A Mohács centennárium
regényei.
Goethe szava után nem szorul többé védelemre az alkalmi
költészet. Minden költészet az. És nincs természetesebb dolog annál, hogy az
1918-as katasztrófa következményei költői aktualitássá tették Mohácsot. A
színpad -Vojnovich
Géza és Szomory
Dezső darabjaival, meg Hevesi Sándor
ideszámítható 1514-ével – meg sem várta a négyszázas évforduló mesterséges
aktualitását. S a két Mohács-regény, amelyekről alább beszámolok, kiadói
politikából 1926-ban jelent ugyan meg, de ugyancsak aktuális már 1918 óta.
Krudy
Gyula Mohács-a az egyik (Pantheon-kiadás)
s a Nagyváradon élő P. Gulácsy Irén három kötetes
regénye, a Fekete vőlegények a másik
(Singer és Wolfner).
*
Az aktualitás címén, ismétlem, nincs jogunk
bizalmatlankodni a Mohács-regényekkel szemben. Annál érthetőbb jogcím volna a
bizalmatlanságra a szerzők neve. Az egyik: enyhe pasztell-színekben tartott biedermeyer-képek krétázója, a másikról a magyarországi
olvasó egyelőre csak annyit tud, hogy: asszony. Nekik való lehet-e ez a téma, amelyhez
sziklagörgető erőre van szükség?
Krudy
érzi, hogy a feladat – úgy, ahogy az olvasó feladja, – nem
neki való. Első fejezeteitől fogva félreérthetetlenül jelzi, hogy meg akarja
kerülni, vagyis: a maga jól ismert módján akarja megoldani. Szuverén joga, hogy
a nagy nemzeti epopeia, a Piloty-stílusú
történelmi festmény helyett ismét Krudy-pasztellt
adjon. De ... ez az egyetlen hátránya
a belső címlapra nyomtatott 1926-os dátumnak, a nem-goethe-i
értelemben való alkalmiságnak: ebből a pasztellből, túl az ízléses passepartout-n, túl a keskeny kereten, mégis valami nagyra,
végtelenre, dübörgően hatalmasra kellene kilátásnak nyílni. Aki 1926-ban
Mohácsról ír, az csak akkor élhet a pasztell-rajz szuverén jogával, ha ennek a
kilátásnak is mestere.
Krudy a nagy tragédiából csak a királyné alakját állítja első
síkba; mögötte, valamivel halványabban megvilágítva, a királyt; a többi – udvar
és nemzet, magyar és török, magyar és Európa – homályba vész. Nem győzöm
ismételni: szabad ezt az óriási témát szubjektíve, a
fiatal Mária királynén keresztül megvilágítani. De meg kell világítani, ha
egyszer Mohács a könyv címe.
A királyné alakja érdekes. A királyé is. Egymáshoz való
viszonyuk, beszélgetésekben és cselekvésben, finoman és elhitető erővel van jellemezve.
De amit ők ketten látnak és megértenek Magyarország lelkéből és helyzetéből, az
édeskevés. Lehet, hogy ez egyik fő oka volt a mohácsi tragédiának. De mert az
író szinte következetesen alkalmazza Stendhal impresszionista módszerét: mi,
olvasók sem látunk és értünk meg többet, mint ők. A Chartreuse de Parme híres Waterloo-leírásának hatását
végeredményben az a regényen kívül álló körülmény teszi csattanóssá, hogy
minden félig-meddig iskolát végzett ember tudja: Waterloo a világtörténelem
egyik legnevezetesebb csatája volt. Képzeljük el, hogy egy intelligens, de
teljesen tudatlan ember olvassa Stendhal regényét: a Waterloo-leírás hatástalan
marad.
Nos, azt természetesen mindenki tudja nálunk, hogy Mohács
nagy nemzeti katasztrófa volt. Ebből a szempontból nem is baj, hogy pl. a csata
leírásában Krudy hű marad saját stílusához és
Stendhal módszeréhez. A regény egész fölépítését meghamisította volna, ha most
egyszerre átcsap a Piloty-Victor Hugo-stílusba
és fölülről, objektíve tekinti át a csatát. A Mohács-problémának nem is az a
fontosabbik része, hogy maga az ütközet hogyan folyt le. Ha tehát Krudy távollevő hősnőjét egy hirtelen előrántott,
ismeretlen és közömbös íródeákkal helyettesítve, ennek a személyes és szűk körű
impresszióit közli velünk, művészi hibát nem követ el, legfönnebb
annyiban, hogy ennek az ismeretlen alaknak impressziói nem érdekelnek bennünket
annyira, mint például Lajos király impressziói érdekeltek volna.
Az alapvető baj ott van, hogy Krudy
nem egy egyszerű bővített mondat ismeretét követeli meg olvasójától, hanem
mindannak ismeretét, amit éppen a regényből kellene megtudni. Hogy az egész
Mohács-előtti Magyarország testi-lelki habitusából mit látott, mit értett ez a
szerencsétlen ifjú királyi pár: ez érdekes novella-téma, de nem elég ahhoz, hogy
1926-ban valaki Mohács-regényt írjon belőle. Érzi ezt Krudy
is, s ezért mondtam az imént, hogy „szinte” következetesen alkalmazza Stendhal
módszerét. Ez a „szinte” azt jelenti, hogy időnkint mégis meg akar szólalni
alakjai mellett vagy helyett, mint krónikás, mint lírikus, mint oktató, mint
hazafi. De ezek a megszólalások mindig szerencsétlenek. Kiütköznek a mű stílusából és céljukat nem érik el. A Magyarországhoz
intézett lírai strófákból hiányzik a meggyőződés ereje. A regényolvasóról is el
lehet mondani bizonyos értelemben azt, amit a színházi közönségről szoktak,
hogy csak azt hiszi el, amit lát. Mindabból, ami Mohácsig és Mohács után
Magyarországot fenntartotta, Mária és Lajos nem lát semmit – tehát Krudy sem – tehát az olvasó sem. Látni csak azt látjuk, ami
Mohácsot fogja előidézni – a többit a lírai strófáknak kellene elhinnünk. És
mik vannak néha ezekben is! A lelkiekben éhező Magyarország zsíros lakomáinak
elkényszeredett dicsőítése! Iróniának hat ez, még akkor is, ha az olvasónak nem
jut eszébe, hogy e zsíros lakomák mögött százezrek éhsége és véres verejtéke
van. A főurak önzését, erőszakosságát híven írja le Krudy:
ezt elég alkalma volt látni Lajosnak és Máriának. De ugyan hol van az az erkölcsi érték, akár bennük, akár a láthatatlanul maradt
magyar népben, amely elhihetővé tenné Lajos király kései felsóhajtását: szeretni kell őket?!
Ez a sóhaj úgy hat, mint az író megalkuvása közönsége hazafias érzelmeivel.
A regényből kilóg, sem értelme, sem alapja nincs benne.
Így lóg ki, sőt még igyebben, a
regényből mindaz, ami „korrajznak” van szánva. Ha már Krudy
beléhelyezkedett Mária királyné alakjába s az ő szemével nézi a kort,
természetesnek kellene találnia azt, ami a kor kísérő jelensége. Parodisztikusan, kabarészerűen hat, amikor a különben jól
jellemzett humanista szükségesnek tartja a közönségnek még külön is
megmagyarázni: „hja, ilyenek vagyunk mi, humanisták” – s ilyenszerű mondatok
szólnak a „renaissanceról” meg a „lovagkorról” is.
Ezek a naiv magyarázgatások árulják el, hogy Krudynak igazában idegen az a kor, amellyel foglalkozik s
tanulmányai közben meglepetten bukkan egy-egy jellemző
vonásra, amit aztán újdonság gyanánt tálal a közönség elé. Pepecselő művészete
a nagy látóhatárokat nem tudja átfogni, a részletek közül nem tudja a
szimbolikusan jellemzőket kiválasztani. Nem tudja a Mohácshoz vezető hibák
mögött éreztetni az ezeréves államot fenntartó
erényeket, nem ad perspektívát sem a múlt, sem a jövő felé! Mohács-regényéből
csak egy igazság derül ki teljes
világossággal: hogy az irodalmi impresszionizmus eljátszotta kis játékait, nagy
feladatok megoldására nem alkalmas többé. Nagy, sorsdöntő epikus témákat nem
lehet immár semmiféle „én” szűk látószögéből nézve a maguk sorsára kíváncsi
tömegeknek bemutatni. Szabad,
mondottam. De – nem lehet.
*
[…]
Benedek
Marcell
(Századunk, 1927/3. 170-175. p.)