A PUBLICISTA KRÚDY

 

A budapesti napilapok szerkesztőségeiben többnyire nem­csak egy, de több olyan belső munkatárs is működött, aki nemcsak politikai publicisztikát, de kultúrpublicisztikát vagy irodalmi zsurnalizmust mívelt. Ami annyit jelent, hogy tud­tak a vezércikk színvonalán úgy írni riportot vagy más ter­mészetű cikket, hogy az irodalom is legyen. De a legtöbb nagy napilap körül mindig volt néhány külső ember is, aki tudott ilyen magasrangú újságírást mívelni. A Tanácskormány, hogy megállapíthassa bármiféle állásfoglaló cikknél, hogy ki a fele­lős érte, hamarosan elrendelte, hogy az ilyen cikkeket alá kell írni. Kitérni a felelősség elől annyi lett volna, mint egyáltalán nem írni.

A nagy napilapokban tehát sok névvel aláírt cikk jelent meg, de voltak olyan természetű nem napilapok is, melyek egyszerre csak szükségét érezték, hogy nagy és az új korszakot tekintve is súlyos nevekkel igazolják létezésüket, iparkodtak tehát minden számukhoz egy-egy nagy név által jegyzett cik­ket szerezni. Így folyamodott a Színházi Élet a Bródy Sándor, a Pesti Futár a Móricz Zsigmond, Az Ember szintén a Móricz Zsigmond nevéhez, aki ezekben a hónapokban a Pesti Hírlap cikkírója volt. Ebbe Móricz híres országjáró riportjai is bele­tartoztak.

Nem írni névvel vállalt cikket, használhatatlanságot jelen­tett az újságírót fizető lapok számára. Az újságíró tehát írt, aláírt, hogy mentse az egzisztenciáját. Születtek jobb és gyarló cikkek. Csak a bátrak, a kommünnel egyetértők mertek ér­demleges cikkeket írni. Az ellenzékiek vonakodtak nevük­kel, témájukkal a kommünnel rokonszenvet mutatni. Nem egy tehetséges író választott jelentéktelen témát és nem törő­dött vele, hogy ezzel tehetségtelennek látszik.

Sok volt az akarom-nem akarom cikk. Ezeket a cikkeket összeszedni és úgy mutatni be őket, hogy íme ez volt a leg­nagyobb magyar történésnek, a Tanácsköztársaságnak a cikk­termése, a kommün megrágalmazása volna.

A nagy, sokban hebehurgya, az effajta cikkfelelősségnek véget vetett a Tanácskormánynak az a rendelete, mely az egy Világ és a német nyelvű Pester Lloyd kivételével az összes polgári lapokat beszüntette. A Világ-ból aztán Fáklya lett, a Pester Lloyd pedig megmaradt a Tanácskormány német nyelvű diplomáciai újságjának.

Bródy Sándor a szocializált színházakkal és az új proletár­közönséggel kapcsolatban tett sajtónyilatkozatában mondta: „Most jött el a drámaírás igazi ideje.” Krúdy nem nyilatko­zott, de azt mutatta cikkeivel, hogy eljött a szabad beszéd ideje. Azért mert Krúdy szeretett és tudott elbeszélő írásai­ban valahogyan mesét csinálni az élet valóságaiból, uralkodó, de indokolatlan benyomás volt vele szemben, hogy cikkeiben is fátyolozza a realitásokat. Pedig csak néha volt ez így. Hogy 1919-ig volt benne tartózkodás a magyar világról való igazi gondolatainak kimondásaiban, megmutatta a Magyarország­-ban az Új történelmet kell írni címet viselő cikkében.

Köztudott dolog volt, hogy az egész magyar világ, egy az uralkodó osztályhatalom által diktált óriási történelmi hazug­ságnak az áldozata. Szövevényei részleteit, tipikus jelensé­geit is lehetett tudni ennek a nagy tragikus hazugságnak, mely az elemi iskolás könyvektől a középiskolás könyveken át az egyetemi tanítás és tanulás legmagasabb fokáig előadások­ban és könyvekben volt lefektetve. De ezen felül is még az úgynevezett iskolán kívüli szabad tudományban is ott rothadozott ez a nagy hazugság. Kiáltani, nagyot kiáltani ezen nagy hazugság ellen, annyi volt, mint kilépni a magyarság azon szekciójából, mely magát az igazi nemzetként bálvá­nyozta.

Ha Krúdy most kiált és azt mondja: „Új történelmet kell írni!” és ezt cikkében korlátlan szabadsággal magyarázza és nem marad adós a miértekkel, akkor ez azt bizonyítja, hogy Krúdynak, akit erre senki sem szorított, megvolt a vakmerő­sége az önmegigazuláshoz, de egyszersmint bizonyítja azt is, hogy a kommünnek volt lélekszabadító, emberi önmegigazulásokra késztető, jellemnevelő hatása. Miket nem mer a sze­líd Krúdy Gyula mondani!

„Új történelmi könyvet kell írni! Talán valahára emberi alakban látjuk viszont mítosszá, szoborrá merevített ősein­ket.

Az új történelmi könyv a leleplezések könyve lesz. A leg­szebb hazugságokról kell lemondani, melyekkel századokon át önmagunknak bókoltunk.

Királyszobrokat kell ledönteni, hogy meglássuk, mennyi a fűrészpor odabenn.

A nemzeti szentek és hősök ravatalán összekulcsolt kézzel fekvő eszményképeket kell levetkőztetni!

Denevérekkel telt tornyokat kell átvilágítani, ahol esetleg századok óta megláncolva senyved az igazság.

Tegnapi nemzeti ideálok fogantatása fölött kell szétbon­tani a mennyezetes ágyat.

Barlangokat kell föltárnunk, ahonnan századokon át olyan tomboló üvöltéssel hangzottak az „igazi magyarság” jelsza­vai, mint az Óceán zúgásának visszhangjai.

Dózsa György szellemét kell megidéznünk.

Az iskolapadból tisztelt némely nagy nevek viselőit kell meztelenül látnunk a piacon! Talán némelyet közülük tollban és szurokban kell meghempergetnünk, hogy némi igazsá­got vessünk a múlt időkbe!

A proletár ügyészről is kell végre könyvet írni. Akit tömlöcbe vetettek, mert ki merte nyitni a száját. Hadd halljuk

végre az ő igazságát is, melyet eddig börtönök falára mert írni!

Nem kell félni, nem lesz belőle nemzeti katasztrófa. Az új magyar úgy is kiábrándult őseiből, akik félszázad óta úgy vezették, hogy romlásba taszították...

Új magyar történelmi könyvet kell írni!”

De Krúdy nem ebben az egyetlen - mindenesetre össze­foglaló - tételességben mondta ki az új szocialista magyar társadalmiságról kialakított nézeteit. Ha megfigyeljük cik­keinek témáit, az író szempontjait, vallomásait, a maga és az egész irodalom számára felállított követelményeit: Mintha csodát látnánk! Mintha Krúdy maga is egyike volna saját re­gényalakjainak, aki egyszerre csak kilép elátkozottsága kön­töséből és mint a mesében újjáéledt ember: a szabad gondo­lat, a szabad szó, az új szépség, a nemes igazmondás paran­csait állítja föl, nem csak a maga, de az irodalmi korszak számára is.

Keressük a börtönt, ahova ez az egyéniség eddig be volt zárva, a szörnyű mesét, melyben elvarázsolt életét élte? Nem sokat kell keresnünk! Krúdy maga is megnevezi ezekben az egészen újhangú, új történelmi szemléletet mutató cikkekben a nagy börtönt és a szörnyű mesét: a régi Magyarország! Egyik-másik nagynevű írónk azért, hogy nevét forgalomban tartsa, hogy a cikkekért járó fizetséget el ne veszítse, a fele­lősséget szépen megkerülő melléktémák alá írogatja nevét az újságokban. Krúdy ugyanakkor nyíltan kikiáltja: nagy hazug­ságokba voltunk bebörtönözve, a forradalom megváltott ben­nünket. Eljött az igaz meglátás és igaz kimondások világa! Mondjunk ezentúl igazságot! És nem csak új történelmet, de új irodalmat is kell írni. Szóljanak saját szavai:

„Mit csináljunk most ezzel a múlttal, melyet bokázva vagy káromkodva végigéltünk? Hová tegyük a régi Magyarorszá­got, melyet már a háború derékig beásott a földbe, hogy a mindent megváltó forradalom végleg elseperje a bűzös hullákat. Mit csináljunk olvasmányainkkal, melyeket a régi szemmel és titokkal írtak még az írók? Hová tegyük a tömén­telen figurát, melyekkel megraktuk emlékezetünket az olvas­mányainkból vagy az életből? Milyen könyveket tegyünk a könyvtár polcaira, hogy a régieket pótoljuk? Hol vannak az új írók, akik a forradalmat igazán megírják? Hol vannak akik felejthetetlenül följegyzik Magyarország mostani történetét, regénybe írják a megbotozott iskoláslányokat, megtépett hajadonokat, megtébolyított asszonyokat, sztrájkoló vasutaso­kat, postásokat, proletárokat, mártírrá lett munkásvezéreket? Itt legalább tíz esztendeig nem lehet egyebet írni se regény­ben, se színdarabban, mint Magyarország történetét, mostani napjait. Könyvtárakat kell erről a magyar korszakról, az új magyar világ születéséről összeírni, hogy majd mindenki lássa, megértse, mi történt itt: csoda vagy emberi akarás.”

Krúdy bizonyosan tudta, hogy nem csoda, de emberi aka­rás műve az addig el nem képzelhető magyar átalakulás. Tudta, hogy ami van, olyan, mintha csoda volna, de olyan emberek csodája, akik akarásból hozzák azt létre. Azt akarta ezzel mondani, ilyen csodákat csak a kommunisták tudnak csinálni.

Így lép ki nemcsak a lélekbörtönből, de a mese köntöséből az igazi Krúdy, hogy tartózkodás és félelem nélküli magyar társadalomtörténeti publicisztikát csináljon. Itt vannak ugyan körülötte mind: a legelszántabb osztályellentámadásra ké­szülő lateinerek, dzsentrik, a már ódon, de még mindig ele­ven arisztokrácia urai! Nem törődik velük, félelmetes nyílt­sággal vallja az adott szocialista forradalmat. Olyan szilaj határozottsággal csinálja ezt a régi Magyarországot eltemetni akaró publicisztikát, mintha soha semmi mást nem csinált volna.

Nem Krúdy volt az egyetlen a magyar polgári írók közül, kiknek orosz irodalmi nosztalgiáik voltak. De az egyetlen, aki sietett kitárulkozni akkor, amikor a vallomás annyit jelentett, mint Lenin forradalmának tenni hűségnyilatkozatot. Idézek az „Orosz Hangok”-ból, az 1919. március 30-án a Magyarország-ban megjelent Krúdy-cikkből:

„Milyen kár, hogy a modern, a mai orosz irodalom alig ismerős nálunk! Még név szerint is alig tudjuk az írókat, akik a Lunacsarszkij-vonattal elmennek az Uralig, a Kauká­zusig, hol

Tevék pihennek szírt tövében,

Repül cserkesz könnyű ménen,

Utána vándor-kalmük néz,

Körüle juhnyáj legelész...

A legújabbak közül: Gorkijról tudunk legtöbbet, de mi­lyen messzire van tőlünk ő is, holott úgy kellene ismernünk, mint a testvérünket. Milyen szomorúság nem tudni oroszul most, amely nyelvről Gogol mondá: hogy könnyű és testnél­küli, mint a lélekjelenés.

Bérczy Károly (régi magyar író) megtanult oroszul, midőn Puskinnak egyetlen strófáját olvasta. Az ő aligha elfogadható fordításában ismerjük a költőt, aki, bár a cár barátja volt, mégis verset ír a Szabadsághoz, amiért öt esztendeig távol kellett lennie Moszkvától.

Ambrozovics Dezső, aki az isteni Csehov ködszomorú vilá­gába vezette a magyar olvasót, néhány hét előtt ejtette ki a fordító-pennát kezéből.

Szabó Endre, akit Szanyin miatt bezárni akartak a régi Pesten (mikor még az ifjakat kolostorban nevelték és a lá­nyok a gyertyabálban keresték ideáljaik arcát), hetven esz­tendős.

Almásy László, minden orosz próza apjának (Gogolnak) fordítója, már régen letűnt a horizontról.

Elmentek a fordítók együtt az írókkal és a regények alak­jaival. Fekete gyászkelmével van bévonva a könyvtár a régi Oroszország felett. Írók, akik egy századig lúdtollal és szláv szomorúsággal írták meg az orosz ember és föld regényeit: egykor úgy menekültek gyönyörű és rajongott hazájukból, mint manapság azok bujkálnak a setétségben rengő ország­utakon, vámsorompók környékén, akiket egykor tábornok­nak, nagyhercegnek neveztek. Száz esztendeig tartott Orosz­országban a mai forradalom előkészítése. Minden igaz könyv, amit az elmúlt században orosz kéz írt: titkos propagandája egy közelgő új világnak. Minden szomorúság és mélabú, ami az írók szaván átreszket: szerencsétlen hazájuk megváltá­sáért volt.

A párbajban elesett Puskin felett elmondják a forradalmi gyászbeszédet, de egyidőben kezdetét veszi az írói munka, amely száz év múlva a mai Szovjetköztársaságot hozza létre.

Vajon mit írnak most az orosz írók? Milyen kár, hogy a testvér-nemzet irodalmát nem ismerjük napjainkban!”

Milyen társakat, testvéreket tudott ez a magyar író ott a nagy orosz világban! És milyen szinte gigászi emlékkel játsza­dozva érezte a kitárulkozás szükséges napjainak eljöttét a magyar proletárdiktatúra napjaiban! És mikor ezt teszi újra és újra le meri írni ezt a kifejezést: „megváltó forradalom!” Milyen sokoldalúan művelt emberség élte itt még boldog föltámadását! Milyen sokatmondó és nagy tartalmú elmeren­gésekre indít még ma is erre a Krúdy-feltámadásra való em­lékezés! Mit csinált a fehérterror negyedszázada az iroda­lomban a mesélést gyakorló Krúdy Gyulának a magyar 19 napjaiban megnyilvánult mesés magyar emberségéből?

 

(Barta Lajos: Árnyak a hídon.
Bp. 1970, Szépirodalmi Könyvkiadó. 227-233. p.)