A vörös postakocsi a Vígszínházban
Ötven
évvel ezelőtt írta Krúdy Gyula, a nagy magyar író-poéta azt a drámáját,
amelynek ősbemutatóját a napokban tartották a Vígszínházban. És ez a bemutató
valóban ünnep. Nem a jubileum teszi azzá elsősorban, hanem egy nagy magyar író
igazi találkozása a színpaddal. A huszadik század sok elfelejtett jelentős
drámai alkotása közül egyre több kerül színpadra, s a bemutatók a felfedező
kedvet igazolják.
Ez az
előadás is. A vörös postakocsi nem az öt évvel korábban írt regény színpadi
változata egyszerűen, hanem önálló alkotás. Ismert Krúdy-figurákkal
találkozunk: Alvinczy Eduárd nagyúrral, Rezeda
Kázmérral, a különös, modern Mefisztóval, nagyevőkkel, bánatos és epekedő
szerelmesekkel, utcalányokkal. Ezek a figurák csodálatos álomvilágot teremtenek
a színpadon, halk és pasztellszínekben ragyogó költészetet Illatok, ízek,
színek, hangok varázslata ez, az első részben egy tündéri ebéd tanúi vagyunk,
az ínycsiklandó ételeket csak megmutatják az ebéd résztvevőinek. Minden
sejtelmes, áttetsző, finom és enervált, mint az öregedő urak Krúdy regényeiben.
S
mindaddig, amíg csak ezt kapjuk, lenyűgözve ülünk a nézőtéren, tudván
bizonyosan, hogy nem igazi dráma, amit látunk, hanem helyzetek és emberek
impresszionista rajza. De annak gyönyörű. Abban a pillanatban azonban, amikor a
drámai cselekmény válik erőteljesebbé, amikor Krúdy mást akar, mint aminek
igazán mestere, hiányérzetünk támad. A második részben különösen. S amíg Alvinczy a megmentő nagyúr szerepét játssza, s elfogadja
egy véglegesen bezárult élet hideg ajándékát, még mindig az Anna-bál tündöklő
hangulata él és vibrál bennünk. Hajnali szelek, ábrándos szerelmek és az a
bravúros zárókép! Egy szerelmes férfi rózsakötéllel
akasztotta fel magát a lámpavasra, mellette egy árva bőgő mered barnán a
világba, míg közel hozzá, halványkék ruhában fekszik az öngyilkos nő, s hátul
nádassal, sejtelmes hangulattal szikrázik a Balaton.
Ha ezt
őrizzük meg, ezeket a színpadi, pillanatokat, akkor gazdagon távozunk a
színházból. De ehhez el kell tekintenünk a megoldás emberi és gondolati
elemzésétől, a drámai elemek egymásmellettiségének elemzésétől. Ha abszurd
színpadi mozzanatok őseivel találkozunk is, túlzottan szorosan él itt egymás
mellett a melodráma és az igazi líra.
Ha
valamiért, ezért marasztalhatjuk el a Vígszínház fiatal rendezőjét, Kapás
Dezsőt. Ezeket a melodramatikus elemeket könnyen
kizárhatta volna a drámából, s akkor csak arra emlékeznénk hogy néha igazi
Krúdy-világot teremtett. Szinte Gábor díszlete híven szolgálták ezt, csak úgy,
mint Darvas Iván enervált, mégis belső feszültségtől izzó alakítása.
Siker
lesz? Bizonyára. Hangulatok, sejtelmek finom szövete ez a dráma is. És egyre
többen lesznek, akik szeretik Krúdyt.
Bényei
József
(Hajdú-Bihari Napló /Debrecen/, 1968/273. /november 21./ 5. p.)