|
Mint egy magáramaradt, minden rokonát
elvesztett csavargónak: oly árva, majdnem
jeltelen a sirod. Pedig te ringattad
néped, hamupipőke sorsú nemzeted égig
ivelő álmainak bölcsőjét, Szindbád!
Hát ennyire mostohafia vagy hazádnak?
S lám, a te koldusi sirhantodra
pöffeszkedve kiabál át Jacob Bleyer
kegyelmes ur domborműves síremléke ott a
közeledben s méghozzá: gót betűk arany
nyilaival, mintha csak gúnyolni akarná
emléked a túlvilágról is!
— —
Születése,
szorgalmának szép gyümölcse miatt
senki se légyen többé megalázott a honban;
de ami becstelen marad minden időben,
annak ne adjon senki soha feloldozást!
|