Krudy Gyula bánata

Írta: Barta Lajos

 

Krudy Gyula jóságokra, finomságokra és lelkességekre és cselekedetekre is tudott lendülni emberekért. Szerette azt, talán szenvedélye is volt, hogy embersége megolvadjon és kiömöljön belőle, ha emberség érintette akár az irodalomban, akár az életben. Az utóbbira úgy látszik kevesebb alkalma volt, de néhány esete meg van örökítve különböző újsághasábokon. Pusztán csak munkáiból nem is lehet őt egészen megismerni, ezt az elkésett magyar lovagot, aki úgy tudott ülni sokáig, egyedül és hallgatva félrehajló fejjel, mint aki eltévedten víziók közt kalandozik és elevenen álmodik. Tudta magáról, hogy a magányosok közül való; az ilyen tudat még kitoldja és s Végtelenbe öleli fel a benső magánosságot. Így járt ő a kettős köd világában, mely mint két réteg feküdt egymás fölött. Az egyikben egy elmúlt magyar világ különös, nekünk fantomos alakjai mozogtak és élték kísértetiesen regényes létezésüket, a másik szférában, mely efölött terült, az Úr lelke lebegett a ködben és a Krudy-magányosság itt bolyongott és szálldosott...

Egy napon az Otthon-körben, e második ködbe való felnyúltságában, váratlanul így szólt hozzám, akinek vele akkor volt első, véletlen, rövid személyes találkozásom, aki sohasem gondoltam, hogy a magányosságnak és a hallgatásnak ez az embere, milyen figyelő:

– Hárman vagyunk a magyar irodalomban magánosok: Révész Béla, maga, meg én!

Az ilyen emberről halkan, finoman és megilletődötten kell beszélni!

*

Június elején, 1919-ben, beszélgetés folyt egy kiváló magyar író budapesti lakásán, melyen Kun Béla is részt vett. A találkozás az ő kezdeményezésére történt és az öt-hat embert egy író hozta össze, aki neki végről jó ismerőse volt. A beszélgetés tárgya és célja az volt, hogy a jobb szárnyon álló magyar írókat is megbarátkoztassa a márciusi politikával és munkára indítsa őket is.

Nem ártok vele Krudy Gyulának, ha megmondom itt, hogy ő is jelen volt ezen a beszélgetésen; annál kevésbé, mert jelenléte inkább volt: – távollét. Krudy Gyula az egész beszélgetés alatt egy kanapé sarkában ült és hallgatott. Jelenléte abszolút visszavonultságával nem pozitívum volt, hanem: – negatívum. Bizonyosan már ott építette ki magában a „nemzeti ellenállás”-nak azt a lelkiformáját, melyre később, a frontról visszahúzódott. Vagy két óra hosszat hallgatott, ahogyan csak Krudy tudott hallgatni, pár nappal később azután a Bakonyba vonult el a nemzeti ellenállásnak arra a lelki alapjára, mely benne addigra készen lett. Senki sem bántotta Krudyt, de ő elvonult; éppen a Bakonyba ment és ebben volt valami Koppános! Pogány Koppán elmegy a történelem kérlelhetetlensége elől, mert nem lehet már fehér lovakat áldozni kövek közt izzó tűzön táltosi szertartások és táncok közt, hanem a munkabér és a profit dilemmáján szerveződik új formákba a világba...

A „nemzeti visszavonulás”-nak erről a lelki formájáról most csalódottan hanyatlik alá Krudy is; aláhanyatlik mint egy letört vonal, mint egy kiégett hit, mint egy iszonyú csalódás... Azt hitte ő is, hogy a nemzeti visszavonulás lelki formájáról a nagy magyar újjászületésbe lehet bemenni majd... A nagy magyar újjászületésbe, melyben még valami vad, pogányos ifjulás is van... Hiszen Ady, ha még élne, megint azt mondaná, amit csodálatos analízisében egyszer már mondott, amikor kimarkolta a magyarság és az európaiság vonatkozásainak káoszából a nemzeti átok meghatározását, így: Európa közepén, egy csomó nyugati magyar közt hun urak zörgetik fegyvereiket... 1919 őszén voltak nyugati magyarok, akik azt hitték: most ölni, ez hozzátartozhatik a dühös és veszekedett mámorhoz, a beteg és szennyes lázhoz, a szertelenség tébolyához, melynek vitus-táncán keresztül izzadja ki magából iszonyú és véres rángatódzások közt egy nemzet: – az olyan sokáig tartott és olyan keserű nemzeti átkot és nemzeti alapon vélték megérteni: az ellenforradalmat és a fehér terror banditizmusát... Az Ady meghatározása szerinti kétféle, összeegyeztethetlen magyar: a nyugati magyar és az Európa közepén fegyverét zörgető hun urak, egy rövid időszakra, mintha valami beteg delíriumban, melyet a nemzeti reneszánsszal tévesztettek össze, mintha találkoztak volna... Voltak magyar írók, akik ebben a sárga lázban több ügyességgel vonultak vissza a vörös front irányában előretolt őrhelyeikről; az ügyes érvényesülők mindig jobban értettek a taktikához! Voltak, akik csak mindig sodródnak ide-oda és most is csak elsodródtak valahová... Volt egy, aki a történelmi tragédiák gigászi vonalát rángatta bele mindig szenvedélyes formájú lelki életébe és szokatlan méretű magyar látványt nyújtott a középkori barátzárdás vezeklése számára olyan idegen 1919-beli magyar világban... Mint ütközetbe hibásan keveredett harcosok: – most csinálták végig stratégiájukat a „nemzeti visszavonulás”-hadállásába, melyet Krudy már a Bakonyba-menetelekor megcsinált... Csak egyre nem gondoltak: hogy az igazi, az Ady értelmezésében vett nyugati magyar számára egy abszolút „nemzeti visszavonulás” lehetséges csak: – az emigráció!

Mind aláhanyatlottak már tévedésük nehéz terhe alatt, mert a realitásuk iszonya ereje lenyakazta a magyar hitnek vélt mámorukat, mellyel kifutottak a rohamdeszka végére, amely kiugrott az ellenforradalom véres vizeire...

Még csak alig rendezték hadállásaikat s nemzeti visszavonulás sáncaiban, máris új visszavonulásra szereltek, oda, ahonnan lekanyarodtak: a liberalizmus felé... Hadműveleti tisztek tudják azt, hogy az ilyen egymás sarkába gázoló visszavonulások mennyi áldozatot kívánnak meg...

Most Krudy Gyula, aki nem csinálta végig ezeket a jobbra-balra való kanyarodásokat: – kivonul a magyar irodalomból. Nem fog többet írni, hanem: – kertész lesz. Nem csupán kedvtelésből lesz kertész, de: – ebből akar meg élni, mert magyar írónak lenni az ellenforradalmi nemzeti ébredés korában, ez nem ad kenyeret. Finoman jelenti be az irodalomból való kivonulását. Krudy a magánosok közül volt és mindig keveset beszélt, most is keveset mond, pedig az ő bánata igen komprimált bánat. Bánata, mellyel az irodalomból való kivonulását fedezi, olyan rövid és tömör valami, mint egy matematikai képlet. A képletben már nincsenek számítások, de végtelen számítások eredménye számtani ábrába foglalva.

„A tehetségtelen ügyesek özönlötték el és vették bérbe Magyarországot.” – Így hangzik a Krudy-féle képlet, melyben a magyar lélek likvidálja az utat a Bakonyba való koppános visszavonulástól az ellenforradalomban elrohadt ország szellemi összeomlásáig. – A számtani képletben nincsenek szenvedélyek, a Krudy képletében sincs. De a képlet visszafelé felbontva: az ellentmondások, kavargások, örvénylések, vulkánizmusok, tüzek, vérességek kataklizmás hömpölygését mutatja. Egy asztronómiai számítás képletében: benne van a napok, holdak és üstökösök szabályszerű keringése; de ezen szabályosságok mögött és legősibb elején a rettenetes világkeletkezések vannak. Krudy Gyula hűvös képlete mögött így van: a magyarországi ellenforradalom négy esztendejének minden bűnügyi, gazdasági, politikai és szellemi rettenete.

 

(Bécsi Magyar Újság, 1923/256. /november 1./ 5. p.)