KISUJJ A SKATULYÁBÓL

VIDÁM KEDÉLY – SZOMORÚ SZEREPEK

Az idei nyár volt a második vakáció, amit nem követett rendszeres munka s a színházi családba való visszatérés. S mert egész életében a színpad játszotta a főszerepet, természetes, hogy nem könnyen találja meg a helyét.

A nyugdíjas kor senkinek sem könnyű. De a színész egyszerűen nem ismeri azt a szót, hogy befejezés. A színész mindig szeretne játszani. S az utóbbi években Pártos Erzsi amúgy sem volt túl szerencsés. Ahogyan ő mondja, szinte már a kisujját se tudta kidugni a skatulya fedele alól. Emiatt sokat bánkódott, de ezzel együtt az otthont mégis csak a színház jelentette számára. Most kicsit újból kóstolgatja ennek ízeit. A Vígszínházban játssza A vörös postakocsiban özvegy Bági-Bágyinét.

– Szeretem Krúdyt – mondja, szívesen játszom a darabjában. És szeretem a Vígszínházat. Fiatalságom, bolondozó jókedvem háza ez a színház, hiszen itt kezdtem annak idején. És – ha csak átmenetileg is –, de kicsit kikerülhetek a fejkendős nénikék és jóságos anyák dobozából. Félreértés ne essék, én egész szívemmel szeretem azokat a szerepeket, egynek érzem magam velük. Csak az egyoldalúság rontó unalmasságát nem szeretem. Azt, hogy játékosságom, belső színeim, s főleg humorom mind beolvadásra kényszerültek valamely szürkés, egyhangú palettába. Legfeljebb a szinkront mondhatom kivételnek. Sabellát például egyszerűen imádom.

Kedélye, arca vidám. Újságkivágásokat, fényképeket mutat, ezernyi arcát a mostanin, a néha kicsit keserűmosolyún kívül. Jelenetfotókat operettbeli kiruccanásáról, amelyről az a véleménye, hogyha a könnyű műfajhoz kerül, talán még most is nevettethetné az embereket.

Nem így lett. Mit tehetek – kérdezik a gombszemek – és mindjárt válaszol is rá: belenyugszom. Időnként azt tartom legfontosabbnak, hogy ha krimit nézek, a befejező percek alatt el ne romoljon a televízióm.

Én azt hiszem, soha nem nyugszik bele. Ha megy az utcán s meglát egy groteszk kalapot, rögtön arra gondol, milyen muris lehetne ilyen kalapban egy szerepben, milyen jól mulatnának rajta az emberek. Ezt a kalapot viselné, ha valaki merné vállalni a kockázatot, író, rendező, aki megállna mellette, és jobban megnézné magának.

Bende Ibolya

 

(Esti Hírlap, 1968/297. /december 18./ 2. p.)