Benedek Marcell - A vörös postakocsi

A vörös postakocsi

Szinte véletlenség, hogy Krúdy Gyula óriási életművéből éppen ez a nemzetünk nagy sorsfordulóján, 1914-ben megjelent s a világháború éveiben folytatott regénye, A vörös postakocsi_* és Őszi utazások a vörös postakocsin került kezembe könyvem írása közben. Az irodalomtörténet tudósai igyekeznek korszakokra szabdalni Krúdy életművét, de szememben a fiatal kezdő nyilvánvaló Mikszáth-utánzását nem számítva, az író személyisége egyformán nyomja rá bélyegét életének minden korszakára.

Romantikus egyéniségével egyedül állt korának legbohémebb írói között is. Borozótársa sok volt, barátja kevés, csoporthoz, klikkhez sohasem tartozott. Amit életének bohém oldaláról kortársai eddig föltártak, szinte hihetetlenné teszi munkásságának páratlan méreteit. Otthon nem volt maradása, de kávéházban s még rosszabb helyeken is dolgozott.

Több-kevesebb nyíltsággal önmagát rajzolja minden művében, némelyikben több szereplőre is elosztva a maga jellemét és élményeit. Nem pályázik az olvasó rokonszenvére. Ha bűnök nem is, de hibák, gyöngeségek, komikus vonások bőségesen tarkítják a magáról rajzolt alakok jellemét. Mintegy tudtán kívül, sőt talán akarata ellenére szeretteti meg velünk Rezeda Kázmért vagy Szindbádot.

Szereti-e ő maga is azt a világot, amely iránt írásaival bizonyos nosztalgiát ébreszt fel bennünk? A vörös postakocsi előszavául kiadott, 1913-ban kelt levél Kiss Józsefhez sötét pesszimizmussal beszél a főváros lakóiról társadalmi, gazdasági és erkölcsi szempontból egyaránt. Művének nagy részében mégis rokonszenvessé teszi ezt a várost, különösen Buda csöndes utcáit, a félmúlt aranyos ködében fürösztve meg, fiatalságára visszatekintő öreg ember módjára.

Ebben a visszaemlékezésben van legfőbb titka annak a rokonszenvnek, amelyet Krúdy írásai fölébresztenek bennünk. Sejtettem ezt eddig is, de most érzem igazán, amikor A vörös postakocsit felolvastatom magamnak. Kisdiák voltam még a millennium idején, s gimnáziumba, egyetemre jártam a 900-as években, amelyeket A vörös postakocsi rajzol. Csak hallomásból ismertem azt a sok nevet, amelyet az író nagy gyönyörűséggel sorol fel, a korrajzot kiegészítve azok számára, akik e nevekre emlékeznek még. Ifjú felolvasóimnak majdnem valamennyit meg kell magyaráznom. Azt hinné az ember, hogy ezek az egyre ismeretlenebbé váló nevek csökkentik a regény hatását. Eszembe jut Mikszáth aggodalma, aki Az új Zrínyiászban egy sereg kisebb-nagyobb korabeli politikust szerepeltetett valóságos nevén, s attól félt, hogy ezek a nevek később jegyzetekre szorulnak, s a jegyzetek végül megeszik a könyvet. Mikszáth aggodalma sem valósult meg, Krúdy is büntetlenül sorolhatta föl a kor középszerű íróit, primadonnáit, cigányprímásait és szélhámosait — a mai olvasó elszalad a nevek mellett, de foglyul ejti Krúdy előadásának, stílusának varázsa.

Ezt a stílust legfőképpen Proustéhoz hasonlíthatom, akit Krúdy nem ismerhetett. A hasonlóság alapja a visszaemlékezés, de szinte rokonsággá emeli az eszmetársulások szerepe a mondatok megszerkesztésében. Mindkét író prózájából tucatjával idézhetném az első pillantásra odavetettnek látszó megjegyzéseket vagy hasonlatokat, amelyek ugyanazon a mondaton belül szélesen megrajzolt emlékképekké bontakoznak ki, és sokszor újabb képekkel kapcsolódnak össze. Proustra emlékeztet Krúdy mondatainak szóval meg nem magyarázható, de annál érezhetőbb zeneisége is.

Krúdy nemcsak személy szerint nem tartozott semmiféle csoporthoz vagy iskolához, de írásait sem lehet a szokásos kategóriák közt elhelyezni. Van bennük bizonyos fokú realizmus. Pontosan ír le szobákat, házakat, egymástól jól megkülönböztethető mulatóhelyeket, megismerjük mindkét nembéli szereplőinek divatos vagy divatjamúlt ruházatát kalaptól cipőig s egy-egy inas vagy pincér jellegzetes mozdulatait is. Ő, aki rendszerint kiskocsmák pörköltjét fogyasztotta ebédre vagy vacsorára, nagy gusztussal és főúri szakácshoz illő hozzáértéssel részletesen írja le a fővárosi vagy vidéki urak változatos és bőséges lakomáit. Reális — személyes — emlékeknek tekinthetjük a finomabb kerítőnők lakását, ügyeskedését s állandó úri vendégeik szokásait is. De amint az „emlék” szó kicsúszott tollamból, már vissza is térhetünk ahhoz, amit bevezetőben mondtam: az emlékezés a maga sajátos színeire fest át minden realitást. Nem, Krúdyt aprólékosan részletező leírásai ellenére sem nevezhetjük realistának.

A romantikus jelző inkább illik rá, azazhogy különös vagy különcködő alakjaira, például A vörös postakocsi Alvinczijára és Rezeda Kázmérjára. De ha a régi romantikusok hőseire gondolunk, észre kell vennünk az óriási különbséget, amely Krúdy más-más néven visszatérő alakjaitól elválasztja őket. A romantikus hősök végletes jellemvonásaikkal semmiképpen nem férhetnek meg koruk társadalmának keretei közt. Krúdy hőseiből éppen ezt a végletességet mossa ki a derűs visszaemlékezés. A szerelmet álmokban kiélő, nőket megérinteni is alig merő fiatal Rezeda Kázmér megkísérli ugyan az öngyilkosságot, de mégis mily messze van Werthertől! Negyvenéves korában egy öröklött járadék polgári életviszonyok közé juttatja, s ugyanekkor buddhista bölcselkedésekkel adja ki az útját ifjú kedvesének, akit néhány napra megejtett Alvinczi vadászkastélyának varázsa.

A vörös postakocsi gazdája, a dúsgazdag Alvinczi, tatár kánok állítólagos leszármazottja, aki pénzével egész környezetét szolgájává teszi, s akit a regényben gróf Monté Christónak neveznek, egy sereg hétköznapi vonásában különbözik az öreg Dumas hősétől.

Valami mégis közel viszi Krúdyt a romantikához: kacérkodása a miszticizmussal. Elmond misztikus jelenségeket, de mindig úgy, ahogy szereplői látni vélik, tehát nem vállalva értük E. T. A. Hoffmann módjára az írói felelősséget. Ilyen kacérkodás például az Őszi utazásokban a halott Rudolf trónörökös reinkarnálódása a szófukar angol lord alakjában, megtoldva egy finoman sejtetett kapcsolattal a lord és egy Vecsera Mária nevű fiatal leány között.

Ha mindenáron hozzá akarjuk kapcsolni Krúdyt valamilyen irodalmi vagy művészeti irányhoz, még leginkább impresszionistának nevezhetjük. Impresszionista festőkre emlékeztet a félmúltra vagy történelmi múltra ereszkedő ködfátyol, impresszionista írókra az asszociációk szabadsága.

Krúdy minden regényének laza a szerkezete. Nem is csodálkozhatunk ezen, ha életmódjára és munkáinak roppant tömegére gondolunk. Mélyebb oka a szerkesztés hiányának a visszaemlékezés természete. Újabb meg újabb eszmetársulások ragadják ki az írót az elbeszélés folyamatából. Az elbeszélést többé-kevésbé sikerült ürüggyel szakítják meg beszőtt novellák, akárcsak Cervantes vagy Goethe regényeiben, nem egyszer azzal a céllal, hogy megmagyarázzák egy újonnan behozott szereplő előzetes történetét, akire az író nyilvánvalóan nem is gondolt a regény kezdetén.

Megállapíthatjuk-e az író határozott véleményét arról a társadalomról, amelyről a Kiss Józsefhez intézett levél általánosságban oly lesújtó képet rajzolt?

A választ megnehezíti, de egyben talán meg is adja a visszaemlékezés — hogy Ady szavával éljünk —, „a megszépítő messzeség”.

Krúdy regényeiben és novelláiban sok idillikus kép van Buda csöndes utcáiról s a régi Belvárosról, de az itt lakó kispolgárokat is inkább humorosan ábrázolja, semhogy idealizálná életmódjukat, erkölcseiket, gondolkozásukat.

Dolgozó ember — ha csak nem pincér, inas vagy kocsis — alig fordul elő írásaiban. Hősei vagy pénzes gavallérok, akiknek emelkedését vagy lecsúszását a kártya és a lóverseny véletlenei irányítják, vagy napról napra élő, bizonytalan egzisztenciák, akik a mások nyereségéből odadobott filléreket lesik, s kényszerűségből folytatnak bohém életet.

A fejezetek legnagyobb része kávéházakban, kerítőnők szalonjaiban, kaszinók kártyaszobáiban, főúri kastélyok vagy nemesi udvarházak ebédlőiben játszódik le.

A felsőbb osztályok életét — közvetlen tapasztalatok híján — felületesen és inkább csak epizódokban ábrázolja. Közelebbről látott hősei polgárok és osztályukat vesztett bohémek. Határozott véleményt — nála egészen szokatlan módon — csak a dzsentriről mond, pontosan megmagyarázva ezt a fogalmat, amelynek zavarosságával az ő idejében még annyian éltek vissza.

Érdemes idézni az Őszi utazásoknak ezt a helyét.

„Amint a pesti kisasszonyok képzelik magukban a »dzsentri«-t: — ennek a bőrkabátos, tudatlan és hamis nemesi előnévvel ékesített, elzüllött gavallérnak az uraskodáson kívül egyéb teendője sincs. Holott, aki Magyarországon »dzsentrinek«, ennek a nemlétező, angolból felfuvalkodottan utánzott fajtabelinek nevezi önmagát, az adóhivatalnok vagy lókupec. Hazánkban egykor volt nemesség — midőn minden nemes ember egyforma volt a királlyal —, aztán visszaadta megbízatását a történelmi osztály a zempléni fiskális felhívására, azóta csak a király nevez ki nemes embereket. Az angol dzsentri, a szolid, vagyonos, tisztavérű, megbízható és Londonban többnyire saját házában megszálló vidéki uraság, aki utoljára a fehér és piros rózsa harcok alatt cserélte lakóhelyét: — ez nincs Magyarországon. Itt vannak félig elzüllött urak, akik végrendeletet, váltót, kötelezvényt vakarnak, nemzeti teendőjük a serházban a zsidók szidalmazása, tudatlanságuk a vidéki gimnázium alsó osztályában kapott bizonyítvány, műveltségük a párbaj kódex ismerete, dologtalanságuk a cinkotai bádogos életfilozófiáján alapszik, és legjobb esetben Amerikában végzik nyomorban és csalásban. Ez a becstelen és nemtelen osztály volt az, amely leginkább veregette a mellét, hogy egyenes utóda ama dicső történelmi kasztnak, amely hajdanában a magyar nemesség volt. Ez volt a »dzsentri«, Mikszáth »dzsentrije«, aki miatt szégyenlette őseit a magyar ember. Az igazi magyar vidéki társadalom, amely históriai meghatottsággal toldozza-foltozza a múltnak bűneit, a nemzeti jövő felépítésén dolgozik és magyarsága erősebb, mint vallása; takarékos és csendes, hibáival és erényeivel nem kérkedő, ellenben hallgatagul, hód módjára dolgozó, családi tisztességet, úri nobilisságot és drágakőbecsületet őriző vidéki magyarság: ő sohasem nevezte magát »dzsentrinek«, mert ennek a szónak csak a szigetországban van jelentősége.”

Ez az idézet bizonyítja, hogy Krúdy stílusának megejtő varázsa sohasem ringatta az olvasót hazug illúziókba, csupán a visszaemlékezés bűbájával szépítette meg a világot.