A Mohács centennárium regényei.

 

Goethe szava után nem szorul többé védelemre az alkalmi költészet. Minden költészet az. És nincs természetesebb dolog annál, hogy az 1918-as katasztrófa következményei költői aktualitássá tették Mohácsot. A színpad -Vojnovich Géza és Szomory Dezső darabjaival, meg Hevesi Sándor ideszámítható 1514-ével – meg sem várta a négyszázas évforduló mesterséges aktualitását. S a két Mohács-regény, amelyekről alább beszámolok, kiadói politikából 1926-ban jelent ugyan meg, de ugyancsak aktuális már 1918 óta.

Krudy Gyula Mohács-a az egyik (Pantheon-kiadás) s a Nagyváradon élő P. Gulácsy Irén három kötetes regénye, a Fekete vőlegények a másik (Singer és Wolfner).

 

*

 

Az aktualitás címén, ismétlem, nincs jogunk bizalmatlankodni a Mohács-regényekkel szemben. Annál érthetőbb jogcím volna a bizalmatlanságra a szerzők neve. Az egyik: enyhe pasztell-színekben tartott biedermeyer-képek krétázója, a másikról a magyarországi olvasó egyelőre csak annyit tud, hogy: asszony. Nekik való lehet-e ez a téma, amelyhez sziklagörgető erőre van szükség?

Krudy érzi, hogy a feladat – úgy, ahogy az olvasó feladja, – nem neki való. Első fejezeteitől fogva félreérthetetlenül jelzi, hogy meg akarja kerülni, vagyis: a maga jól ismert módján akarja megoldani. Szuverén joga, hogy a nagy nemzeti epopeia, a Piloty-stílusú történelmi festmény helyett ismét Krudy-pasztellt adjon. De ... ez az egyetlen hátránya a belső címlapra nyomtatott 1926-os dátumnak, a nem-goethe-i értelemben való alkalmiságnak: ebből a pasztellből, túl az ízléses passepartout-n, túl a keskeny kereten, mégis valami nagyra, végtelenre, dübörgően hatalmasra kellene kilátásnak nyílni. Aki 1926-ban Mohácsról ír, az csak akkor élhet a pasztell-rajz szuverén jogával, ha ennek a kilátásnak is mestere.

Krudy a nagy tragédiából csak a királyné alakját állítja első síkba; mögötte, valamivel halványabban megvilágítva, a királyt; a többi – udvar és nemzet, magyar és török, magyar és Európa – homályba vész. Nem győzöm ismételni: szabad ezt az óriási témát szubjektíve, a fiatal Mária királynén keresztül megvilágítani. De meg kell világítani, ha egyszer Mohács a könyv címe.

A királyné alakja érdekes. A királyé is. Egymáshoz való viszonyuk, beszélgetésekben és cselekvésben, finoman és elhitető erővel van jellemezve. De amit ők ketten látnak és megértenek Magyarország lelkéből és helyzetéből, az édeskevés. Lehet, hogy ez egyik fő oka volt a mohácsi tragédiának. De mert az író szinte következetesen alkalmazza Stendhal impresszionista módszerét: mi, olvasók sem látunk és értünk meg többet, mint ők. A Chartreuse de Parme híres Waterloo-leírásának hatását végeredményben az a regényen kívül álló körülmény teszi csattanóssá, hogy minden félig-meddig iskolát végzett ember tudja: Waterloo a világtörténelem egyik legnevezetesebb csatája volt. Képzeljük el, hogy egy intelligens, de teljesen tudatlan ember olvassa Stendhal regényét: a Waterloo-leírás hatástalan marad.

Nos, azt természetesen mindenki tudja nálunk, hogy Mohács nagy nemzeti katasztrófa volt. Ebből a szempontból nem is baj, hogy pl. a csata leírásában Krudy hű marad saját stílusához és Stendhal módszeréhez. A regény egész fölépítését meghamisította volna, ha most egyszerre átcsap a Piloty-Victor Hugo-stílusba és fölülről, objektíve tekinti át a csatát. A Mohács-problémának nem is az a fontosabbik része, hogy maga az ütközet hogyan folyt le. Ha tehát Krudy távollevő hősnőjét egy hirtelen előrántott, ismeretlen és közömbös íródeákkal helyettesítve, ennek a személyes és szűk körű impresszióit közli velünk, művészi hibát nem követ el, legfönnebb annyiban, hogy ennek az ismeretlen alaknak impressziói nem érdekelnek bennünket annyira, mint például Lajos király impressziói érdekeltek volna.

Az alapvető baj ott van, hogy Krudy nem egy egyszerű bővített mondat ismeretét követeli meg olvasójától, hanem mindannak ismeretét, amit éppen a regényből kellene megtudni. Hogy az egész Mohács-előtti Magyarország testi-lelki habitusából mit látott, mit értett ez a szerencsétlen ifjú királyi pár: ez érdekes novella-téma, de nem elég ahhoz, hogy 1926-ban valaki Mohács-regényt írjon belőle. Érzi ezt Krudy is, s ezért mondtam az imént, hogy „szinte” következetesen alkalmazza Stendhal módszerét. Ez a „szinte” azt jelenti, hogy időnkint mégis meg akar szólalni alakjai mellett vagy helyett, mint krónikás, mint lírikus, mint oktató, mint hazafi. De ezek a megszólalások mindig szerencsétlenek. Kiütköznek a mű stílusából és céljukat nem érik el. A Magyarországhoz intézett lírai strófákból hiányzik a meggyőződés ereje. A regényolvasóról is el lehet mondani bizonyos értelemben azt, amit a színházi közönségről szoktak, hogy csak azt hiszi el, amit lát. Mindabból, ami Mohácsig és Mohács után Magyarországot fenntartotta, Mária és Lajos nem lát semmit – tehát Krudy sem – tehát az olvasó sem. Látni csak azt látjuk, ami Mohácsot fogja előidézni – a többit a lírai strófáknak kellene elhinnünk. És mik vannak néha ezekben is! A lelkiekben éhező Magyarország zsíros lakomáinak elkényszeredett dicsőítése! Iróniának hat ez, még akkor is, ha az olvasónak nem jut eszébe, hogy e zsíros lakomák mögött százezrek éhsége és véres verejtéke van. A főurak önzését, erőszakosságát híven írja le Krudy: ezt elég alkalma volt látni Lajosnak és Máriának. De ugyan hol van az az erkölcsi érték, akár bennük, akár a láthatatlanul maradt magyar népben, amely elhihetővé tenné Lajos király kései felsóhajtását: szeretni kell őket?! Ez a sóhaj úgy hat, mint az író megalkuvása közönsége hazafias érzelmeivel. A regényből kilóg, sem értelme, sem alapja nincs benne.

Így lóg ki, sőt még igyebben, a regényből mindaz, ami „korrajznak” van szánva. Ha már Krudy beléhelyezkedett Mária királyné alakjába s az ő szemével nézi a kort, természetesnek kellene találnia azt, ami a kor kísérő jelensége. Parodisztikusan, kabarészerűen hat, amikor a különben jól jellemzett humanista szükségesnek tartja a közönségnek még külön is megmagyarázni: „hja, ilyenek vagyunk mi, humanisták” – s ilyenszerű mondatok szólnak a „renaissanceról” meg a „lovagkorról” is.

Ezek a naiv magyarázgatások árulják el, hogy Krudynak igazában idegen az a kor, amellyel foglalkozik s tanulmányai közben meglepetten bukkan egy-egy jellemző vonásra, amit aztán újdonság gyanánt tálal a közönség elé. Pepecselő művészete a nagy látóhatárokat nem tudja átfogni, a részletek közül nem tudja a szimbolikusan jellemzőket kiválasztani. Nem tudja a Mohácshoz vezető hibák mögött éreztetni az ezeréves államot fenntartó erényeket, nem ad perspektívát sem a múlt, sem a jövő felé! Mohács-regényéből csak egy igazság derül ki teljes világossággal: hogy az irodalmi impresszionizmus eljátszotta kis játékait, nagy feladatok megoldására nem alkalmas többé. Nagy, sorsdöntő epikus témákat nem lehet immár semmiféle „én” szűk látószögéből nézve a maguk sorsára kíváncsi tömegeknek bemutatni. Szabad, mondottam. De – nem lehet.

 

*

 

[…]

Benedek Marcell

(Századunk, 1927/3. 170-175. p.)