A PUBLICISTA KRÚDY
A budapesti napilapok szerkesztőségeiben
többnyire nemcsak egy, de több olyan belső munkatárs is működött, aki nemcsak
politikai publicisztikát, de kultúrpublicisztikát
vagy irodalmi zsurnalizmust mívelt. Ami annyit
jelent, hogy tudtak a vezércikk színvonalán úgy írni riportot vagy más természetű
cikket, hogy az irodalom is legyen. De a legtöbb nagy napilap körül mindig volt
néhány külső ember is, aki tudott ilyen magasrangú
újságírást mívelni. A Tanácskormány, hogy
megállapíthassa bármiféle állásfoglaló cikknél, hogy ki a felelős érte,
hamarosan elrendelte, hogy az ilyen cikkeket alá kell írni. Kitérni a
felelősség elől annyi lett volna, mint egyáltalán nem írni.
A nagy napilapokban tehát sok névvel
aláírt cikk jelent meg, de voltak olyan természetű nem napilapok is, melyek
egyszerre csak szükségét érezték, hogy nagy és az új korszakot tekintve is
súlyos nevekkel igazolják létezésüket, iparkodtak tehát minden számukhoz
egy-egy nagy név által jegyzett cikket szerezni. Így folyamodott a Színházi Élet
a Bródy Sándor, a
Pesti Futár
a Móricz Zsigmond, Az
Ember szintén a Móricz Zsigmond
nevéhez, aki ezekben a hónapokban a Pesti Hírlap cikkírója
volt. Ebbe Móricz híres országjáró riportjai is beletartoztak.
Nem írni névvel vállalt cikket,
használhatatlanságot jelentett az újságírót fizető lapok számára. Az újságíró
tehát írt, aláírt, hogy mentse az egzisztenciáját. Születtek jobb és gyarló
cikkek. Csak a bátrak, a kommünnel egyetértők mertek érdemleges cikkeket írni.
Az ellenzékiek vonakodtak nevükkel, témájukkal a kommünnel rokonszenvet
mutatni. Nem egy tehetséges író választott jelentéktelen témát és nem törődött
vele, hogy ezzel tehetségtelennek látszik.
Sok volt az akarom-nem
akarom cikk. Ezeket a cikkeket összeszedni és úgy mutatni be őket, hogy íme ez
volt a legnagyobb magyar történésnek, a Tanácsköztársaságnak a cikktermése, a
kommün megrágalmazása volna.
A nagy, sokban hebehurgya, az effajta
cikkfelelősségnek véget vetett a Tanácskormánynak az a rendelete, mely az egy Világ
és a német nyelvű Pester Lloyd
kivételével az összes polgári lapokat beszüntette. A Világ-ból
aztán Fáklya
lett, a Pester Lloyd
pedig megmaradt a Tanácskormány német nyelvű diplomáciai újságjának.
Bródy Sándor a szocializált színházakkal
és az új proletárközönséggel kapcsolatban tett sajtónyilatkozatában mondta:
„Most jött el a drámaírás igazi ideje.” Krúdy nem nyilatkozott, de azt mutatta
cikkeivel, hogy eljött a szabad beszéd ideje. Azért mert Krúdy szeretett és
tudott elbeszélő írásaiban valahogyan mesét csinálni az élet valóságaiból,
uralkodó, de indokolatlan benyomás volt vele szemben, hogy cikkeiben is
fátyolozza a realitásokat. Pedig csak néha volt ez így. Hogy 1919-ig volt benne
tartózkodás a magyar világról való igazi gondolatainak kimondásaiban, megmutatta
a Magyarország-ban
az Új történelmet kell
írni címet viselő cikkében.
Köztudott dolog volt, hogy az egész
magyar világ, egy az uralkodó osztályhatalom által diktált óriási történelmi
hazugságnak az áldozata. Szövevényei részleteit, tipikus jelenségeit is
lehetett tudni ennek a nagy tragikus hazugságnak, mely az elemi iskolás
könyvektől a középiskolás könyveken át az egyetemi tanítás és tanulás
legmagasabb fokáig előadásokban és könyvekben volt lefektetve. De ezen felül
is még az úgynevezett iskolán kívüli szabad tudományban is ott rothadozott ez a
nagy hazugság. Kiáltani, nagyot kiáltani ezen nagy hazugság ellen, annyi volt,
mint kilépni a magyarság azon szekciójából, mely magát az igazi nemzetként
bálványozta.
Ha Krúdy most kiált és azt mondja: „Új
történelmet kell írni!” és ezt cikkében korlátlan szabadsággal magyarázza és
nem marad adós a miértekkel, akkor ez azt bizonyítja, hogy Krúdynak, akit erre
senki sem szorított, megvolt a vakmerősége az önmegigazuláshoz, de egyszersmint bizonyítja azt is, hogy a kommünnek volt
lélekszabadító, emberi önmegigazulásokra késztető, jellemnevelő hatása. Miket
nem mer a szelíd Krúdy Gyula mondani!
„Új történelmi könyvet kell írni! Talán valahára emberi
alakban látjuk viszont mítosszá, szoborrá merevített őseinket.
Az új történelmi könyv a leleplezések könyve lesz. A legszebb
hazugságokról kell lemondani, melyekkel századokon át önmagunknak bókoltunk.
Királyszobrokat kell ledönteni, hogy meglássuk, mennyi a
fűrészpor odabenn.
A nemzeti szentek és hősök ravatalán összekulcsolt kézzel
fekvő eszményképeket kell levetkőztetni!
Denevérekkel telt tornyokat kell átvilágítani, ahol esetleg
századok óta megláncolva senyved az igazság.
Tegnapi nemzeti ideálok fogantatása fölött kell szétbontani
a mennyezetes ágyat.
Barlangokat kell föltárnunk, ahonnan századokon át olyan
tomboló üvöltéssel hangzottak az „igazi magyarság” jelszavai, mint az Óceán
zúgásának visszhangjai.
Dózsa György szellemét kell megidéznünk.
Az iskolapadból tisztelt némely nagy nevek viselőit kell meztelenül
látnunk a piacon! Talán némelyet közülük tollban és szurokban kell
meghempergetnünk, hogy némi igazságot vessünk a múlt időkbe!
A proletár ügyészről is kell végre könyvet írni. Akit
tömlöcbe vetettek, mert ki merte nyitni a száját. Hadd halljuk
végre az ő igazságát is, melyet eddig börtönök falára mert
írni!
Nem kell félni, nem lesz belőle nemzeti katasztrófa. Az új
magyar úgy is kiábrándult őseiből, akik félszázad óta úgy vezették, hogy
romlásba taszították...
Új magyar történelmi könyvet kell írni!”
De Krúdy nem ebben az egyetlen -
mindenesetre összefoglaló - tételességben mondta ki az új szocialista magyar
társadalmiságról kialakított nézeteit. Ha megfigyeljük cikkeinek témáit, az
író szempontjait, vallomásait, a maga és az egész irodalom számára felállított
követelményeit: Mintha csodát látnánk! Mintha Krúdy maga is egyike volna saját
regényalakjainak, aki egyszerre csak kilép elátkozottsága köntöséből és mint
a mesében újjáéledt ember: a szabad gondolat, a szabad szó, az új szépség, a
nemes igazmondás parancsait állítja föl, nem csak a maga, de az irodalmi
korszak számára is.
Keressük a börtönt, ahova ez az egyéniség
eddig be volt zárva, a szörnyű mesét, melyben elvarázsolt életét élte? Nem
sokat kell keresnünk! Krúdy maga is megnevezi ezekben az egészen újhangú, új
történelmi szemléletet mutató cikkekben a nagy börtönt és a szörnyű mesét: a régi Magyarország! Egyik-másik
nagynevű írónk azért, hogy nevét forgalomban tartsa, hogy a cikkekért járó
fizetséget el ne veszítse, a felelősséget szépen megkerülő melléktémák alá
írogatja nevét az újságokban. Krúdy ugyanakkor nyíltan kikiáltja: nagy hazugságokba voltunk bebörtönözve,
a forradalom megváltott bennünket. Eljött az igaz
meglátás és igaz kimondások világa! Mondjunk ezentúl igazságot! És nem csak új
történelmet, de új irodalmat is kell írni. Szóljanak saját szavai:
„Mit csináljunk most ezzel a múlttal, melyet bokázva vagy
káromkodva végigéltünk? Hová tegyük a régi Magyarországot, melyet már a háború
derékig beásott a földbe, hogy a mindent megváltó forradalom végleg elseperje a
bűzös hullákat. Mit csináljunk olvasmányainkkal, melyeket a régi szemmel és
titokkal írtak még az írók? Hová tegyük a töméntelen figurát, melyekkel
megraktuk emlékezetünket az olvasmányainkból vagy az életből? Milyen könyveket
tegyünk a könyvtár polcaira, hogy a régieket pótoljuk? Hol vannak az új írók,
akik a forradalmat igazán megírják? Hol vannak akik felejthetetlenül följegyzik
Magyarország mostani történetét, regénybe írják a megbotozott iskoláslányokat, megtépett hajadonokat, megtébolyított
asszonyokat, sztrájkoló vasutasokat, postásokat, proletárokat, mártírrá lett
munkásvezéreket? Itt legalább tíz esztendeig nem lehet egyebet írni se regényben,
se színdarabban, mint Magyarország történetét, mostani napjait. Könyvtárakat
kell erről a magyar korszakról, az új magyar világ születéséről összeírni, hogy
majd mindenki lássa, megértse, mi történt itt: csoda vagy emberi akarás.”
Krúdy bizonyosan tudta, hogy nem csoda,
de emberi akarás műve az addig el nem képzelhető magyar átalakulás. Tudta,
hogy ami van, olyan, mintha csoda volna, de olyan emberek csodája, akik
akarásból hozzák azt létre. Azt akarta ezzel mondani, ilyen csodákat csak a
kommunisták tudnak csinálni.
Így lép ki nemcsak a lélekbörtönből, de a
mese köntöséből az igazi Krúdy, hogy tartózkodás és félelem nélküli magyar
társadalomtörténeti publicisztikát csináljon. Itt vannak ugyan körülötte mind:
a legelszántabb osztályellentámadásra készülő
lateinerek, dzsentrik, a már ódon, de még mindig eleven arisztokrácia urai!
Nem törődik velük, félelmetes nyíltsággal vallja az adott szocialista
forradalmat. Olyan szilaj határozottsággal csinálja ezt a régi Magyarországot
eltemetni akaró publicisztikát, mintha soha semmi mást nem csinált volna.
Nem Krúdy volt az egyetlen a magyar
polgári írók közül, kiknek orosz irodalmi nosztalgiáik voltak. De az egyetlen,
aki sietett kitárulkozni akkor, amikor a vallomás annyit jelentett, mint Lenin
forradalmának tenni hűségnyilatkozatot. Idézek az „Orosz Hangok”-ból, az 1919. március 30-án a Magyarország-ban
megjelent Krúdy-cikkből:
„Milyen kár, hogy a modern, a mai orosz irodalom alig
ismerős nálunk! Még név szerint is alig tudjuk az írókat, akik a Lunacsarszkij-vonattal elmennek az Uralig,
a Kaukázusig, hol
Tevék pihennek szírt tövében,
Repül cserkesz könnyű ménen,
Utána vándor-kalmük néz,
Körüle juhnyáj legelész...
A legújabbak közül: Gorkijról tudunk legtöbbet, de milyen
messzire van tőlünk ő is, holott úgy kellene ismernünk, mint a testvérünket.
Milyen szomorúság nem tudni oroszul most, amely nyelvről Gogol mondá: hogy könnyű és testnélküli, mint a lélekjelenés.
Bérczy
Károly (régi magyar író) megtanult oroszul, midőn Puskinnak egyetlen strófáját
olvasta. Az ő aligha elfogadható fordításában ismerjük a költőt, aki, bár a cár
barátja volt, mégis verset ír a Szabadsághoz, amiért öt esztendeig távol
kellett lennie Moszkvától.
Ambrozovics
Dezső, aki az isteni Csehov ködszomorú világába
vezette a magyar olvasót, néhány hét előtt ejtette ki a fordító-pennát kezéből.
Szabó Endre, akit Szanyin miatt bezárni akartak a régi
Pesten (mikor még az ifjakat kolostorban nevelték és a lányok a gyertyabálban
keresték ideáljaik arcát), hetven esztendős.
Almásy
László, minden orosz próza apjának (Gogolnak) fordítója, már régen letűnt a
horizontról.
Elmentek a fordítók együtt az írókkal és a regények alakjaival.
Fekete gyászkelmével van bévonva a könyvtár a régi
Oroszország felett. Írók, akik egy századig lúdtollal és szláv szomorúsággal
írták meg az orosz ember és föld regényeit: egykor úgy menekültek gyönyörű és
rajongott hazájukból, mint manapság azok bujkálnak a setétségben
rengő országutakon, vámsorompók környékén, akiket egykor tábornoknak,
nagyhercegnek neveztek. Száz esztendeig tartott Oroszországban a mai forradalom
előkészítése. Minden igaz könyv, amit az elmúlt században orosz kéz írt: titkos
propagandája egy közelgő új világnak. Minden szomorúság és mélabú, ami az írók
szaván átreszket: szerencsétlen hazájuk megváltásáért volt.
A párbajban elesett Puskin felett elmondják a forradalmi
gyászbeszédet, de egyidőben kezdetét veszi az írói
munka, amely száz év múlva a mai Szovjetköztársaságot hozza létre.
Vajon mit írnak most az orosz írók? Milyen
kár, hogy a testvér-nemzet irodalmát nem ismerjük napjainkban!”
Milyen társakat, testvéreket tudott ez a
magyar író ott a nagy orosz világban! És milyen szinte gigászi emlékkel játszadozva
érezte a kitárulkozás szükséges napjainak eljöttét a magyar proletárdiktatúra
napjaiban! És mikor ezt teszi újra és újra le meri írni ezt a kifejezést:
„megváltó forradalom!” Milyen sokoldalúan művelt emberség élte itt még boldog
föltámadását! Milyen sokatmondó és nagy tartalmú elmerengésekre indít még ma
is erre a Krúdy-feltámadásra való emlékezés! Mit csinált a fehérterror
negyedszázada az irodalomban a mesélést gyakorló Krúdy Gyulának a magyar 19
napjaiban megnyilvánult mesés magyar emberségéből?
(Barta Lajos: Árnyak a hídon.
Bp. 1970, Szépirodalmi Könyvkiadó. 227-233. p.)