Holnaptól a mozikban

SZINDBÁD

Jelenet a filmből

Fel kell készülnie a kritikusnak, ha nem akar hangot téveszteni, amikor Szindbádról, erről a most filmbeli hajósról kíván szólam. Ajánlatos alkonyi sétákat tenni – nem ilyen zegernyés, hófúvásos alkonyokon —, rozsdaszínű levelek között: húslevesek aranyló sárgáján próbálni, a paprika lisztjének pirosát; nem árt figyelni, hátha élénkbe bukkan egy rózsaszínes, nagy karimájú, női kalap, alatta az arc hervadó bőrén, emlékező ráncokkal; s a lányok csuklójának kecses hajlékára is jó emlékezni, még akkor is, ha ezek a kis kacsók ma zsebrádiók gombjait csavargatják. S nem árt elővenni Krúdyt, hogy olvasás közben megpróbáljuk ellesni az írás titkát: miként lehet színes ködökből, vaskos zsákvarrótűvel, meg aprólékos hímzéssel olyan testhez álló – az író testéhez álló – elbeszélés-öltönyöket készíteni, amelyek végül még a századforduló formáját is híven kiadják.

Ha így felkészültünk, hogy a képzeletünkben élő hajóssal, Szindbáddal találkozzunk a mozivásznon, akkor sem ér bennünket csalódás. Ez a Krúdy—Huszárik-féle Szindbád, kékbe hajló, messzi hegyeivel, ódon kisvárosainak sárgáival és pirosaival, temetőkeresztjeinek barnájával, téli dombjainak fehérjével, fáinak zöldjével, ördögűző éjszakáinak feketéjével, lassú mozgásaival és villanásnyi emlékképeivel, kevés dialógjával és sok monológjával, zenéjének színeket, formákat idéző teltségével, filmbeli hatásaiban egyenrangú a könyvvel.

 

Akik látták a filmet, először Sára Sándor képeinek szemgyönyörködtető látványínyencségeit emlegetik nagy lelkesedéssel. Nem jogtalanul. Úgy idézi meg Sára a szecesszió képkompozícióját, vonalait, színeit a film minden kockáján, hogy külön-külön is lenne mindegyiken bőven nézni való, s az egész mégsem hat egy pillanatig sem állóképek sorozatának. Miért nem? Nehéz ezt a nézőtéren ülve rekonstruálni; de nyilván azért nem, mert a következő kocka és a rákövetkező is ugyanolyan gondosan komponált, ízléssel válogatott minden összetevőjében, úgy végiggondolt minden részletében, mint a megelőző. Talán talán, néha nem is ártott volna némileg több sejtelmes lazaság, vagy legalább a lazaság látszata; Krúdy stílusához ez is hozzá tartozik. De mindenekelőtt az, amit Sára csinált: olyan közel menni a valóság egyes részleteihez – vagy úgy eltávolodni attól —, hogy a látvány szokatlan dimenziói egyszercsak egy sajátos, önálló világ képét adják, egy megemelt, valóság fölötti világét, miközben folyton érezzük a mindannyiunknak azonos realitások vaskosságát is. Sára munkája majdnem tökéletes képi megfelelője Krúdy stílusának.

 

Mégis egyoldalúak, akik a Szindbádban elsősorban az operatőri munka csillogását fedezik fel. Az operatőr kamerája elé az kerül, amit a rendező elé tud varázsolni. Közvetve tehát, az operatőr minden erénye a rendezőt dicséri. Ebben az esetben meg különösen erről van szó, hiszen Huszárik Zoltán képzőművésztehetsége, rajzai, tervei nélkül, a helyszínek felkutatásának szívós kitartása nélkül, ez a képi világ aligha elevenedhetett volna meg így a kamera előtt. S mégsem csak a képekről van szó. Huszáriknak, mint forgatókönyvírónak sikerült úgy válogatnia a Szindbád-írások közül, olyan sorrendet teremteni a tetszhalott Szindbád indítása és a templomi végső halál között, amely talán szigorúbb és zártabb szerkezetben mutatja be a női szívek veszélyes zátonyai között hajózó búsképű lovag karakterét, nosztalgiáját valami régi bizonyosság után, az átmeneti kor, bizonytalanságai között, iróniáját, bölcsességét és álbölcsességét, mint az eredeti írások szerbe indázó, nem egyidőben fogant, nem egészen egy irányba tartó históriái. S mindezért , azt is vállalta, hogy a mai filmekben szokatlan módon sok szöveget mondat el. Érezte, hogy Krúdy zenélő, elringató szavai éppúgy hozzá tartoznak Szindbád atmoszférájához, mint az imakönyvben száradó, egykori illatos virágok, a pirítóson velőt kenő kés, vagy a régi-régi sírok képi világa. Az Elégia és a Capriccio, Huszárik két rövidfilmjének nagyszerű ujjgyakorlata után ezt a képi világot elsősorban a vágások szokatlan, mondhatni logikus rendetlenségével, nagy asszociatív hatásával úgy sorozta a rendező, hogy az már egyben legsajátabb, személyes hangját is adja a filmnek. Ezt egészítette ki Jeney Zoltán, kitűnő zenéjével.

Huszárik érdeme a felvonultatott nőtípusok sokasága, akik között Latinovits Zoltán Szindbádja mind öregesebben, mind rezignáltabban rója szavainak tiszteletköreit, mert nem tud már élni se nélkülük. A nevezetes nagy ebéd kivételével – ahol kissé nyersebb, szögletesebb Latinovits – ő maga a megátalkodott széptevő, a csupa kerekded illem, a kiszámítottan hányaveti férfiasság, a lassan összecsukló, fáradt gavallér, aki még lohol az élet édesebb ízei után, de már az édesben is keserűt érez. Minden bizonnyal Latinovits eddigi legjobb filmteljesítményeinek egyike ez a Szindbád. A sok nőalak közül Dayka Margit a trivialitás határáig elmerészkedő, de azt soha át nem lépő öreg szeretője, s Ruttkai Éva riadt, vágyakozó vidéki doktornéja a legemlékezetesebb.

 

Minek is bizonygatni, hogy ha egy filmnek sikerült a majdnem-lehetetlen: Krúdyt hitelesen megidézni a filmvásznon, akkor az a rendező érdeme? Valóban, ez természetes. Ám, úgy látszik, sok példája van, amikor a sok összetevőjű művészetnek egyik vagy másik részletét lehet csak örömmel dicsérni, ezért hát ismét és ismét fel kell fedezni: milyen is az, amikor egy mű azért jó, mart a rendező keze alatt minden részlet egyenlő ranggal állt össze az egész szolgálatában.

Bernáth László

 

(Esti Hírlap, 1971/277. /november 24./ 2. p.)