BODNÁR GYÖRGY

Krúdy Gyula történelmi félmúltja

Az új Krúdy-kötet, A szobrok megmozdulnak a járatos olvasóknak kétségtelenül ismerős lesz, hiszen már 1957-ben kézhez kaphatták a szerző írói arcképeinek vaskos gyűjteményét, mely az álmok, a színek és a dallamok mögött megmutatta a köznapi közeget és a biztos íté­letet. Az 1957-es két kötet gondozója. Kozocsa Sándor, továbbfolytatta a búvárkodást, mely majdnem megkétszerezte korábbi gyűjteményét. Az új kötet visszatérés és felfedezés. Újra találkozunk a fiatal Petőfivel és Jókaival, végigkövethetjük Szendrey Júlia és Petőfi Zoltánka szomorú életét. Úgy látszik. Ady Endre éjszakáinak emlékei is kifogyhatatlan forrás Krúdy számára. S mintha irodalomtörténetet írna, a nagy kortársban az összegezőt és korszaknyitót idézi, tehát sorra veszi azokat is, akik a századforduló átmeneti korát fogalmazták meg, s akiket a Nyugat hívott életre. Így teremt távlatot Bródy Sándortól Kóbor Tamásig, Révész Bélától Szép Ernőig. De igazi terepe a névtelenek, a félírók és az örök írójelöltek világa, egy letűnt kor műhelyei: a szerkesztőségek és a művészkocsmák, s mellettük az irodalmi szalonok és a józsef­városi hónapos szobák.

Ismétlem: a Krúdy-könyvek ínyencei ismerősen mozoghatnak az új gyűjtemény nyüzsgedelmében. De az is biztosan tájékozódhat, aki Krúdy hangulatainak, színeinek és zenéjének halvány emlékét őrzi csupán. Mert ezek az irodalmi arcképek legtöbbször jellegzetes Krúdy-novellák. A kötet gondozója azzal magyarázza a választott címet, hogy Krúdy rekonstruált irodalomtörténetében megmozdulnak a szobrok, életre kelnek a régebbi irodalomtörténetekben szoborrá merevedett író-alakok. Fontosabb itt az életrekeltés. mint az irodalomtörténetek opponálása. Hiszen az irodalomtörténet akkor is csak fogalmi rendszerével tudja közvetíteni a mű­vekbe sűrített életet, ha mag a is elveti az íróalakok ünnepélyes szoborrá-merevítését. Az írói megjelenítés többlete a közvetlenül felidézett élet, azaz a dokumentum. Ez forrásnak, nyers­anyagnak is értékes lehet, de az író akkor sem kényszerül a fogalmi általánosításra, ha emléke­zése túllép a közvetlen tapasztaláson. A szépírói eszközök az irodalom dokumentumai és esetle­gességei között éppúgy kifejezhetik az összefüggést, sőt az értékelő rendet, mint az élet dolgai­nak közegében. Közös az irodalomtörténész és az író próbája is: a közvetlenül leírható részletek és a feltárt összefüggések hitelessége. Ezért lehet kulcsa írói arcképeinek is Krúdy novella­építkezése és prózastílusa.

Bizonyítékért akár találomra is felüthetjük a kötetet. Osvát Ernő portréja például a „Keleti pályaháztól” indul, ahol a századvég idején mindennap letettek a befutó vonatok egy-két vidéki írójelöltet. Útjuk a város közepe felé környezetrajz és korkép, mely egy pillanatra kinyílik a vidék felé is, s megmutatja a naiv igénytelenség és az olvasás-szomj együttélését. Könnyed­ségében is milyen gondos az elbeszélés színhely-változtatásának előkészítése: „A közelgő fiatalemberek néha csak egy újságból kivágott „szerkesztői üzenetet” rejtegettek a levél­tárcájukban, amely üzenet biztatóan hangzott, és százszor is felolvastatott a vidéki ház függő lámpása alatt a bólogató, elgondolkozó atyafiaknak...” A szerkesztői üzenet szociológiailag és lélektanilag egyaránt hiteles kapcsolatteremtő motívum: a pesti újságírónak lapszínesítő és előfizetőgyűjtő, a naiv vidéknek a nyomtatott szó biztosítása. Tehát a belvárosi szerkesztői irodát, a bütykös lábú, kocsmába siető szerkesztőt éppúgy felidézi, mint a kisvárosi lugast és a versek-beszélyek kisasszony-olvasóit. Az írói arcképben életrekelő elbeszélés így könnyen visszatalál a gondolathoz. Elég egy-egy közlő mondat - Rajongó volt a korszak... A nyomda­gépek kánaáni bőséggel ontották a könyveket-, melynek megtámogatása és dokumentációja - egy-egy hasonlat - állandóan nyitva tartja a visszautat az elbeszélés felé. Ezek a hangválto­zások azt is bizonyítják, hogy Krúdy számára a hasonlat sohasem csak színesítő és hangulatkeltő eszköz, hanem a gondolatmenet folytatása vagy összefüggéseinek kifejezése. Tes­sék megállni egy pillanatra ennél a mondatnál: „A korszak mind bonyolultabb, akár valami nagyszabású csalási ügy, ahol a jóhiszeműeket a csalóktól alig tudja megkülönböztetni a vizsgálóbíró.” A korszak bonyolultságára utaló elvont közlés először csak humoros kontrasztot teremt a triviális hasonlattal, s csak mélyebb hatása fogalmazza meg, hogy a bonyolultság tartalma tárult fel előttünk köznapi megnyilatkozásában: a magyar kapitalizmus gyors fel­virágzása energiáival és illúzióival, világvárosával és malterpalotáival. Ebben a közegben a Nyugat előtti cikkeit aggályosán javítgató Ostvát Ernő alakja egyszerre lehet novellahős és irodalomtörténeti jelenség: a Nyugat forradalmat teremtő igényességének jelképe: „A régi Otthon-körben, ahol ezüst forintosaikat csörgették a szerkesztők a kártyaasztalnál, a sarokban, magánosan, féléjszakákon át tűnődött, írogatott, javított és újra-kezdett Osvát. amíg egy tíz­-tizenöt soros közleményt megírt Kiss József lapjának. Éjfél is lett, amíg az (o.e.) betűket hosszas habozás után a cikkecske vagy a jegyzet végére írta, ha ugyan nem jutott valami eszébe, hogy a nehezen megírt művecskét megsemmisítse, mielőtt az Athenaeum szedőjének a kezébe kerülne.”

Tehát Krúdy írói arcképeinek kettős pillére a dokumentum és a novella. A mű szilárd íve persze csak akkor teremthető meg, ha már az író esetleges emlékképében benne rejlik a novella lehetősége. Kóbor Tamás méltatásában például a régi, szűk sikátoros, kicsi Pest és a körutas nagyváros egymást váltó filmkockái közvetítik a mondanivalót; innen ível át a gondolat Budapest regényírójának jellemzéséig: „Úgy épült a Nagykörút a valóságban és Kóbor írói működésében, hogy most már... minden bújdosó szép leány megtalálja a maga tükrét, amely­ben megnézheti magát, csak a Király utcából kell kilépni.” Az irodalomtörténész ezt úgy mon­daná, hogy Kóbor műveiben az átalakuló világ és szemlélete egyszerre formálódott regénnyé. Megtaláljuk az eleven kulcs-jelenetet Krúdy Ady-arcképeiben is: amikor egy italos éjszaka után a költő meglovagolta az Opera kőszfinkszét. Itt az emlékező már nem is leplezi, hogy szimboli­kusnak látja a hajdani kalandot: „Hátrább az agarakkal - mondja a kegyetlen szobor a lepottyant költőnek -, még szenvedned, jajgatnod, kíntól, betegségtől félig megőrülnöd kell, minden titkokat meg kell ismerned... amíg végre feljuthatsz a sokaság feje fölé, a szfinksz hátára.” Máshol elég egyetlen felvillanás, hogy gondolattal világítsa át az életet, vagy elevenné tegye ez elvont ítéletet. Az export-drámák szerzőiről azt írja, hogy „hőseik és hősnőik hontalan vigécek, akik egész életüket vasúti vonaton töltik”. Amikor Molnár Ferenc egyik hősét, a jóságos divatkereskedőt jellemzi, az iróniába rejti bírálatát: „Mintha ceruzával számolt volna a márványasztalon a pesti színházi sikerek ügynökeivel, összeadott, kivont, svarc auf veisz bebizonyította, hogy egypénzbe kerül a legjobbnak lenni”. Az ő csendőre dologtalanul ásít a bajusz-viasz alatt, szánalmas dilettánsai kabátgombokat ragadnak meg az utcai forgatagban, s az ő lapkiadója babonásan bizakodik abban, hogy I. Ferenc József örökké fog élni, mert nélküle el sem képzel­hető, hogy a napilapok pontosan és rendesen megjelenhessenek.

Ha kissé távolabbról vesszük szemügyre ezt a rekonstruált irodalomtörténetet, arra is fel­figyelhetünk, hogy igazi hőse a kor, főhőse pedig a nyolcvanas, kilencvenes évtized. Tehát egy nagy korszakhatár közvetlen szomszédsága. A fiatal Krúdy még láthatta a régi Pestet és a sírva vigadó írónemzedék utolsó tragikomikus alakjait. De kortársa volt az épülő Nagykörútnak, a milliós példányszámú lapok alapítóinak és a „városos Magyarország” első író-harcosainak is. A Nyugat-nemzedékre már úgy tekintett, ahogy a népvándorlás idején fogadhatták az alig meg­telepedett népek az újabb, frissebb, energikusabb hódítók beözönlését. De megholt benne a szellemi nagyság, mely ítéletében legyűrte nosztalgiáit. Otthonos évtizedeit és a Nyugat hőskorát egyetlen korszaknak látta, a magyar irodalom boldog korának, melynek fejedelme Ady Endre. De nosztalgiája mindvégig elkíséri. Irodalomtörténeti magyarázattal könnyű feloldani a látszólagos ellentmondást, hiszen Ady Új verseinek nagy összegezésében a tudományos vizs­gálódás is felfedezi a kilencvenes évek előkészítő munkáját. Fontosabb azonban a Krúdy-életmű belső logikájának válasza. Krúdy írói arcképeiben ugyanazt a szerepet tölti be a nyolc­vanas-kilencvenes évtized, mint szépprózájában a félmúlt. S ha megnézzük az arcképek szüle­tésének idejét is. az emlékek kora mellett megjelenik az 1917 és az 1932 közötti nehéz másfél évtized, ahonnan az író visszatekint. Hányszor sodorja el nosztalgikus szavait a panasz, mely nyomorról, pénztelenségről, szellemi igénytelenségről, korlátozó törvényekről tudósít! Innen nézve a megújuló magyar irodalom kora nemcsak boldog kor, hanem a háború és a forradalmi bukások előkészítésének ideje is. A visszatekintés tehát szükségképpen magába foglalja az egykori reményt, lendületet, nyugtalanságot és az utólagos tapasztalatot. Ezt fejezi ki a nosz­talgia és az ítélet küzdelme. Az arcképek stílusában pedig a dokumentum és a novella egybeépülése, mely az irodalmi emlékeket is felemeli Krúdy félmúltjába, ahonnan egyaránt látható a helyi szín és a nagyvilág, a pillanat és nagy irodalom időhatárokat átlépő kora.

 

(Új Írás, 1975/8. /augusztus/ 110-111. p.)