Bodri Ferenc

Krúdy Gyula, az utcakeresztelő

 

Krúdy Gyula a Margitszigeten (Szelényi K. reprodukciója)

Vaskos irodalomtörténetek értékelik és szöveggyűjtemények őrzik Krúdy ötven év előtti, a háborút temető és a születő új szabadságot ünneplő, rajongó és felszabadult működését. Amikor a frissen alakult Vörösmarty Akadémia lelkes tagjaként – a Vörös postakocsi színdarabváltozatát írva, majd Ady-emlékeit gyűjtögetve – nemcsak a maga sajátosan lírai stílusában örvendezik, de szót emel a keményebb és nyilvánvalóbb publicisztika egyértelműbb hangján is. Krónikát ír, arcképeket, emlényt, beszélyt és vezércikket: remek naplót lehetne összeállítani kinyomtatott vagy kéziratban maradt akkori írásaiból. A forradalom és az író közös naplóját, benne a Városét. Egy része bizonyosan kitelnék így az első forradalom napjaiban gyűjtögetett Magyar Köztársaság Almanachjának, melynek fennmaradt kéziratos előszavát az író lánya: Krúdy Zsuzsa közölte nemrégiben. A könyv megjelenését, jórészt a kézirat gyöngybetűs lapjait is elsöpörte és széthordta 19 ősze, a Fehér Ló bénító és véres diadala. De töredékeit ott sejtjük Krúdy megjelent apróbb írásaiban, az általa később összeállított gyűjteményekben, főleg abban az alig jelzett félénk nosztalgiában, amely az író sajátja volt, mikor ez a háromnegyed esztendő később az emlékezetébe és a tollára idéződött. Ugyanígy a korszak elbeszéléseinek és regényeinek remegő emberféltésében és emberfélelmében is, elmélyült és szinte gyermeki humanizmusában, melyet a korra és az íróra egyaránt ráhangolt olvasó azonnal megérez: azonos hullámhosszon rezonál.

Nemcsak Móricz (és mások), de Krúdy is járja az országot: 1919-ben megjelent füzetei beszámolnak felleghajtó tapasztalatairól (A kápolnai földosztás; Havasi kürt – Ruszka-Krajna kis tükre; az anonim Fehérvári könyv – Termelőszövetkezet Fejérmegyében címűek). Majd a vidéki lakosság számára kiadott Néplap helyettes főszerkesztője lesz (1919 február—április), ugyanazt vállalja, mint 70 év előtt Arany János a Nép Barátjánál.

A város és a hírét öregbítő, utcáinak macskaköveit és rejtelmeit koptató író kölcsönös vonzalma 1918-ra már köztudott. A nyíri csendből idehajózott Szindbád, a szigeten partra szállt Álmok Hőse a vörös postakocsiba ülve – Alvinczy Eduárd balján, olykor Ady asztalainál – pesti naplók és tárcák írója lesz: a Belváros és a budai részek alapos ismerője, de otthonosan forog a földszintes külsőbb részeken is. Tudója mindannak, ami a gázlámpák alatt vagy a kifelé nyíló ajtajú, többféle gyönyörűségeket és élményeket kínáló vendégfogadókban történik. Ugyanígy megfejtője és szaktudósa a lefüggönyzött, alma illatú és rózsaszín szobák pelyhes álmainak és titkainak is. A muskátlik között kíváncsian les be szerényebb hajlékok ablakain: döngölt földű szobák, közös konyhák sivár titoknélküliségébe. Pesti polgár és járókelő, minden dolgok sóhajos megjegyzője, aki utóbb majdhogy városatya lett: a szelleme jogán patrícius. Nem rajta múlott, hogy szép szándékainak rombadőlésével, dolgavégezetlenül.

1918 október elején az alábbi hivatalos levelet dobta be az ismerős és karcoshangú postás az ajtóhasadékon („Margitsziget – Nagyszálló; II. emelet 133-as szoba”).

„Tisztelt Barátom!

A Főváros Barátainak mai napon tartott ülésén abban állapodtunk meg, hogy a legközelebbi november hó 5-én délelőtt 11 órakor tartandó összejövetel tárgyául a főváros utcaelnevezéseinek kérdését tűzzük napirendre és előadóul mint e kérdés alapos ismerőjét, Önt fogjuk felkérni.

Felkérem, hogy az előadói tisztet elfogadni s elhatározásáról engem értesíteni szíveskedjék.

A szükséges adatokat Szilágyi Lajos miniszteri tanácsos úr (I., Döbrentei tér 4.) készséggel rendelkezésére fogja bocsátani. Budapest, 1918. október 1.

Polónyi Géza elnök”

Úgy gondoljuk, hogy a közbejött események, a győzelmes október elnapoltatta az urakkal az összejövetel kitűzött idejét, Krúdynak is sürgősebb írnivalói, Polónyi Gézának, a Közmunkatanács június óta kinevezett elnökének is más dolgai akadhattak. Ami az írónak nagyszerű öröm, az elnöknek nem feltétlenül az: az egykor saját erejéből felvergődött sikeres védőügyvéd – aki képviselőként a polgári anyakönyv-vezetés, majd az „obstrukcióüzem” egésznapos parlamenti beszédeket tartó demagóg országházi bajnoka volt és a Fehérváry-kormány korrupt igazságügyminisztereként ért Hunnia főhivatali magaslataira, utóbb a nemzetközi sajtó csípős hírrovataiba is – nos, Polónyi napja áldozóban: a Tanácskormány majd el is távolítja maradék állásaiból. Az egykori liberális és függetlenségi képviselő, a Szekfű ellen is interpelláló szócsatár széke alatt megremegett a padló. Feledve az utcaneveket és feledve Krúdyt, mindenekelőtt fél, hiszen hírét már Ady is rágni kezdte: „... Az egész világ nyugtalan. Katasztrófa katasztrófát ér. Váratlanul megnő a Balaton, és Polónyi miniszter lesz. Minden rend felbomlott itt. Mit nem fogunk még megérni? ...most, hogy Polónyi vette be Bécset, ismét földrengés volt a Kárpátok alatt. Hegyek tűntek és hegyek támadtak ... Pedig a Cunard Line forgalma ma sem csökkent, Károlyi Sándor zselléreinek sorsát ezután sem fogják sokan irigyelni...” (1906. április). És félholtában, majd holtában is él Ady, a latyakos utcákon ezer és ezer Ady támad, és ezeknek a zselléreknek egy másik Ady földet követel, egy másik Károlyi földet kíván osztani – Polónyinak, „Ex-Lex Gézának, Izé Úrnak” (Ady) nyilván mennie kell még lankásabb stallumaiból is. Védője majd csak az ellenforradalmi előőrsökben támad: a Huszár-kormány küldi őt vissza hivatalaiba.

De Krúdy komolyan vette és nem felejtette friss és kedvére való megbízatását: november 19-én adja be első javaslatait. Írásban, hiszen az értekezlet elmaradt. Ebben már tükröződnek az urak által aligha várt új események is, az író ajánlatai és indoklásuk szinte a forradalom első lecsapódásának hatnak. Íme:

„Krúdy Gyula javaslatai a budapesti terek és utcák új elnevezésére

Új pesti utcanevek: Krúdy Gyula a mai nap folyamán a következő indítványt adta át a Közmunka Tanács elnökének:

A pesti új utcanevek ügyében, amelyre megbízást volt szerencsém kaphatni a Fővárosi Barátoktól, egyelőre, amíg a részletes és mindenre kiterjedő munkálat elkészül, a következőket javasolom:

A Közmunkák Tanácsa nevezze el a Gizella-teret: Károlyi Mihály térnek

miután ott tartotta a Függetlenségi Kör ablakából Károlyi Mihály gróf az emlékezetes beszédeket, amelyek a diadalmas forradalmat megindították. E tér eddig Ferenc József Gizella nevű leányáról volt elnevezve, amire többé semmi szükségünk sincs.

Javasolom, hogy

a Ferenc József teret: Október 29-térnek

nevezzék el, miután 1918. október 29-én ott lőttek utoljára a szabadságát követelő nép közé. A tér eddig a régi királyról volt elnevezve, akire többé nem szívesen emlékezünk.

Javasolom, hogy az Országház-teret: Népszava térnek nevezzék el, miután ott kiáltották ki a diadalmas köztársaságot.

Javasolom végül, hogy

a Városligetet: Köztársaság-ligetnek

nevezzék el, miután ez Budapest legnagyobb beépítetlen területe, ahol a munkás-gyűléseket tartani szokták volt.

a Vilmos császár-körútat Váci-körútnak

miután az még ma is így él az emberek emlékezetében de csak a gyötrelmes háború tanított erre az új utcanévre;

ugyanezért

a Ferdinánd bolgár cár körútat – Vámház-körútnak,

a Mehmed szultán körútat – Múzeum-körútnak,

s a Károly király-körútat – Forradalom-körútnak

nevezzék el, mert nyomban el kell takarítani a városból a háború e kiáltozó emlékeit.

Budapest, 1918. november 19.

Krúdy Gyula.”

(Országos Széchényi Könyvtár – Krúdy Gyula irodalmi hagyaték)

Levelében a háború és a Habsburg-rendszer elleni gyűlölet (hol van már az egykori rezignáció!), a forradalom győzelme felett érzett ujjongó öröm tükröződik, javaslataiban egy megtisztított város körvonalai. Korábbi nyilatkozatában Krúdy – melyet a Fővárosi Hírlap munkatársának adott (1918. október 16.) vagy a „Levél a legöregebb pesti emberhez” című cikkben (Magyarország – 1918. október 13.) – csak csíráiban jelzi hasonló szándékait. Fontos elveként a következőt említi: „Élőknek nem szabad utcát adni, mert akkor joggal hányhatják szememre az elfogultságot vagy a pártosságot.” Ezt a kétszer is elmondott alapelvet novemberben már maga tagadja meg, örömmel vállalva mind a forradalom melletti elfogultságot, mind pedig a pártosságot is, emlékezve és emlékeztetőket állítva – és nemcsak az utcaelnevezésekben. Akkor még (okt. 16.) szépen csengő írói és történelmi neveket ajánl: Virág Benedekét és Cholnoky Viktorét, az irodalom szerelmese és a színművésznők lovagja szól a terveiben. Hegyi Arankát említi, akiről valami kedves józsefvárosi utcát szeretne elnevezni, az élők közül Blaha Lujza nevét egy kedves ötletében („Blaha Lujza mosolya-tér”). De megindultsága, keserűsége és izmosodó indulatai már ott élnek a nyilatkozat mondataiban: „A történelmi nevekből ki kell küszöbölni a jelentékteleneket és azokat, amelyeknek nincsen más célja, mint hogy a vérengző háborúkra emlékeztessenek. Pótolni kell még a mulasztásokat is: például, ha van is Szabadság-tér, de nincsen Tizenhárom vértanú-utca. A budai utcákon meg fogom kísérelni feleleveníteni a régi szép romantikát.” – Inkább, mint a jelenkor gyötrelmeit – olvasható a sorok között.

Decemberben (elült a novemberi zaj) már hírlapi vita is folyik a tervezett változtatásokról. („Az utcanevek elkeresztelése és az üzlettulajdonosok” – Magyarország, 1918. december 18.; még Szász Géza is tiltakozik: „Díszőrség az utcasarkon” – Pesti Napló, 1918. december 28.) Egy másik írás – Szakács Andoré – éppen az új mozgalomtól indítva az 1847-es Döbrentei-féle elkeresztelésekre emlékezik. Akkor a budai hegyek kaptak „nemzeti” neveket, most Krúdy jobbjától már az utcák is. Méltó a névadó: „Az urak azt határozták, hogy utcakeresztelőnek Krúdy Gyulát kérik föl, aki sokat foglalkozott a főváros régiségeivel, s egyáltalán alapos ismerője az elmúlt koroknak és emlékeknek. Amellett művésze a nyelvnek is és eléggé önálló és zárkózott életű ahhoz, hogy holmi jogosulatlan ambíciók még csak közelíteni se próbáljanak hozzá. Az ő kezébe adták tehát Budapest térképét, hogy az avultak és ízléstelenek helyett új utcaneveket írjon belé.” Krúdy egy későbbi nyilatkozatában említi, hogy jelentkeztek „holmi jogosulatlan ambíciók”: pl. egy háziúr „százezer koronát kínált, ha az utcát, amelyben neki öt háza volt, az ő nevéről nevezzük el.”

De a tervek csak tervek maradtak. „Ötször vagy hatszor ültünk össze, ha jól emlékezem és feldolgoztuk Budapest egész területét, még a kültelkeket is” – vallja később az író (Nép, 1921. június 13.). Jó lenne találni egy elszánt és tettre kész kutatót (tán akadt is már), aki a főváros levéltáraiból előhalászná ezeknek az üléseknek a jegyzőkönyveit (ha voltak), és az itteninél alaposabban dolgozná fel a kedves témát: Krúdy rövid életű közéleti tevékenységét. Hiszen az általa álmodott nevekben található elkötelezettsége és különös vonzódásai, élete egy rövid korszakának emberi és írói arcképvázlata. Szépen kerekedne így róla a már ismert és publikált pálya kép, nemkülönben a forradalmi főváros története is.

A Fővárosi Tanács 1919. március 13-án kelt határozatában erősítette meg korábbi szándékát, feladattá emelve az akkori terveket. Ismét Krúdyban látta egyik eredményes segítőjét:

„Budapest Főváros Tanácsa

165260/1919—III.

Tárgy: az utcanevek előkészítésére bizottság megalakítása

Határozat: A tanács az utcaelnevezések előkészítésére bizottságot alakít, amelybe Bokányi Dezső, Forbáth Imre dr., Preusz Mór és Zigány Zoltán tanácstag urakat küldi ki, továbbá a bizottságban való részvételre Bíró Lajos, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond és Preisner Ignác író urakat kéri föl...

Bódy

polgármester”

(Országos Széchényi Könyvtár – Krúdy Gyula irodalmi hagyatéka)

A pár hónap előtti tervből lett határozat újra csak nagy társadalmi változás előtt született. Az Újság 1919. március 14-i száma ismerteti („Revideálják az utcaneveket”) Móricz Zsigmond is nyilatkozik javaslatairól (Fővárosi Hírlap – 1919. március 19.). De a közben megalakult, és véres harcokban álló, a létéért küzdő Tanácsköztársaságnak nem juthatott ideje a munka folytatására. Egyéb nagyszerű tettei és szándékai közben az utcanevekben csak a legszükségesebb változásokat tette meg.

*

További híradásaink már csak emlékeznek és emlékeztetnek az egykori mozgalomra, interjúban és cikkben Krúdy is: „Az egész dolog elaludt, úgy látszik – azt hiszem tulajdonképpen ma is él ez a bizottság, hiszen azt nem szüntette meg senki sem, csak egyszerűen megfeledkeztek róla az idők folyamán” (Egy elfelejtett bizottság) – Nép, 1921. június 13.). „Hiszen dekorációnak elég szép Pest uccagrófjának lenni – írja keserűen emlékezve pár évvel később – csakhogy valamiképpen a történelmi idők nem nagyon kedveztek a jámbor keresztelésnek ...”

„És repült az egyik hónap, csosszant egyik esztendő a másik után, az egykori »uccagróf« egyszerre csak azon vette magát észre, hogy Rip van Winkle lett, senki sem követeli tőle az új utcanevek kitalálását.”

Az írók javaslataival együtt merült feledésbe az a „többszáz sőt ezer levél is, amelyekben a főváros polgárai, a mindenhez hozzászóló ötlettulajdonosok, de különösen a háziurak és a társadalom minden osztályából származó levélírók ajánlottak . . . utcaneveket” (Krúdy).

Mozgalom volt tehát ez, benne ott tükröződött a korszak mozgékony történelme, újatakarása és társadalmi ambíciói mindenképp. A főváros múltat korrigáló szándékaira, Krúdy tevékenységére hivatkozva Juhász Gyula is „interpellál” Szegeden, városának hasonló változásait sürgeti (Délmagyarország – 1918. november 24.).

*

„...Mit csináljunk most ezzel a múlttal, amelyet bokázva vagy káromkodva végigéltünk? Hová tegyük a régi Magyarországot, amelyet már a háború derékig beásott a földbe, hogy a mindent megváltó forradalom végleg elseperje a bűzös hullákat? – kérdi Krúdy a március végi új tavaszon.

„...korunkról, az új világ születéséről könyvtárakat kellene összeírni, hogy majd mindenki megértse, hogy mi történt itt: csoda vagy emberi akarás?” – kérdi tovább ugyanitt (Régi és új regényhősök – Magyarország, 1919. március 25.).

Ma már tudjuk: csoda történt. „Ezer zsibbadt vágyból” lett végre „egy erős akarat” – benne a Krúdyé is.

 

(Budapest, 1969/1. /január/ 6-7. p.)