UTÓSZÓ

Mohács című regényét Krúdy 1926-ban, a mohácsi csatavesztés négyszázadik évfordulójának emlékére írta. Már a megelőző esztendőben hozzákezdett az adatgyűjtéshez, majd 26 kora tavaszán fogott íráshoz. A hivatalos történelemszemlélet, az iskolai történelemkönyvek a szerencsétlen kimenetelű csata, a hadi balszerencse következményének tulajdonították az ország Mohács utáni romlását, háromfelé szakadását. A nemzeti köztudatban a történelmi összefüggésekből kiragadva, szinte természeti katasztrófaként élt az esemény. „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!” - idézték az augusztus 29-i centenáriumi ünnepség szónokai Kisfaludy Károly elégiáját, de sajátos módon megfeledkeztek a költeménynek a tragédia okait feltáró sorairól:

Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,

Egységünk törtön törve, hanyatla erőnk.

A sorvasztó lánc így készüle árva hazánkra;

Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.

E négy verssorra rímel száz esztendővel később Krúdy történeti regénye. Világosan kitetszik szerkezetéből, tartalmából, stílusából, valamint a trilógia három, illetve négy évvel későbbi második és harmadik részéből (Festett király 1929 - Az első Habsburg 1930) is.

Érthető tehát, hogy a hivatalos körök nem fogadták kedvezően a művet, sőt a könyvkiadás is halogatta megjelentetését. Krúdy panaszkodik is egy 1927 májusában megjelent nyilatkozatában, hogy regényét „nem a négyszázesztendős évfordulón, nem is vásáros karácsonykor, hanem csendesen, hirdetés nélkül, januárban” adták ki, „mikor állítólag senki sem vesz könyvet, hogy jámbor lelkét azzal megfertőzze”.

Miért? Krúdy válasza világos: „... a Mohács magyar történelem; emlék, amely visszajár; a széthúzás, a pártoskodás, a gyűlölködés, a testvérháború története, amelyben Magyarországnak a közelmúltban is része volt!” Mindennek az emlegetése persze hogy nem tetszett a keresztény nemzeti kurzus urainak, az ellenforradalom vámszedőinek, a konszolidáció hamispénzverőinek. A közel ötven esztendős, rendkívül népszerű írót nem lehetett teljesen negligálni, de egyik legjobb művét egy kurta mozdulattal félrelökték. Ugyanígy bántak vele a hivatalos elismerés tekintetében: irodalmi díjban csak hosszú halogatás után 1931-ben részesült először. A könyvkiadókkal is meggyűlt a baja: levelezés tanúsítja, hogy ezekben az években új műveinek kinyomtatására alig akadt vállalkozó: gyűjteményes műveinek tíz kötetes újra kiadását áldatlan huzavona, kicsinyes alkudozás előzte még.

Több mint három évtizedes írói múlt állt ekkor mögötte. Első elbeszélése tizennégy éves korában, 1892-ben jelent meg a Szabolcsi Szabadsajtó-ban, szülővárosának, Nyíregyházának egyik napilapjában. A következő esztendőben már országos sajtóorgánumokban publikál, az érettségi után azonnal elfoglalja a már korábban felajánlott segédszerkesztői íróasztalt Debrecenben, Gáspár Imre védnöksége alatt. Néhány hónap múlva pedig Nagyváradon találjuk, majd a millennium évében tudósítóként feljön a fővárosba és többé nem is megy vissza vidékre. Pályája nehezen indult. Bár roppant termékeny, és elbeszélései, regényfolytatásai szinte nap mint nap megjelennek a legkülönbözőbb irányzatú napi- és hetilapok, valamint folyóiratok hasábjain, jelenlétét az irodalmi közvélemény mégis alig méltatja figyelemre. Nyilvánvalóan azért, mert nem találja meg egyéni hangját. Erre még egy teljes évtizedig várnia kell. Először Bródy, Cholnoky, Just nyomán, a századforduló táján a polgári városi irodalom naturalista, kritikai realista nézőpontú irányzatával próbálkozik (Az aranybánya, 1900), de nem képes a dzsentri

réteg vergődését, a polgári rendhez alkalmazkodó hitvány karriérizmusát maradéktalanul elítélni. Származása őt is az egykor progresszív szerepet játszó réteghez köti, s főként hamarosan csalódnia kell a polgárság ideáljaiban. Nincs tehát nézőpont, ahonnan ítéletét meghozhatná. A század első éveiben ezért Mikszáth iskolájához csatlakozik, jobbára a pusztuló dzsentrit rajzolja elbeszéléseiben, regényeiben. Metsző gunyorossága, iróniája azonban nem hagy kétséget: az együttérzés ellenére is tudja, hogy a düledező nyírségi kúriák napjai meg vannak számlálva.

1907 táján kezd jelentkezni egyéni hangú novelláival, az első Szindbád-sorozat pedig négy évvel később jelenik meg. De kiugró sikerét csak mindmáig is legnépszerűbb, 1913-as keltezésű, A vörös postakocsi című regénye hozza meg. Ebben a számtalan kiadást és nagy példányszámot elért könyvben és 1917-es folytatásában (Őszi utazások a vörös postakocsin) Szindbád személyes lírai vallomásának formáját és a századforduló fővárosi életének rajzát egyesítette. Miután a valóságban nem talált követhető eszményt, elsáncolta magát egy idealizált, maga építette álomvilágba, ahol vigaszt meríthetett a világháborús évek nyomasztó életével szemben. Ugyanakkor a napilapok hasábjain rendszeresen megjelenő publicisztikai remekléseiben viszont a napi politikai, társadalmi élet kérdéseiben emel szót. Közéleti tevékenysége 1919-ben éri el tetőpontját: egyértelműen kiáll a népi forradalom ügye mellett. Ez azonban csak rövid közjáték pályafutásán, a nyílt kiállást - akárcsak húsz évvel korábban - most is visszahúzódás követi. Írásművészete egy sajátos, egyéni hangú realizmus irányába fejlődik. A korábban idealizált múlt mind reálisabb képekben jelenik meg, pusztulásra ítélt dzsentri- és bohémfigurái a végsőkig ragaszkodnak egy letűnt életformához, és a legapróbb, leghétköznapibb örömökig igyekeznek kiélvezni azt. A tartalmát, társadalmi és politikai gyökereit vesztett létforma anakronizmusa kiáltó ellentétben van a nálunk ellentmondáson fejlődő polgári törekvésekkel. És éppen ennek az ellentétnek a kimondott-kimondatlan ábrázolása avatja Krúdy írásművészetét nagy jelentőségűvé, jelképes értelművé.

Élete utolsó szakaszának művei (Valakit elvisz az ördög, 1929. - Boldogult úrfikoromban, 1930. - Az élet álom, 1931.) egy lidérces álomvilág révületének szülöttei, mintha ebben világosodna meg mindaz, amivel a való élet során nem mert szembenézni.

Először 1910-ben írt történelmi regényt, a Magyar jakobinusok-at. Később is, valahányszor a távolabbi múlthoz nyúlt témáért, olyan korszakokat elevenített fel történelmünkből, amikor a nemzet sorsdöntő választás előtt állt (reformkor, szabadságharc). Amikor egy-egy történelmi hős megpróbálta a magyarság kátyuba ragadt szekerét kihúzni az elmaradottság sártengeréből, és a haladó világ felé igyekezett vezetni azt. Voltaképp ez foglalkoztatta, amikor a Mohács témájához nyúlt.

A drámát ezúttal azonban nemcsak a történelmi események szolgáltatták, hanem azok 1926-os időszerűsége is. Krúdy jól látta, hogy a nemzet, akárcsak négyszáz esztendővel ezelőtt, most is vesztébe rohan. Nyilatkozata nem hagy kétséget efelől: „Ennek a mai kornak az őse a négyszáz esztendő előtti Mohács és a Mohács után következő idő volt.”

A történelmi tabló középpontjában a humanista neveltetésű, modern eszméket valló Mária királyné és a jó szándékú, rokonszenves, de teljességgel tehetetlen II. Lajos király áll. Mindkettőjük igyekezete arra irányul, hogy a pártoskodó, önző, hatalomvágyó főurakat kibékítsék, hogy a hatalmat meg tudják ragadni. A két, még gyermekkorban levő uralkodó sápadt, reménytelen kísérletei azonban eleve kudarcra ítéltettek. Semmiféle tényleges erő nem áll mögöttük, a pénz, amit szereznek, kifolyik kezük közül, a Habsburg-rokonságtól remélt segítség csak vágyálom. És a két ember a viharban egymáshoz menekül, mindennapi apró örömökkel: meghitt beszélgetésekkel, vadászatokkal, jóízű evés-ivással igyekeznek távol tartani maguktól a vészterhes jövő fenyegető rémeit.

Mindez Krúdy jelenkorban játszódó regényeire, hőseinek a történelem viharai elől a magánélet örömeibe menekülő magatartására emlékeztet. Mária királynő jó étvágya történelmi források által hitelesített tény - Krúdy számára ez jó alkalom a lakmározások részletező, étvágygerjesztő leírására. Ugyanígy élénken foglalkoztatják Mária királynő pénzszerzési manőverei, a vízivárosi házban létesített pénzverde és mindaz, ami romantikus képzelőerejét felszabadíthatja. Reális történelmi alapokra helyezett romantikus regényt írt Mohácsról. Az olvasó képzelőerejére kívánt hatni, amikor a királyi pár vergődésének elbeszélését a sötét háttérből kiemelte. Döbbenetes a kontraszt és végül az összhatás is. A jó és az önös szándék egyazon magatartásba torkollik: mindenki csak saját gondjaival törődik. Ebből a zűrzavarból emelkedik ki Lajos király, amikor hősi elszántsággal, a történelemtől ráosztott szerep tudatos vállalásával a törökvész hírére a sereg élére áll: „Esküszöm Istenem és Magyarország színe előtt, hogy a király a helyén lesz!”

Három évvel a Mohács megjelenése után Krúdy folytatta és trilógiává szélesítette regényét. (Festett király, 1929. - Az első Habsburg, 1930.) A Mohács végére illesztette (a korábbi regényvázlat, az Árnyékkirály X-XV. fejezetét, ebben röviden leírja a mohácsi csatavesztés történetét. Szinte mellékes szerepet játszik ez a nagy terjedelmű alkotásban, a hangsúly azokon a történelmi eseményeken volt, amelyek valóban a romlást okozták. A széthúzáson, a pártoskodáson, a kiszolgáltatottságon. Valóban mindazon, ami Krúdy korában figyelmeztetést jelenthetett.

A Mohács első ízben a Magyarság 1926. évfolyamában jelent meg. Első kötetkiadása 1926-os keltezésű, de Krúdy nyilatkozata szerint csak 1927. januárjában került a könyvpiacra. Ez volt a regény egyetlen kötetpublikációja, amely az író életében jelent meg, ehhez csatolta Krúdy az ugyancsak 1926-os keltezésű vázlatnak tekinthető Árnyékkirály (megj. Pesti Napló aug. 8. - okt. 7.) utolsó öt fejezetét A király íródeákjának jegyzetei címen. (Negyedik rész.) Mivel a Magvető Könyvkiadó 1958-as kiadása a teljes Árnyékkirály-t is közreadta, ezt a negyedik részt elszakította a regénytől. Mi most természetesen visszatérünk az író életében megjelent egyetlen kötet-kiadás egyedül hiteles szövegéhez, és a 2. edicióhoz hasonlóan (1943. Franklin. Három király címmel, a teljes trilógia.) a Negyedik résszel együtt adjuk az olvasó kezébe a könyvet.

Barta András

(Mohács.

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967.  /Olcsó könyvtár 617./ 219-224. p.)