Ifjúság

Krúdy Gyula könyve

A múlt napokban, egy koraszép napsugaras délután, egy kék könyvet hozott nekem valaki. S ahogy olvastam, lassan megteltek a szemeim könnyel. Felnéztem, vajon tűnnek, jönnek-e a színes felhők, és érinti-e fejem a lágy szellő? S körülnéztem, hol vagyok vajh’? Itt a földön egymást taszigáló emberek közt, kiknek lába göröngyöt ér, vagy olyan mezőn, hol virágok nyílnak, szépszínű és bájos virágok?

Mert mi ez a könyv?

Olyan igaz, olyan nagy poéta műve, minőt nem sokat ismerünk. S mi írva vagyon benne, csupa költemény. Az is olyan, mitől sírni lehet, és sóhajtozni, és ha megtört hitünk, rá gondolni arra a tiszta azúros világra. Lám, vigasztalódunk.

Mindnyájan voltunk 15 évesek. Bohó szívünk is volt talán, és nem kapkodtunk a magasba, hanem lehajoltunk a kicsi virágért. S ha szerelmesünk nem is volt, de szerelmes lelkünk, az volt; hisz szerettünk mindent: illatos virágot, dalos madárt, hímes lepkét és azon kívül is mindent, mi él és létezik.

S ha letűnt ez idő, és ma örülünk, ha a nagy tusában egy szívet ismertünk meg szeretetünkben, emlékezzünk e korra, és ha látunk egy ilyen szép, édes könyvet, évek és tapasztalatok múlnak rólunk, és egy percre, ifjúság, előttünk állsz.

Én édes poétám te, ki ifjú szívvel megírtad álmaid. Ki virágos mezőkön jársz, és rajongó szemmel olyan szépnek látsz mindent - olyan szépnek, amilyen szép tulajdonképp az ember -, amilyen igaz a szerelem, és amilyen fenséges a hűség.

S virágos utaidon látod őket, a szép fehér leányokat. E fehér tisztaságot meleg szívükkel, csendes álmaikkal és erős lelkükkel. Mintha az esti szél levendulaillatot hozna, és látnók az ódon házat, hol ők élnek, e szűzi lányok, kik élnek és szeretnek.

Édes Isten! Mit is kell egyebet írni? Érdemes gonosz küzdést, setét bűnt, utálatos szenvedélyeket leírni és Belladonna-koszorút kötni, mikor fehér virágok is nyílnak és hű szívek is dobognak.

Talán csak szeretni kell az embereket, és jókká is lesznek, és aki megírta azt a szép könyvet tavaszmeséivel, csak hű és jó leányt látott talán, vagy maga szeret tiszta szívvel, és ifjú hozzá, mint ez a könyv, mely előttem van.

Imakönyv lehetne, hol gonosz percben vigaszt találunk. Az ifjúság himnusza cseng belőle, álmok és vágyak és sóhajtások kelnek útra, és mosolygó kicsi lányok intenek felénk.

Nem, nem vénülünk meg, szeretni mindig lehet - bár hajunk fehér, és egyedüli vágyunk, emlékeink eljönnek társul, és vérünk felhevül, szívünk dobog, és fiatalok vagyunk ismét - ugye, így mondod ezt, te, Krúdy Gyula.

Tessék leülni és olvasni. Kritikát ez egyszer írni nem lehet. Mit írjunk? Azt, hogy ábrándos lett nézésünk, remegő a hangunk, azt írjuk meg, és ahogy végigolvastuk a 16 mesét, behunytuk a szemünk és sóhajtottunk.

Jönnek és tűnnek aranyos felhők, nyílnak és illatoznak édes virágok, illat és tavaszi zsongás száll felénk, és jobbak leszünk, mert ifjúságunk itt van megint.

Ifjúság, bűvös varázsló - szelíd ifjúság, szebben meg nem énekeltek még — ifjú leányok, íme a könyv, e szép és tiszta könyv, a tiétek. Őrizzétek meg, ha hajatok fehér lesz, vegyétek elő, és bohó álmaitok életre kelnek!

Köszönjétek meg!

Bella [Satanella]

 

(Fővárosi Lapok, 1899/15. /április 9./ 8. p.)