KRÚDY GYULA

KRÚDY GYULA ÖREG PINCÉRE

Hunyady Sándor mesélte a Fészek-klubban, 1939-ben:

Valaha régen együtt mentünk ki Krúdy Gyulával Megyerre, a lóversenyre. Krúdy nagy művésze volt a kényelemnek; ezért – hogy elkerüljük a tolongást – még délben kimentünk, s ott ebédeltünk a versenytér vendéglőjében. Sütött a nap, káposztapille szállt a söröskrigli szélére. Friss volt a borjúpörkölt. A pálya üres, a pázsiton nyergeletlen telivéreket sétáltattak. Mire az első vonattal megérkezett a sokaság, mi már a feketén is túl voltunk.

Feltűnt, hogy a pincér, aki kiszolgált bennünket, olyan buzgalommal sürgött-forgott körülöttünk, olyan rajongással nézett Krúdyra, hogy elkezdtem gyanakodni: van közöttük valami régi, különös kapcsolat. Talán egy régi, nagy mulatság emléke.

A pincér fürge öregember volt; himlőhelyes; bal szeme kancsított, de barátságos, kedves, meleg, jókedvű lélek ült az arcán. Krúdy laposakat pislogott rá, a levestől a pörköltig, végre a körözött liptóinál megkérdezte:

– Mondja csak, fiam, nem találkoztunk mi már valahol?

Az öreg pincér megállott az asztalnál, sugárzott az arca:

– De igen, nagyságos úr, egyetlenegyszer. Egy éjszaka. Tizenöt évvel ezelőtt, Nagykállóban.

– Kezdek már emlékezni – dörmögte Krúdy mély gordonkahangján. – Mondja csak, fiam, nem maradtam én akkor adós magának?

– Igenis, nagyságos úr. Fel tetszett íratni a számlát, aztán másnap el tetszett utazni.

Krúdy megdörzsölte homlokát, mintha vissza akarna emlékezni rá, hogy mit fogyasztott tizenöt évvel ezelőtt a kállói étteremben. És vissza is emlékezett. Elkezdte csöndesen bemondani a cehhet:

– Várjon csak: volt két keménytojásom, egy skatulya szardíniám. Egy üveg söröm... no, mi még? Mert valamim még volt, úgy emlékszem ...

– Egy koronát tetszett adni a cigánynak.

Krúdy bólintott oldalt-billent ezüst fejével:

– Jól van, fiam, adja csak össze.

– Már meg is van, nagyságos uram – mondta ragyogva a pincér. Azzal belső zsebéből kivette nagy, fekete pincértáskáját, kotorászott benne egy kicsit, aztán egy időtől sárgult, régi számolócédulát tett az asztalra. Rajta volt tételenként a kállói ceh, a végösszeg, keresztbeírva az egészen Krúdy neve, mint az adós elismerése. Eltette a pincér a számolócédulát, és őrizte tizenöt éven át, mint egy hajfürtöt vagy szerelmes levelet. Mert ebben a dologban nem a hitelezői konokság nyilvánult meg, hanem az emberi érzés. A pincér az első percben megszerette Krúdyt. Olyan megmagyarázhatatlan érzés ez, mint a szerelem. A pincér vagy szívébe fogadja a vendéget, vagy elutasítja. Az egyiknek odaadná hitelbe a kabátját, a másiknak nem ír föl egy kapucínert sem.

És milyen nagy dolgot árult el ez az ereklyeként őrzött számolócédula! Szinte többet ér, mint egy középfajtájú bronzszobor egy kisebb téren. Micsoda személyes varázsa lehetett Krúdy Gyulának, hogy a cédulát, amin rajta volt a neve, nem dobta el a pincér tizenöt éven keresztül, hanem a tárcájában hordta kedves emléknek

A számlán 3 korona 50 fillér volt. Krúdy letette az ötpengőst a kenyérmorzsás abroszra. A pincér meghatott tréfával szabadkozott, hogy azóta drágább lett az autogram, öt pengőért nem adja oda.

– Tartsa meg a pénzt is, a cédulát is – mondotta Krúdy.

A pincér nem nyúlt a pénzhez. A kabalára hivatkozott, hogy játék előtt nem jó fizetni.

Krúdy mutatóujjával felé tolta az ezüstöt:

– Tegye el, öreg. Ha letörök, visszakérem kölcsön az utolsó futam után.

Az öreg végre eltette a pénzt és eldöcögött ferdesarkú, szomorú pincércipőjében.

Krúdy utána nézett és csendesen magyarázni kezdte a pincérsorsot. Melyikből lesz vendéglős, melyik csúszik le, hogy „szivaros gyerek” legyen belőle hetvenéves korában, amikor már nem tudja cipelni a sok tányért. A keményebb boldogul, a lágyabb alulmarad.

– Ez nagyon puhalelkű lehet, szegény boldogtalan – dör- mögte. – Milyen nehezen fogadta el a pénzt. El kell pusztulni az ilyennek. De ennek az öregnek én kezembe veszem a dolgát. Ebből én kocsmárost csinálok valahol Budán. Elég ennek egy egészen kicsi üzlet, ahol nincs más, csak bor, a vendégnek magának kell hozni a kolbászt meg a kenyeret.

– Azt hiszem, meg is tette – fejezte be Hunyady Sándor újra rágyújtva. – Sok ilyen eltört sorsú barátja volt Krúdy Gyulának.

(Bisztray Gyula: Jókedvű magyar irodalom.
Budapest, 1968, Gondolat. 386-388. p.)