmások az 1919 után írt művekben a korábbinál sokkal bonyolultabban, többszörös áttételek közvetítésével jelennek meg. Az író, aki a proletárforradalom idején hitt a nép kormegváltó szerepében, a bukás után kiábrándultan húzódik vissza magateremtette ábrándvilágába. Hitét elveszítve, a kudarcot személyes csatavesztésnek is tekinti, s habár eszményeit nem tagadja meg, nem vállalkozik többé közszereplésre, mert úgy gondolja, hogy már nem lehet haladó ideálok képviselője. Remeteként él a Margitsziget egyik elhagyott kastélyában, s innen küldi a  Vak Bélát  is Bécsbe, barátjának, Lázár Miklósnak.

A regény Előhangjában igen szelíd húrokat pengetve mindössze azt ígéri, hogy „egy rég elmúlt város” (a századeleji Budapest) emlékiratait írja meg. De a történet magával ragadja: sokkal mélyebbre és távolabbra hatol, mint célkitűzéseiben elgondolta. Hőse, a  vakember  bonyolult szimbolikával megjelenített alteregó – minden bizonnyal – azt jelképezi, hogy a  látókat  a kegyetlen világ megnyomorítja, elveszi „szemükvilágát”, mert fél azoktól, akik kiismerhetik. De a  látók  vakon és koldustarisznyával az oldalukon még többet látnak meg a körülöttük zajló életből, és ugyanakkor önmagukba fordulva magukat is jobban megismerik.. Mindezt Krúdy egy meglehetősen misztikus, sokszálú szerelmi történetbe ágyazva fejezi ki. Semmi kétség: ez az erősen pesszimisztikus ihletésű regény Krúdy dekadenciájának legmélyebb áramlataiból táplálkozik, de egyúttal tiltakozás is az ellenforradalmi korszak kegyetlen valóságával szemben: az eszményített múltat  példaképül  állítja az elvadult jelen elé. A regény sokszor fülledt erotikája pedig lázadás a „keresztény-nemzeti” álszenteskedés ellen.

Krúdy az életmű végén alkotott realista igényű művekhez a dekadencia mélyeiből emelkedik fel. Életművét értékelni és megérteni csak e mélységek teljes feltárásával tudjuk. Ezért döntöttünk a kutatók előtt is ismeretlennek számító, befejezetlen regény kiadása mellett. És nem utolsósorban erre késztettek az írásban gazdagon pompázó részletszépségek is.

 

Rózsa Sándor, a legendás hírű alföldi betyár Krúdy írásainak úgyszólván egyetlen népi jellegű hőse. Másfajta, „úri” betyárok gyakran és már kezdeti írásaiban szerepelnek, hiszen családi szálak fűzték a Világos utáni idők egyik legnevezetesebb úri-betyárjához, Krúdy Kálmánhoz, akinek alakját több elbeszélésében is megrajzolta. (Közülük legjelentősebb az 1903-ban írt  Álmok hőse.) A betyártéma iránti érdeklődését a szabad, kötetlen élet iránti, állandóan benne élő vágy táplálta, ez vonzotta Rózsa Sándor alakjához is. Ezért, amikor erre amerikai magyaroktól megbízást kapott, alapos előtanulmányokat végzett, és 1923-ban megírta itt kötetben másodízben kiadásra kerülő kisregényét. Tizennyolc évvel előzte meg Móricz Zsigmond  Rózsa Sándorát, s az ellenforradalmi erők dühöngése idején már témaválasztása is figyelemre méltó.

Az irodalmi köztudatban Rózsa Sándorról a Móricz alkotta forradalmár-hős képe él. Krúdy másképp rajzolja meg a betyár alakját. Négy évvel a proletárforradalom után aligha ábrázolhatta volna olyannak, mint Móricz (akit emiatt szintén sok támadás ért). De nem tehette ezt azért sem, mert nem tudott úgy azonosulni hősével, mint Mórig Zsigmond. Móricz (mint azt Nagy Péter is megállapítja 1952-ben írt monográfiájában) saját forradalmi gondolatainak kifejezése érdekében erősen idealizálja a betyár alakját, s ezzel a 48-as korszak rajzát is torzítja.

Krúdy a rokonszenv és megriadás ellentéte között viaskodva közelít az alföldi betyár alakjához. Ha nem is teljesen  elfogadható, vajon nem  jogosult-e  egy ilyen Rózsa-portré megrajzolása is? Hiszen nemcsak azt kell történelmi ténynek tekintenünk, hogy Rózsa Sándor szabadcsapatokat szervezve segítette a szabadságharcot, hanem azt is, hogy csapatainak garázdálkodása és fegyelmezetlensége bizonyos értelemben kompromittálta is a jogaiért harcoló nép ügyét. S ha tény az, hogy Rózsa Sándor segítette és támogatta a szegény embereket, vajon nem kell-e hinnünk azon vallomásainak is, amelyekben cimboráival és egyszerű emberekkel szemben elkövetett kegyetlenkedéseiről beszél. A történelmi igazság valószínűleg a Krúdy és Móricz ábrázolás középútján van; a művészi szándék más-más irányba lendíti ki a két írót, a feldolgozás különbözősége eszmei állásfoglalásuk különbözőségén kívül a két mű keletkezése között eltelt időt is jelzi. A néppel Krúdynál sokkal mélyebben összefonódott Móricz 1941-ben forradalmi önvallomásként írta meg Rózsa Sándor regényét, ahhoz nem viszonyíthatjuk Krúdy inkább tartózkodó objektivitással megírt művét; vállalkozását mégis figyelemre méltónak kell tartanunk.

A Rózsa Sándor-regény nem tartozik Krúdy kiemelkedő alkotásai közé: a riportregények fajtájából való. Mégis változatos, jól felépített cselekményével, számos, színesen megrajzolt figurájával az író szerkesztési képességeiről és plasztikus jellemábrázolási késségéről tanúskodik.

 

Az  Andráscsik örököse  először 1906-ban, az  Új Időkben, Andráscsik örökösei  címen jelent meg. Kötetben első ízben az Univerzális Könyvtárban, 1909-ben adták ki, Andráscsik öröksége  címen. 1911-ben az Egyetemes Regénytárban már Andráscsik örököse címen kerül kiadásra. Ezt a címet viseli a két 1914-es kiadás, a Világkönyvtárban és összegyűjtött munkáiban. Közel öt évtized után itt közreadott újabb kötetkiadásunk az összegyűjtött munkák szövegén alapul.

A  Mákvirágok kertje  első ízben a  Vasárnapi Újságban, 1913 januárjában jelent meg, kötetben 1914-ben került kiadásra. A jelenlegi második kötetkiadása.

A  Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban  c. befejezetlenül maradt regényt az 1921-ben, Bécsben hét számot megért  Új Könyv c. szépirodalmi folyóirat közölte; kötetben most jelenik meg először.

A  Rózsa Sándor, a betyárok csillaga Magyarország történetében  1923-ban jelent meg első ízben kötetben. Kiadásunk a második edíció.

A  Valakit elvisz az ördög  1928 szeptemberében, a  Pesti Naplóban jelent meg először, első kötetkiadása az Alföldi Magvető hasoncímű kötetében, 1956-ban látott napvilágot. Újrakiadását az író életében megjelent, egyetlen szöveggel való összevetés alapján, a legutóbbi edíció pontatlanságainak korrigálásával rendeztük sajtó alá.

[Barta András]

 

(Mákvirágok kertje.
Magvető, 1961. 718-727. p.)