KRÚDY GYULA
emberközelből

 

Most október 21-én lenne kilencven esztendős. De csak 55 esztendőt engedélyezett neki az élet. Lázas munkával és bódító álmokkal töltötte ki. Színes élete szinte önmagában regények sorozata, írtak is róla ilyen legenda-kergető regényeket. S ő maga is örökösen szabálytalan regényeket, novellákat írt, amelyekben az eseményeket a hős vagy még inkább a hangulat, az impresszió fűzi össze. Kortársai között néhányon nótás, boros, vigadó dzsentrinek tartották. Az utókor irodalomtörténésze magányos jelenségnek. Magányos volt nemcsak olyan értelemben, hogy naponta szüksége volt — egyik levelében vallotta meg – 2—3 órás magányra, gondolkodni, de úgy is, hogy nem tartozott semmilyen írói csoportosuláshoz, körhöz, folyóirathoz. Húsz évi írói munka volt mögötte, amikor 1910-ben az első Szinbád-novellákkal saját hangjára talált és őt is megtalálta a népszerűség. Novellájának hősét, aki ezután egész írói pályáján elkíséri, az Ezeregyéjszakából kölcsönözte. A keleti mesék hangulatát hordozó hősök népesítik be írói világát, pedig ezek a ködlovagok valójában a szülőföldjén, a szabolcsi tájakon járnak vagy Budapest különös elesettjei, szánandó különcei. A dzsentrivilág szülte, de önmaga ellen küldte be az irodalomba. Némelyeket megtéveszt ugyan ködvilágának álomittas oldottsága, de aki jobban odahallgat, mint életművének kiváló értője, Czine Mihály, az biztosan látja: „A dzsentriről a legkeserűbb rajzot ő csinálta: ítélete a kortárs Móricz Zsigmondénál is keserűbb.”

Hihetetlenül sokat dolgozott, egyszerre 10—15 lapban jelentek meg írásai, össze sincsenek gyűjtve megközelítő teljességgel. Életét is köd lengi körül a mai nemzedék előtt, alig ismerjük. Ezért is kívánom megidézni most alakját olyan tükörben, amely híven őrzi emberarcát. Leánya. Zsuzsa emlékeit faggatom a budapesti Széchenyi Könyvtárban, munkahelyén.

– Életművét 120—140 kötetre becsülik. Legalább annyit írt, mint Jókai Mór, de 25 esztendővel rövidebb idő alatt. Hogyan emlékszik édesapja írói munkamódszerére?

– Hajnaltól délig szinte megszakítás nélkül írt. Akkor is, ha beteg volt, akkor is, ha le sem feküdt. Csak legnagyobb betegségeiben tiltották el az írástól, ennél nagyobb büntetés nem is lehetett volna számára, mert életének legnagyobb szenvedélye az írás volt, az alkotás. Minden egyéb csak ezután következett. Vastag tollszárral, vékony, hegyes tollal, lila tintával, diósgyőri árkusokra írt, gyöngybetűkhöz hasonlító egyenletes, apró betűkkel. A legritkábban javított. Csak néha állt fel írás közben, járkált, karjait tornásztatta s rágyújtott ki tudja hányadik Stambul cigarettájára.

Napi teljesítményét önmaga számára 16 oldalban szabta meg, s ehhez haláláig tartotta magát.

Igen kevés beszédű ember volt. Ha szótlanul járkált vagy üldögélt, akkor is dolgozott. A fejében alakítgatta mondanivalóit, s mikor leült, a mondatok készen voltak. Máskor, ha az írás nehezebben ment neki, egy papírlapra rajzolgatott, míg egy motorként „begyújtotta” magát.

– Miként él a lányában Krúdy, az ember ?

– Már a külseje is figyelemre méltó volt. Daliás, közel két méteres termetű, szelíd gyermekszemű, szuggesztív varázsú, mély gordonkahangú férfi. Sohasem élt vissza nagy testi erejével. Szerette és oltalmazta a nála gyengébbeket. Szerény volt, magáról, műveiről sohasem beszélt. Pénzre, rangra, címre fütyült, csak a szívének kedves emberekkel barátkozatt. Gavallér volt, kedves, de nem közlékeny. Igazi „testi-lelki barátja” talán nem is volt. Szerette Adyt és társaságát, Cholnoky Viktort, Színi Gyulát, Bródy Sándort és fiait, Kárpáti Aurélt, Szép Ernőt, Juhász Gyulát, Kosztolányit.

Talán ebből már kitetszik, hogy nem értett önmaga adminisztrálásához. Nem is igényelte a társadalmi elismerést. Nem is nagyon volt része benne. Talán az 1918-as és 19-es forradalmak idején lehetett volna. Móricz Zsigmonddal együtt ekkor a néplapot szerkeszti, sokat ír a forradalom védelmében. Aztán jön az elszigeteltség. 1920-ban álmoskönyvet ad ki, hogy megélhessen.

– Kosztolányit említette az imént, őt, aki egyik versében édesapját „süllyedő világban utolsó, legelső Cigánynak” nevezte „Ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmas”-nak.

– Értem, hogy hová akar jutni. Illyés Gyulát is idézhetném, aki Don Quijote-nek nevezte aput. Inkább ez volt. A zokogó cimbalmas látszat, játék.

– Szeretett bolyongani a Margitszigeten. Úgy is nevezték, hogy a „szigeti remete.” Mennyi ideig éltek a két zajos városkar ölelésében, a csöndes, kedves Nyulak-szigetén?

– A Margitsziget 11 esztendeig volt az otthonunk. Utána 3 esztendőt Óbudán éltünk, apu haláláig. Aput első házassága csődbe jutása s hosszú-hosszú szállodai hányódás után, romantikus hajlama és a vidék után érzett nosztalgiája vitte a Szigetre, míg Óbudára kényszerből kerültünk.

A Szigeten kezdődött el apu második házassága és én is itt születtem. Illetve a Bakács-téri klinikán, de néhány napos csecsemőként ide hoztak. Azért mondom el ezt ilyen aprólékos pontossággal, hátha valaki emlékszik erre az Asszonyságok díjából. Ezt a könyvét apu születésem örömére írta, a regénybeli kislány én vagyok. Natália pedig anyu. Róla mintázta apu legharmatosabb, legkedvesebb nőalakjait. Ő a Rezeda Kázmér Tinije, az Utitárs Eszténája, a Bukfenc Gyöngyvirágja és a Hét bagoly Áldáskája.

Kinn, a Szigeten minden évszaknak egyformán megvoltak a maga örömei, szépségei számunkra. Nagyon szerettünk ott lakni. Jó barátságban voltunk a szigeti alkalmazottakkal, hídőrökkel, kocsisokkal, a mosodában, a kertészetben, az ásványvízüzemben, fürdőben, szállodában dolgozókkal. Amikor 1926-ban a kertészek munkájuk közben egy hatalmas klastrom maradványaira bukkantak, apu igen sok időt töltött az ásatásoknál. A felfedezett földalatti folyósok, lépcsők, cellák inspirálták A templárius és a Szent Margit leánya című regényeit. Ha ráért, egyedül vagy velem sétálgatott hosszú, lassú, tempós léptekkel. Vastag bambuszbotjára támaszkodott. Többnyire hallgatott, de néha magyarázott is. Szakismerettel beszélt az ott élő több ezerféle virágról, több százféle fáról és tengernyi madárról.

– Kényszerből kerültek el a Szigetről, így mondta az előbb. Milyen kényszert értett ezen?

– A Sziget lassan kereskedelmi vállalkozássá alakult át. Nem volt pénzünk fizetni. Óbudán ajánlottak fel számunkra lakást. Leírhatatlanul fájdalmas volt a búcsú szeretett Szigetünktől.

1930 májusában érkeztünk Óbudára. „Szinbád olyanformán vetődött az óbudai partra (a hajógyári sziget környékén) mint egy hajótörött, nem volt válogatni valója a menekülés módjában. Ott szállott partra, ahol lehetett: akár csak egy sekélyes reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh kályhacsövek... hasznavehetetlen tárgyak között haszontalannak érezte önmagát is...”

Nehezen illeszkedtünk be új környezetünkbe, de apu itt is lendületes munkakedvvel kezdett el dolgozni. Témái között mind gyakrabban jelentek meg az óbudaiak. Cikksorozatot is indít A mai nap-ban az ódonságok városáról.

A gazdasági viszonyok romlásával egyre nehezebb volt az írásait elhelyezni. Csak az újságokból éltünk ebben az időben. A ponyva is mind jobban veszélyeztette a valódi írók gyér kereseti lehetőségeit.

A már jól ismert testi-lelki szenvedések is végképpen beköltöztek hozzánk. Apu ijesztően lefogyott, szelíd gyermekszeme megtörött. Egyetlen hatalmas akaraterő hajtotta: írni, írni. Addig írt, amíg a halál utána nem jött 55 és fél esztendős korában.

– S a lezárult élet után megkezdődött az írói halhatatlanság...

– Nem kezdődött. Sokáig igazságtalanul bánt az idő és a körülmények apuval. Könyvei gyéren jelentek meg. Nem értették, gyanús volt álmodozása, ködbe oldott játéka az idővel.

– Eszembe jut, hogy Ady 1913-as Magunk szerelmében az egyik verset Krúdy Gyulának ajánlotta. Kísértetiesen így kezdődik ez a vers, A menekülő lovas: „Sóbálvánnyá lettem / Házam dúlásának, / Szeretett jószágim, / Csűreim, táraim / Bús pusztulásának”

– Sajnos, Ady jól jövendölt: apám írói házát feldúlta az idő. Túl vagyunk rajta. 1957-től 1968-ig két könyvkiadó együttesen, azonos külsővel 32 vastag kötetben adta ki válogatott műveinek sorozatát. Barta András lelkiismeretes válogatása, persze, korántsem teljes. Örülök — szakmai öröm is ez —, hogy elbeszélésköteteinek végén bibliográfiát találni.

– Tudtommal Krúdy külföldi hódításra is elindult.

– Igen, 1966-ban a bécsi Zsolnay Verlagnál megjelent A vörös postakocsi, 1968-ban pedig a Szinbád-történetek. Mind a két kötetnek szép sikere volt a német olvasók körében. A Heidelberger Tageblatt így írt a Szinbádról: „Krúdy Gyula a szavak és a kifejezések virtuóza. Chopinre emlékeztet: tele van briliáns ideákkal, meglepetésekkel, teli érzéssel, élettel.” A tiroli rádió irodalmi kommentárjából: „Költőisége páratlan képfaragó módjában van. Költemény ez, a szó igazi értelmében.”

– És a mai kritika ítéletei?

– Úgy hiszem, hogy Krúdy Gyula emléke kibékülhet velük. De forduljon közvetlenül hozzájuk.

Az író születésének 90. évében hadd idézzem csakugyan az irodalomtörténész, Czine Mihály sommázását:

„Álmodozott, mondták róla a kortársak; a subáján alvó emléket ébresztgette, s esőmosta jeleket rótt a keresztútra — vélte magáról. Nem is akart többet csinálni; álmodozásaival és esőmosta jeleivel azonban modern törekvések öntudatlan elődje volt. Az irodalomtörténet alig-alig győzi felmérni művészete értékeit. A hagyományos formák feloldása, a szabad asszociációk érvényesítése, az időérzet lírai felbontása, az idő „dallamosítása”, a nagyítás, a képek egymásba oldása mind-mind az ő hozománya. Zenei-ritmikai fogantatású stílust teremtett, nosztalgikusan édes prózát. Ironikus stilizáltságú prózai lirizmusát korábban az impresszionizmushoz kötötték, az újabb tanulmányok már Krúdy szimbolista stílusteremtéséről beszélnek.”

BEKE GYÖRGY

 

(Előre /Bucureşti-Bukarest/, 1968/6520. /október 20./ 4. p.)