BERNÁTH ÁRPÁD

SZEMPONTOK ELBESZÉLŐ MŰVEK IDŐSTRUKTÚRÁJÁNAK LEÍRÁSÁHOZ

Négy vonatkozásban kívánok foglalkozni az idő elbeszélésbeli szerepével:

az igeidők
az elbeszélés és az elbeszélt közti időbeli viszony
a történés időbeli tagozódásának motivikus funkciója és
a történés időbeli tagozódásának emblematikus funkciója

vonatkozásában.

Az időprobléma eme négy aspektusához még hozzájárul egy ötödik is, tudniillik hogy felszólalásom felolvasása is időben történik, méghozzá rövidre szabott időben, s ezért engedelmükkel most csupán az igeidők elbeszélő műbeni, a magyar nyelvű szakirodalomban nemigen tárgyalt szerepének alapvető jelentőségű kérdésével foglalkozom1.

Nem túlzás ez a minősítés, hiszen a kérdés az elbeszélő mű más művektől való elhatárolási kísérleteinél született. Hadd idézzük talán a legklasszikusabb példát ennek bemutatására, azt a tanulmányt, amely Schiller és Goethe 1797-ben folytatott beszélgetéseiből és levelezéséből nőtt ki, s 1827-ben a Kunst und Altertum című folyóiratban jelent meg.

„Az epikusra és a drámaíróra egyaránt vonatkoznak az általános poétikai törvények; mindketten hasonló témákat dolgoznak fel és mindketten felhasználhatnak minden lehetséges motívumot; a köztük lévő lényeges különbség pedig abban áll, hogy az epikus a cselekményt mint teljesen elmúltat adja elő, a drámaíró mint teljesen jelenlévőt ábrázolja...”

– kezdődik Az epikus és a drámai költészetről c. írás, és a német irodalom két reprezentánsának ez a megállapítása hat, él a mai napig az irodalom elméletében.

Erről tanúskodik például Eberhard Lämmert Az elbeszélés építkezési formái című, először 1955-ben kiadott műve is, amelyben az elbeszélő mű eddigi meghatározási kísérletei egy „egyszer volt – aztán” alapformulában vannak összefoglalva.

Egy fontos és következményekben gazdag megállapításról van szó tehát, amelyet ma is igazolni látszanak az idevágó alkotói reflexiók is – itt elég Thomas Mannra utalnunk, aki így ír a Varázshegy bevezetőjében: „a történetnek múltnak illik lennie, s minél múltabb, ... annál kedvezőbb ez az elbeszélőnek, a múlt idő varázsigét mormoló felidézőjének.”

S valóban, ez a múlt idő itt van a mi történeteinkben is, itt mindenütt, ahol elkezdődnek:

„Jupiter szobra, amikor a munkások szét akarták szedni, kacagni kezdett.” (Caligula) „Az eddig észlelt leghidegebb január 1893-ban volt.” (Január) „A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt, s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.” (Barbárok) „Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert, a Kaszinó megbízásából...” (Utolsó szivar az Arabs szürkénél)

Mindenütt múlt idő, vagyis „az az igeidő, amely a cselekvést, történést, állapotot, létezést mint a beszélés és az írás időpontját megelőzőt fejezi ki” ( ÉrtSz.). Amikor tehát a múlt idő varázsigét mormoló felidézői elbeszélésüket elkezdték, akkor már – legalábbis virtuálisan – Jupiter elkacagta magát, a leghidegebb január elmúlt, a kis pulit már agyon is csapták, az ezredes pedig agyonlőtte azt az embert, akit a Kaszinó halálra ítélt.

De hát agyonlőtte-e?

Nem, jól tudjuk, az ezredesnek csak agyon kellett volna lőnie azt az embert, de végül is az lőtte őt agyon – ez a kis pontatlanság, pongyolaság a megfogalmazásban milyen súlyos félreértést okoz, s megakaszt gondolatmenetünkben, valóban csak a stílus pongyolaságáról van itt szó? Vagy pediglen a múlt idejű igealak sajátos funkciójáról, pontosabban: funkció vesztéséről?

A kérdés alaposabb vizsgálatot követel, az igeidők használatának pontos leírását és értelmezését. Szorítkozzunk most előbb csak a Krúdy-novellára, olvassuk az ezredes történetét tovább: s szempontunkból vizsgálva a szöveget mindjárt a második mondat újabb meglepetéssel szolgál: a várt múlt idejű igealak helyett jelen idejű jelenik meg: „A párbajt délután tartják ... annak az embernek nem szabad élve eljönni.” A következő mondatban, a harmadikban újra múlt idő: „Az ezredes vállat vont.” A negyedikben ismét jelen, illetve jelen idejű igealak jövőt kifejező funkcióval: „Jó, hát majd belelövök az újságíróba” – s most ez természetes, hiszen egyenes beszédről van szó: a kijelentést tevő szempontjából, az ő akkor- és ott-ja szempontjából pedig a párbaj még nem következett be: ő még él, az ezredes, van jövője, ha gyászos végű is. „Jó, hát majd belelövök az újságíróba – mondta egykedvűen. De közben nagyon megéhezett...” – folytatódik aztán ismét múltban az elbeszélés.

A novellában megjelenő személy akkor- és ott-jához, mindenkori jelenéhez viszonyítva tehát van jelen, múlt és jövő idő, s ez lehetővé teszi a második mondat rendellenességének magyarázatát is: itt említetlenül, jelöletlenül, illetve pusztán a jövő időt kifejező jelen idejű igealak használatával jelezve valaki vagy valakik közlését, határozatát olvashatjuk.

És az első mondat esetében? A novella szövegét tovább vizsgálva olyan eredményekre jutunk, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy nem elégedhetünk meg azzal a magyarázattal, amely szerint itt a nyelvhasználat esetleges pontatlanságáról lenne csupán szó. Nagy jelentőségű kérdésre bukkantunk, amelynek megválaszolása alapvető az elbeszélés időstruktúrájának megközelítésénél.

De előbb nézzünk egy újabb példát. Ragadjunk ki a Krúdy-novellából egy későbbi részletet:

„A tepertő éppen frissiben párolgott, szagoskodott, ingerkedett a hentesné apró orra előtt, és az ezredes a tepertős tálra mutatott.

– Egy fél kilóval – mondja az ezredes.

– Az sok lesz, uram – szólalt meg most az asszony ...”

A szokásos és kötelező (?) „mondta” helyett tehát itt „mondja” áll, jelen időben körülvéve, körülfogva múlt idejű igealakok sokaságától pont ez a színtelen, jellegtelen, hangsúly nélküli ige áll; beszélhetünk vele kapcsolatban „történeti jelenről”, „az elbeszélő magát odaképzeléséről”, „dramatizálásról”, „szabad függő beszédről”, az elbeszélésben megjelenő jelen idő szokásos magyarázatait, okait elősorolva?

S ami a „mondja” után következik, az valami még furcsább: „szólalt meg most az asszony” – vagyis a múltra utaló „szólalt” mellett a jelenre, az (el)beszélés idejére mutató „most” áll: egy újabb „pongyolaság”, amelynek hatása csak az első mondat megzavaró ellentmondásosságához hasonlítható, s amely nemcsak ez egyszer fordul elő, s nemcsak ebben az egy elbeszélésben. Móricz Zsigmondnál például: „Újra hallgattak. Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket.” Kosztolányi Dezsőnél: „Szeme kinyílt s szinte rajongva pillantotta meg azt, amit mindig akart és most meg is talált: a semmit.” Nagy Lajosnál: „Egy legényke most, január 10-én, a Csákány utcában, szellős kis kabátban, zsebre dugott kézzel, sápadtan és soványan idézte a kikiáltót, s az ődöngő kis csoport fogvacogva kacagott.”

Példáinkból világosan kirajzolódik, hogy a múlt és a jelen különös módon fonódik össze az elbeszélésben, hogy az elbeszélés valami egészen más, szintaktikai-szemantikai síkon is megmutatkozóan más, mint a megtörtént eseményekről szóló elbeszélés: a tudósítás – hogy alkalmilag megkülönböztessük a mondás két lehetőségét.

Tudósításról beszélünk most ugyanis abban az esetben, amikor a tudósított a tudósítótól függetlenül is létezik, és elbeszélésről abban az esetben, amikor az elbeszélt az elbeszélés által létezik, amikor az elbeszélés a történés és a történés az elbeszélés.

A tárgyalt kérdéskör szempontjából arra a kérdésre kell tehát felelni: mikor

történik a tudósított és mikor történik az elbeszélt?

Az első esetben választ adnak az igeidők: a tudósító mindenkori jelenéhez viszonyítva a múlt idő múltat, a jelen idő jelent, a jövő idő jövőt fejez ki, a tudósított már megtörtént, megtörténik vagy meg fog történni.

A második esetben az igeidők ilyen válasszal nem szolgálhatnak, mert az elbeszélt még nem történt meg, nem történik meg és nem fog megtörténni semmikor sem, hiszen fikció. A múlt időben és a jelen időben írt, előadott egyaránt mindig akkor megy végbe, amikor elolvassuk vagy felolvassák, „felmondják” az elbeszélést.

A tudósításban nem használhat a tudósító egy vonatkozásban egyszerre jelenre és múltra is utaló kifejezéseket, nem mondhatja például: „most már a gyerek is ott állott”; csak azt: most már a gyerek is ott áll, vagy: akkor már a gyerek is ott állott.

Az elbeszélésben Móricz Zsigmondnál mégis azt olvassuk, anélkül, hogy zavarba jönnénk az állás időpontját illetően: most áll-e a gyerek itt, vagy egyszer állt ott: hiszen ha az elbeszélésben, az elbeszélő műben van is idő, az elbeszélt, az elbeszélő mű maga nincs időben, s ami döntő – virtuálisan sincs. Mert ha virtuálisan lenne, az elbeszélésnek és a tudósításnak ugyanarról szólván egyformán kellene hangoznia – vagy ha egyformán hangzana két mondata, ugyanazt is kellene jelentenie. De nem ez a helyzet, mint ahogy ezt a „most”+múlt idős mondataink bizonyítják; és nem jelentik mindig ugyanazt, mint ahogy ezt a Krúdy-novella első mondata bizonyítja. A virtuálisan időben levés elvetésével azonban el kell vetnünk a virtuális elbeszélőt is, akihez képest az időviszonyokat értelmezhetnénk és értelmeznünk kellene: csak a szöveg marad, a novellák szövege, az értelmezve ábrázolt világ, amelynek jelképességét meg kell értenünk.

Visszatérve kiindulópontunkhoz, a Goethe által közreadott tanulmányhoz: az epikus és a drámaíró közötti különbség nem abban áll, hogy az epikus a cselekményt elmúltként adja elő, a drámaíró pedig teljesen jelen idejűnek ábrázolja: az epikus és a drámai költészet közötti különbség abban áll, hogy az epikus, azaz az elbeszélő mű szerzője a drámaírónál eggyel több eszközzel, az (el)mondás eggyel több módjával: az ábrázoló és értelmező elbeszélő-funkcióval rendelkezik egy fiktív, jelképes értelmű világ létrehozásához.