KRÚDY VILÁGA

(Gyűjtötte és írta: Tóbiás Áron. – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár,
Budapest, 1964. 729 old.)

A Krúdy Világa megjelenése a magyar könyvkiadás jelentős ese­ménye. A kötet emlékezéseket, do­kumentumokat, tanulmányokat, egykorú riportokat, híreket, fény­képeket, facsimiléket, régi Krúdy-kötetek bűbájos illusztrációit; a kortársak: írók, barátok, családta­gok, kutatók, egyszerű köznapi és éjszakai emberek, korhelytársak em­lékezéseit vagy tudós írását tartal­mazza; egyszóval a mai magyar irodalom tisztelgését kiemelkedő költő-fia, lírikusa előtt.

Lírikust, költőt írtunk, bár tud­juk, hogy Krúdy Gyula (1878-1933) nem az, talán nem is írt verset sohasem.

Prózája mégis a magyar líra talán legnagyszerűbb eredménye, krónikátlan-eseménytelen regényei mind­-mind egy kivételesen álmodozó költő gondolatai, életműve egy hozzáve­tőlegesen 150 kötetig terjedő «belső monológ». Ezért hat ma Krúdy különösen: szinte felüdülés (vagy kábítószer?) a 19. század túltengő cselekményessége, a sokszor még ma is törvényerőre kényszerített, rea­lizmusnak hitt naturalizmus nyo­masztó és túlfűtött, vaskos légkö­rében.

Álmokat ír, sohanemlátott álmo­kat, valamiféle sohanemlétező «régmúltat» idéz, kivételesen széplelkű hősöket, kedvencét: Rezeda Kázmért a nők tucatjai sem tudják ki­zökkenteni konok bánatából, fela­jánlott és elfogadott szerelmükkel sem tudják feledtetni, begyógyítani egy talánvolt szerelem sebeit.

Költőnk Jókai életművének közel ötharmadát alkotta, hőseinek száma mégiscsak alig harmada romantikus elődjének, a másik álmodozónak. Szívesen hasonlítgatják össze ket­tejüket olvasottságukkal is. Külö­nös folyamat tetőződött és fejeződött be sikerükben: Jókai már inkább ifjúsági vagy nagyonis öregkori ol­vasmány lett, Krúdyhoz érett fér­fikor való.

A róla mondottak sohasem bizto­sak, «ködlovag», profán legendák szentje lett halála óta, írásainak is talán csak egy hőse van: ő maga – de Robinson mellé Péntek is kell —, pusztán a freskó teljességéért sze­repelnek műveiben az őt segítő moz­dulatlan és állandó barátai, lakktopánkás, ködösen kancsalító, pelyhedző bajuszkát viselő nőalakjai; és minket, olvasóit emel megálmo­dott, tánmegtörtént élményei között botladozó, csellengő mellékalakokká. Furcsa kollektivitást követelő író: olvasó is kell hozzá – inkább az olvasó ráhangolt állapota – nem ve­szít el hőseinek-eseményeinek renge­tegében, a csendes ejtőzés mestere, és ezt a csendes rezignációt rajongja benne az utóbbi esztendők sokszor sótlan-paprikátlan, olykor mizan­tróp hazai irodalmán megcsömörlött és a klasszikus ízektől már émelygő közönség.

A szimbolizmus nagybetűs Életé­nek teljességét kereső, a dolgok tra­gikus vagy drámai értékelését ke­rülő, valamiféle ovidiuszi filozófia az övé. Bár filozófiai értékelője, szublimálója még nem akadt, a szellemi áramlat mégis fertőző: egyre több híve van az irodalomban nemcsak köznapi házastársi viszonyt, hanem izgalmasabb, majdhogy tiltott sze­relmi gyönyöröket kergető és a vele ezt meg is találó írók és olvasók között.

A harmincas évek jobb Máraija, egy-két Tersánszky-mű és talán Kolozsvári Grandpierre olykori hangvétele hasonlítható hozzá, bár az eredmény aligha közelíti meg az övét.

Mi okozza ezt a gyönyört? Írásai­nak eseménysorozata, kalandossága aligha, hiszen majdhogy nem törté­nik semmi azokon a lapokon: olykor megesznek egy halat, egy női barhent fehérnemű találtatik az óbudai ráctemplomban, majd Csinosi – a pesti nőrabló – elmondja sejtéseit a holmi esetleges tulajdonosnőjét illetően (biztosat sajnos nem is tu­dunk meg ez ügyről!); Bánatiné – a tévedt nő – sem gazdag élettapasz­talataival, hanem ez élettapasztala­tok írójának varázsereje révén lopózik be az olvasók egyszínű min­dennapjaiba, – izgalmat, rendkí­vülit keltve, legalábbis az izgalom, a rendkívüliség Krúdy-alkotta lát­szatát.

Pisztoli úr is, ha találkoznánk vele, inkább meglepetést, mint rokonszenvet ébresztene, és mégis mind-mind megannyi fantom, ott él körülöttünk, csendesít és felajz, az olvasón átfut a varázslat.

Igen, Krúdy mindenkit becsap: megmételyez és félrevezet, vágyakat ébreszt egy időtlen «békeidő» után, hatalmába kerít és vissza-visszahí, fogvatart, – divatosan úgy is mond­hatnánk, hogy atmoszférát teremt.

Új mitológiát alakít: az ódon an­gol várkastélyok elidegeníthetetlen és át nem ültethető házi kísérteteit, a középitáliai városok reneszánsz illatát, a francia gótika heroikus befejezetlenségének ihletét, a Rajnavidék vadregényes romantizmusát, vagy tán a nagy orosz telekben suhanó szánok bundamelegét he­lyettesíti, ezek hazai megfelelőjét teremti meg, valamiféle megfogha­tatlan jóérzést, nehezen felismerhető vágyakat ébreszt és elégít ki, kultú­rát, tehetséget áraszt és követel. Bebizonyítja, hogy földöntúli tehet­ségéhez tehetséges olvasó is kell, kultúrált olvasó-zseni; írónk nem a kép- és montázsregények kalandke­reső, az izgalmakat pusztán leíró és nem kiváltó olvasmányok kedvelő­inek kezébe való.

Tán a «legmagyarabb» is: a Childe Haroldból vagy a Don Juanból vett mottó után prousti, turgenyevi; an­golosan, szlávosan, franciásan ma­gyar. Bizonyára Ady egyetlen méltó társa a századelő magyar irodal­mában – bár ezt mi még nem tudjuk biztosan eldönteni.

Azt is mondják róla (és éppen eb­ben a kötetben is), hogy realista, sőt szatirizál. Lehet. De ezt úgy csinálja, mintha nem is tenné, nem lehet észrevenni; nagyszerű költő: sohasem tudjuk rajtakapni a nyil­vánvaló hazugságon, sőt az «égi más», a mű mögött teljesen elszür­kül, lényegtelenné válik a «való»... Ki merne ellentmondani a «cseppben a tenger»-képletnek, de ki állíthatná azt, hogy a csepp hasonlít a tengerre? «Cseppen» a korabeli valóságot értettük, a «tenger» Krú­dy beláthatatlan, telefényű és sze­lídeden hullámzó lírája; íme: hazug­sága, amelyre életeket, házasságot, költői karriert lehet alapozni, sőt talán irodalmi korszakváltást is.

* * *

Nincs vele szerencsénk: ez a mitoszteremtés hátránya is – lefor­díthatatlan – mondják, akik érte­nek hozzá. Bizonyára igazuk van. Cs. Szabó László is elkeseredik ezen tanulmánya végén egy pillanatra, eleve sikertelennek véli a próbálko­zást. Mégis: fordításra, hivatott és avatott tolmácsolásra buzdít, ő lenne a legboldogabb, ha nem lenne igaza.

Vagy: így őrzi Krúdy a magyar­ság hálószoba-melegét, marad az a boldogság, hogy nem marad hűtlen, marad a mi birtokunk, és végre titkunk lesz a nagyvilág előtt!

* * *

A legizgalmasabb mű pedig Krúdy költő-élete, és éppen erről tudósít dokumentumokkal, majd kortársak, barátok, rokonok, írástudók tollá­ból az Emlékkönyv.

A Krúdy-életműnek nincs méltó irodalma. A bibliográfus megzava­rodnék, ha össze kívánná gyűjteni a róla írottakat (híreink szerint Kozocsa Sándor ennek ellenére még­is megtette – kár, hogy nem akad kiadója —,) az irodalomtörté­net felajzott méltatásokon, kétes értékű emlékezéseken kívül alig ta­lálhatna használható írást. Egyet­lenegy doktori disszertáció vállal­kozik Krúdy munkásságának össze­foglaló feldolgozására, Perkátai Lászlóé, az is 1938-ból. Természete­sen még nincs elegendő távlata, alig öt éve halt meg Krúdy, majdhogy teljes ismeretlenségben és agyon­hallgatva. A disszertáció rövidke és tudálékos, alaposkodó is egy kicsit.

A 85. jubileum (egyben Krúdy halálának 30. fordulója) már meg­felelő távlatot ad, az ismeretlenséget pedig az író nagy-nagy reneszánsza váltotta fel, ma már egyik legtöbbet kiadott és olvasott klasszikusunk (ha egyáltalán annak számít izgal­mas elevenségével).

De ki merne vállalkozni az élet­rajz megírására, mikor olyan ver­senytárssal kell felvennie a versenyt, mint Krúdy maga? Hiszen az író­élet valóságos, megtörtént esemé­nyei mind ott vannak a megálmodottak mellett az életmű írott lap­jain, nincs kitalált hőse; minden nőalakja, szerelmes férfije, kártyása, pincére, kocsisa, turfgavallérja, szí­nésze, étlapevője, becsüse, szakácsnéja, kávésa és garabonciása, mind-mind valóságos minták után lopózott a regények lapjaira és onnan eleven ma is. (Olyik még ódzkodik is, mint a «Három Holló» tulaj­donosa, aki felháborodottan tilta­kozik levelében az írói fantázia által ráragasztott púp ellen).

Freudi jelenség Krúdy: az álom és valóság különös emulziója oldódik lapjaira, az olvasó együtt ringatózik vele konflisain, gumikerekűin a gránicok felé, hogy maga is megízlelje Lőcse, Podolin, Késmárk, Máramaros (az ifjúi tájak) csípős levegőjét, savanykás borait, vagy éppen a füredi kocsmáros marhapörköltjét, a pthrügyi tormát, a nyíregyházi restauráció töltöttkáposztáját (vé­konyszálú káposztából, apró, jól átfőtt töltelékekkel), esetleg egy rövidebb gyalogséta végén a Teréz-templom melletti kiskocsma vagy a London-étterem leveshúsát (csípős mustárral), forró velőscsontjait – vagy kevésbé gasztronómikusan: a századelő valóságának álom-vetületét.

És a hölgyek ?— mint hírlik a nagy Kraft-Ebing kedvenc olvas­mánya lovagunknak – a hölgyek bemutatására utána még nem szüle­tett méltó toll, pedig, igen sok kísérlet esett, minden tőlünk telhe­tőt elkövettünk. Ílymódon Rizili mellé vágyunk meglévő vagy olva­sott asszonyaink mellől, – irigyeljük Bent, az elcsapott zsokét —, Krúdy «lányainak» olyan köze lehet a va­lóban élőkhöz, mint a népmesék sárkányának a gyíkhoz, mint Mantegna aktjainak a reneszánsz szép­ségekhez. A mesemondó kollektív szépségeszményeken, Mantegna gö­rög szobrokon keresztül közeledik kora szépei felé, Krúdynak elég a saját fantáziája: egymaga képes (és kényszerül) világot teremteni.

Lámcsak: impresszionista, sőt idealizál. Még tovább: nosztalgiát, életmámort teremt akkor, amikor bizony ennek nagyon híjával vol­tunk és vagyunk – ezt mondhat­nánk végül stílusa mellett sikere legnagyobb titkának. Tán mégis «ködlovag»?

* * *

A Krúdy Világa – mint említet­tük – az élők tisztelgése a múlt egy darabja előtt, a legnagyobb krúdysta előtt hajtják meg a moz­galom zászlaját a kisebbek, az Alapító legendás személyét mutatja be a sok hivatott és botcsinálta tanítvány.

Igen bő válogatást ad a Krúdy-irodalomból, egy sereg magnósza­lagra vett beszélgetést közöl a sok-sok másolatban vagy facsimilében bemutatott dokumentum mellett, nagyszerű vállalkozás, talán egyedül Petőfi kapott ilyet Hatvany Lajos többkötetes könyvével.

A szerkesztő a Krúdy-ismerők összességének tanúkihallgatása mel­lett századunk magyar irodalmának teljességét is igyekszik megszólal­tatni. A legfontosabb szerző termé­szetesen maga az ünnepelt (levelei­vel, cikkeivel), de nézzük csak a további névsort: (a kortársirodalom után): Illyés Gyula, Weöres Sándor, Dutka Ákos, Berda József, Kárpáthy Aurél, Hatvany Lajos, Márai Sándor, Tersánszky, Hevesi András, Kellér Andor, Sőtér István, Fenyő Miksa, Németh László, Zilahy Lajos, Cs. Szabó László, Füst Milán, Bene­dek Marcell, Kassák Lajos, Féja Géza, Bóka László, Tamási Áron, Szerb Antal, Hunyady Sándor – hogy csak pár kiragadott nevet említsünk, tallózva a tartalommu­tatóból. Kivételes öröm, hogy évek óta ez az első hazai kiadvány, amely­ben külföldön élő magyar írók is szerepelnek, Cs. Szabó László, Fenyő Miksa elsősorban. Cs. Szabó egy korábbi, a Magyarokban megjelent cikkének részletével (az Őszi verse­nyekről) és egy már külföldön meg­jelent tanulmánnyal-emlékezéssel (A züllött hajós); Fenyő külön az Em­lékkönyv számára írott tanulmá­nyával Krúdy Gyula és a Nyugat szerepel. Említi az Emlékkönyv Márai nagyszerű Krúdy-regényét Szindbád hazamegy, közli Márai egy 1925-ból származó cikkét is Krúdyt Párizsban olvasni.

A kötet szerkesztője, Tóbiás Áron heroikus munkát végzett: végigol­vasta és kiválogatta a dzsungelnyi Krúdy-irodalmat, magnójával meg­szólaltatott mindenkit, akinek e témához köze van, leközölte e beszélgetéseket, mindenképpen Krúdyhoz méltóra törekedett.

Íme: a magyar irodalom teljessé­gére is, kurrens indulatokat félre­téve. Nemcsak egyetértünk, inkább őszinte örömmel és megbecsüléssel üdvözöljük úttörő szándékait és a nagyszerű eredményt. Sajnáljuk, hogy az Emlékkönyvben nem egyen­letes az írások esztétikai színvonala, sokszor hevenyészettnek tűnő (vagy dilettáns?) írások is helyet kapnak a szerkesztő eltúlzott téma-tisztele­téből, a teljesség igényéből. Itt főleg a nem az irodalom szálán Krúdy mellé csapódott, botcsinálta emlékezők írásaira gondolunk. Ezek sok esetben a megfelelő minőségi és ténybeli kontroll, «epikai hitel» híján méginkább ködösítenek, rossz­ízű Krúdy-legendákat rögzítenek. Teljesen azonos események törté­nülnek meg más-más főszereplő­társak emlékezéseiben – így hite­lüket vesztik. Kifogást emelnénk a kötet gyakori nyomdahibái, egy­két nehezen felismerhető facsimile és fénykép miatt; a szép kiállítású kötet nagyobb gondosságot érde­melt volna, alaposabb korrektori munkát, az egyéves késés alatt bi­zonyára adódott volna erre elég idő.

A kötet bibliográfusa nevét is illik elismeréssel megemlítenünk: Kozocsa Sándor az, és igen sajnáljuk hogy alulmaradhatott abban a vi­tában, hogy a közölt írások megje­lenési helyét és idejét is feltüntessék.

Az Emlékkönyv beosztása az életút állomásait, szakaszait követi, a do­kumentumokat időrendben adja, azután következnek a hosszabb emlékezések és tanulmányok, a «Le­velesláda», a «Kései beszélgetések» fejezetben közölt magnófelvételek, a bibliográfia, majd a nem életrajzi tanulmányok.

Krúdy kezdő olvasóját először nem is a mű, hanem az író legendás személye érdekli, az teszi rabjává. Az Emlékkönyv ezt az igényt is kielégíti, az első módszeres és pon­tos, ha újabb és már meglévő legen­dáktól nem is mentes életrajz.

És a kötet kivételessége: Krúdy Gyula emlékénél találkozott külhoni és hazai magyar irodalom, az ő tiszteletében és szeretetében (ha értékelésében olykor nem is) min­dannyian egyetértünk.

* * *

Értől az Óceánig – úgy érzem, Krúdy Gyula a hazai siker nagy folyamán hajózva feltartózhatatlanul közeledik a torkolat felé – ott már a világ elismerésének Óceánja következik.

Hiszen ő nemcsak házi feladatot lát az irodalomban, sőt nem is poli­tikai, társadalmi eszmék elsőrendű fórumát (mint sajnos annyi kortár­sa), inkább egy megálmodott élet végigélésének egyetlen sorsadta le­hetőségét.

BODRI FERENC

 

(Magyar Műhely /Paris-Párizs/, 1964/9. /szeptember 1./ 57-60. p.)