A vörös postakocsi a Vígszínházban

 

Ötven évvel ezelőtt írta Krúdy Gyula, a nagy magyar író-poéta azt a drámáját, amelynek ősbemutatóját a napokban tartották a Vígszínházban. És ez a bemutató valóban ünnep. Nem a jubileum teszi azzá elsősorban, hanem egy nagy magyar író igazi találkozása a színpaddal. A huszadik század sok elfelejtett jelentős drámai alkotása közül egyre több kerül színpadra, s a bemutatók a felfedező kedvet igazolják.

Ez az előadás is. A vörös postakocsi nem az öt évvel korábban írt regény színpadi változata egyszerűen, hanem önálló alkotás. Ismert Krúdy-figurákkal találkozunk: Alvinczy Eduárd nagyúrral, Rezeda Kázmérral, a különös, modern Mefisztóval, nagyevőkkel, bánatos és epekedő szerelmesekkel, utcalányokkal. Ezek a figurák csodálatos álomvilágot teremtenek a színpadon, halk és pasztellszínekben ragyogó költészetet Illatok, ízek, színek, hangok varázslata ez, az első részben egy tündéri ebéd tanúi vagyunk, az ínycsiklandó ételeket csak megmutatják az ebéd résztvevőinek. Minden sejtelmes, áttetsző, finom és enervált, mint az öregedő urak Krúdy regényeiben.

S mindaddig, amíg csak ezt kapjuk, lenyűgözve ülünk a nézőtéren, tudván bizonyosan, hogy nem igazi dráma, amit látunk, hanem helyzetek és emberek impresszionista rajza. De annak gyönyörű. Abban a pillanatban azonban, amikor a drámai cselekmény válik erőteljesebbé, amikor Krúdy mást akar, mint aminek igazán mestere, hiányérzetünk támad. A második részben különösen. S amíg Alvinczy a megmentő nagyúr szerepét játssza, s elfogadja egy véglegesen bezárult élet hideg ajándékát, még mindig az Anna-bál tündöklő hangulata él és vibrál bennünk. Hajnali szelek, ábrándos szerelmek és az a bravúros zárókép! Egy szerelmes férfi rózsakötéllel akasztotta fel magát a lámpavasra, mellette egy árva bőgő mered barnán a világba, míg közel hozzá, halványkék ruhában fekszik az öngyilkos nő, s hátul nádassal, sejtelmes hangulattal szikrázik a Balaton.

Ha ezt őrizzük meg, ezeket a színpadi, pillanatokat, akkor gazdagon távozunk a színházból. De ehhez el kell tekintenünk a megoldás emberi és gondolati elemzésétől, a drámai elemek egymásmellettiségének elemzésétől. Ha abszurd színpadi mozzanatok őseivel találkozunk is, túlzottan szorosan él itt egymás mellett a melodráma és az igazi líra.

Ha valamiért, ezért marasztalhatjuk el a Vígszínház fiatal rendezőjét, Kapás Dezsőt. Ezeket a melodramatikus elemeket könnyen kizárhatta volna a drámából, s akkor csak arra emlékeznénk hogy néha igazi Krúdy-világot teremtett. Szinte Gábor díszlete híven szolgálták ezt, csak úgy, mint Darvas Iván enervált, mégis belső feszültségtől izzó alakítása.

Siker lesz? Bizonyára. Hangulatok, sejtelmek finom szövete ez a dráma is. És egyre többen lesznek, akik szeretik Krúdyt.

Bényei József

 

(Hajdú-Bihari Napló /Debrecen/, 1968/273. /november 21./ 5. p.)