KRÚDY VILÁGA
(Gyűjtötte és írta: Tóbiás Áron. – Fővárosi Szabó Ervin
Könyvtár,
Budapest, 1964. 729 old.)
A Krúdy Világa megjelenése a
magyar könyvkiadás jelentős eseménye. A kötet emlékezéseket, dokumentumokat,
tanulmányokat, egykorú riportokat, híreket, fényképeket, facsimiléket, régi
Krúdy-kötetek bűbájos illusztrációit; a kortársak: írók, barátok, családtagok,
kutatók, egyszerű köznapi és éjszakai emberek, korhelytársak emlékezéseit vagy
tudós írását tartalmazza; egyszóval a mai magyar irodalom tisztelgését
kiemelkedő költő-fia, lírikusa előtt.
Lírikust, költőt
írtunk, bár tudjuk, hogy Krúdy Gyula (1878-1933) nem az, talán nem is írt
verset sohasem.
Prózája mégis a magyar
líra talán legnagyszerűbb eredménye, krónikátlan-eseménytelen regényei mind-mind
egy kivételesen álmodozó költő gondolatai, életműve egy hozzávetőlegesen 150
kötetig terjedő «belső monológ». Ezért hat ma Krúdy különösen: szinte felüdülés
(vagy kábítószer?) a 19. század túltengő cselekményessége, a sokszor még ma is
törvényerőre kényszerített, realizmusnak hitt naturalizmus
nyomasztó és túlfűtött, vaskos légkörében.
Álmokat ír, sohanemlátott álmokat, valamiféle sohanemlétező
«régmúltat» idéz, kivételesen széplelkű hősöket, kedvencét: Rezeda Kázmért a
nők tucatjai sem tudják kizökkenteni konok bánatából, felajánlott és
elfogadott szerelmükkel sem tudják feledtetni, begyógyítani egy talánvolt szerelem sebeit.
Költőnk Jókai
életművének közel ötharmadát alkotta, hőseinek száma mégiscsak alig harmada romantikus
elődjének, a másik álmodozónak. Szívesen hasonlítgatják össze kettejüket
olvasottságukkal is. Különös folyamat tetőződött és fejeződött be sikerükben:
Jókai már inkább ifjúsági vagy nagyonis öregkori olvasmány
lett, Krúdyhoz érett férfikor való.
A róla mondottak
sohasem biztosak, «ködlovag», profán legendák szentje lett halála óta,
írásainak is talán csak egy hőse van: ő maga – de Robinson mellé Péntek is kell
—, pusztán a freskó teljességéért szerepelnek műveiben az őt segítő mozdulatlan
és állandó barátai, lakktopánkás, ködösen kancsalító, pelyhedző bajuszkát
viselő nőalakjai; és minket, olvasóit emel megálmodott, tánmegtörtént
élményei között botladozó, csellengő mellékalakokká. Furcsa kollektivitást
követelő író: olvasó is kell hozzá – inkább az olvasó ráhangolt állapota – nem
veszít el hőseinek-eseményeinek rengetegében, a csendes ejtőzés mestere, és
ezt a csendes rezignációt rajongja benne az utóbbi esztendők sokszor
sótlan-paprikátlan, olykor mizantróp hazai irodalmán megcsömörlött és a
klasszikus ízektől már émelygő közönség.
A szimbolizmus
nagybetűs Életének teljességét kereső, a dolgok tragikus vagy drámai
értékelését kerülő, valamiféle ovidiuszi filozófia
az övé. Bár filozófiai értékelője, szublimálója még nem akadt, a szellemi
áramlat mégis fertőző: egyre több híve van az irodalomban nemcsak köznapi
házastársi viszonyt, hanem izgalmasabb, majdhogy tiltott szerelmi gyönyöröket
kergető és a vele ezt meg is találó írók és olvasók között.
A harmincas évek jobb
Máraija, egy-két Tersánszky-mű és talán Kolozsvári Grandpierre olykori
hangvétele hasonlítható hozzá, bár az eredmény aligha közelíti meg az övét.
Mi okozza ezt a
gyönyört? Írásainak eseménysorozata, kalandossága aligha,
hiszen majdhogy nem történik semmi azokon a lapokon: olykor megesznek egy
halat, egy női barhent fehérnemű találtatik az óbudai ráctemplomban, majd Csinosi – a pesti nőrabló – elmondja sejtéseit a holmi
esetleges tulajdonosnőjét illetően (biztosat sajnos nem is tudunk meg ez
ügyről!); Bánatiné – a tévedt nő – sem gazdag
élettapasztalataival, hanem ez élettapasztalatok írójának varázsereje révén
lopózik be az olvasók egyszínű mindennapjaiba, – izgalmat, rendkívülit
keltve, legalábbis az izgalom, a rendkívüliség Krúdy-alkotta
látszatát.
Pisztoli úr is, ha találkoznánk vele, inkább meglepetést, mint
rokonszenvet ébresztene, és mégis mind-mind megannyi fantom, ott él
körülöttünk, csendesít és felajz, az olvasón átfut a varázslat.
Igen, Krúdy mindenkit
becsap: megmételyez és félrevezet, vágyakat ébreszt egy időtlen «békeidő» után,
hatalmába kerít és vissza-visszahí, fogvatart, – divatosan úgy is mondhatnánk, hogy
atmoszférát teremt.
Új mitológiát alakít:
az ódon angol várkastélyok elidegeníthetetlen és át nem ültethető házi
kísérteteit, a középitáliai városok reneszánsz
illatát, a francia gótika heroikus befejezetlenségének ihletét, a Rajnavidék vadregényes romantizmusát,
vagy tán a nagy orosz telekben suhanó szánok bundamelegét
helyettesíti, ezek hazai megfelelőjét teremti meg, valamiféle megfoghatatlan
jóérzést, nehezen felismerhető vágyakat ébreszt és elégít ki, kultúrát,
tehetséget áraszt és követel. Bebizonyítja, hogy földöntúli tehetségéhez
tehetséges olvasó is kell, kultúrált olvasó-zseni;
írónk nem a kép- és montázsregények kalandkereső, az izgalmakat pusztán leíró
és nem kiváltó olvasmányok kedvelőinek kezébe való.
Tán a «legmagyarabb» is:
a Childe Haroldból vagy a Don Juanból vett mottó után
prousti, turgenyevi; angolosan, szlávosan, franciásan magyar. Bizonyára Ady
egyetlen méltó társa a századelő magyar irodalmában – bár ezt mi még nem
tudjuk biztosan eldönteni.
Azt is mondják róla
(és éppen ebben a kötetben is), hogy realista, sőt szatirizál. Lehet. De ezt
úgy csinálja, mintha nem is tenné, nem lehet észrevenni; nagyszerű költő:
sohasem tudjuk rajtakapni a nyilvánvaló hazugságon, sőt az «égi más», a mű
mögött teljesen elszürkül, lényegtelenné válik a «való»...
Ki merne ellentmondani a «cseppben a tenger»-képletnek,
de ki állíthatná azt, hogy a csepp hasonlít a tengerre? «Cseppen» a korabeli
valóságot értettük, a «tenger» Krúdy beláthatatlan, telefényű
és szelídeden hullámzó lírája; íme: hazugsága, amelyre életeket, házasságot,
költői karriert lehet alapozni, sőt talán irodalmi korszakváltást is.
* * *
Nincs vele
szerencsénk: ez a mitoszteremtés hátránya is – lefordíthatatlan
– mondják, akik értenek hozzá. Bizonyára igazuk van. Cs.
Szabó László is elkeseredik ezen tanulmánya végén egy
pillanatra, eleve sikertelennek véli a próbálkozást. Mégis: fordításra,
hivatott és avatott tolmácsolásra buzdít, ő lenne a legboldogabb, ha nem lenne
igaza.
Vagy: így őrzi Krúdy a
magyarság hálószoba-melegét, marad az a boldogság, hogy nem marad hűtlen,
marad a mi birtokunk, és végre titkunk lesz a nagyvilág előtt!
* * *
A legizgalmasabb mű
pedig Krúdy költő-élete, és éppen erről tudósít dokumentumokkal, majd
kortársak, barátok, rokonok, írástudók tollából az Emlékkönyv.
A Krúdy-életműnek
nincs méltó irodalma. A bibliográfus megzavarodnék, ha össze kívánná gyűjteni
a róla írottakat (híreink szerint Kozocsa Sándor
ennek ellenére mégis megtette – kár, hogy nem akad kiadója —,) az
irodalomtörténet felajzott méltatásokon, kétes értékű emlékezéseken kívül alig
találhatna használható írást. Egyetlenegy doktori disszertáció vállalkozik
Krúdy munkásságának összefoglaló feldolgozására, Perkátai Lászlóé, az is
1938-ból. Természetesen még nincs elegendő távlata, alig öt éve halt meg
Krúdy, majdhogy teljes ismeretlenségben és agyonhallgatva. A disszertáció
rövidke és tudálékos, alaposkodó is egy kicsit.
A 85. jubileum (egyben
Krúdy halálának 30. fordulója) már megfelelő távlatot ad, az ismeretlenséget
pedig az író nagy-nagy reneszánsza váltotta fel, ma már egyik legtöbbet kiadott
és olvasott klasszikusunk (ha egyáltalán annak számít izgalmas elevenségével).
De ki merne
vállalkozni az életrajz megírására, mikor olyan versenytárssal kell felvennie
a versenyt, mint Krúdy maga? Hiszen az íróélet valóságos, megtörtént eseményei
mind ott vannak a megálmodottak mellett az életmű írott lapjain, nincs
kitalált hőse; minden nőalakja, szerelmes férfije, kártyása, pincére, kocsisa,
turfgavallérja, színésze, étlapevője, becsüse, szakácsnéja, kávésa és
garabonciása, mind-mind valóságos minták után lopózott a regények lapjaira és
onnan eleven ma is. (Olyik még ódzkodik is, mint a «Három Holló» tulajdonosa,
aki felháborodottan tiltakozik levelében az írói fantázia által ráragasztott
púp ellen).
Freudi
jelenség Krúdy: az álom és valóság különös emulziója oldódik lapjaira, az
olvasó együtt ringatózik vele konflisain, gumikerekűin a gránicok
felé, hogy maga is megízlelje Lőcse, Podolin,
Késmárk, Máramaros (az ifjúi tájak) csípős levegőjét, savanykás borait, vagy
éppen a füredi kocsmáros marhapörköltjét, a pthrügyi
tormát, a nyíregyházi restauráció töltöttkáposztáját
(vékonyszálú káposztából, apró, jól átfőtt töltelékekkel), esetleg egy
rövidebb gyalogséta végén a Teréz-templom melletti kiskocsma vagy a
London-étterem leveshúsát (csípős mustárral), forró velőscsontjait
– vagy kevésbé gasztronómikusan: a századelő valóságának
álom-vetületét.
És a hölgyek ?— mint hírlik a nagy Kraft-Ebing
kedvenc olvasmánya lovagunknak – a hölgyek bemutatására utána még nem született
méltó toll, pedig, igen sok kísérlet esett, minden tőlünk telhetőt elkövettünk.
Ílymódon Rizili mellé
vágyunk meglévő vagy olvasott asszonyaink mellől, – irigyeljük Bent, az
elcsapott zsokét —, Krúdy «lányainak» olyan köze lehet a valóban élőkhöz, mint
a népmesék sárkányának a gyíkhoz, mint Mantegna
aktjainak a reneszánsz szépségekhez. A mesemondó kollektív szépségeszményeken,
Mantegna görög szobrokon keresztül közeledik kora
szépei felé, Krúdynak elég a saját fantáziája: egymaga képes (és kényszerül)
világot teremteni.
Lámcsak: impresszionista, sőt idealizál. Még tovább: nosztalgiát,
életmámort teremt akkor, amikor bizony ennek nagyon híjával voltunk és vagyunk
– ezt mondhatnánk végül stílusa mellett sikere legnagyobb titkának. Tán mégis
«ködlovag»?
* * *
A Krúdy Világa – mint
említettük – az élők tisztelgése a múlt egy darabja előtt, a
legnagyobb krúdysta előtt
hajtják meg a mozgalom zászlaját a kisebbek, az Alapító legendás személyét
mutatja be a sok hivatott és botcsinálta tanítvány.
Igen bő válogatást ad
a Krúdy-irodalomból, egy sereg magnószalagra vett beszélgetést közöl a sok-sok
másolatban vagy facsimilében bemutatott dokumentum mellett, nagyszerű
vállalkozás, talán egyedül
Petőfi kapott ilyet Hatvany Lajos többkötetes
könyvével.
A szerkesztő a
Krúdy-ismerők összességének tanúkihallgatása mellett századunk magyar
irodalmának teljességét is igyekszik megszólaltatni. A legfontosabb szerző
természetesen maga az ünnepelt (leveleivel, cikkeivel), de nézzük csak a
további névsort: (a kortársirodalom után): Illyés Gyula, Weöres Sándor, Dutka Ákos, Berda József, Kárpáthy Aurél, Hatvany Lajos, Márai Sándor, Tersánszky,
Hevesi András, Kellér Andor, Sőtér
István, Fenyő Miksa, Németh László, Zilahy Lajos, Cs. Szabó László, Füst Milán, Benedek Marcell, Kassák
Lajos, Féja Géza, Bóka László, Tamási Áron, Szerb
Antal, Hunyady Sándor – hogy csak pár kiragadott
nevet említsünk, tallózva a tartalommutatóból. Kivételes öröm, hogy évek óta
ez az első hazai kiadvány, amelyben külföldön élő magyar írók is szerepelnek, Cs. Szabó László, Fenyő Miksa elsősorban. Cs. Szabó egy korábbi, a Magyarokban
megjelent cikkének részletével (az Őszi versenyekről) és egy már külföldön megjelent
tanulmánnyal-emlékezéssel (A züllött hajós);
Fenyő külön az Emlékkönyv számára írott tanulmányával Krúdy Gyula és a Nyugat szerepel. Említi az Emlékkönyv Márai nagyszerű Krúdy-regényét Szindbád hazamegy,
közli Márai egy 1925-ból származó cikkét is Krúdyt Párizsban olvasni.
A kötet szerkesztője,
Tóbiás Áron heroikus munkát végzett: végigolvasta és kiválogatta a dzsungelnyi
Krúdy-irodalmat, magnójával megszólaltatott mindenkit, akinek e témához köze
van, leközölte e beszélgetéseket, mindenképpen Krúdyhoz méltóra törekedett.
Íme: a magyar irodalom
teljességére is, kurrens indulatokat félretéve. Nemcsak egyetértünk, inkább
őszinte örömmel és megbecsüléssel üdvözöljük úttörő szándékait és a nagyszerű
eredményt. Sajnáljuk, hogy az Emlékkönyvben nem egyenletes az írások
esztétikai színvonala, sokszor hevenyészettnek tűnő (vagy dilettáns?) írások is helyet kapnak a szerkesztő eltúlzott téma-tiszteletéből,
a teljesség igényéből. Itt főleg a nem az irodalom szálán Krúdy mellé
csapódott, botcsinálta emlékezők írásaira gondolunk. Ezek sok esetben a
megfelelő minőségi és ténybeli kontroll, «epikai hitel» híján méginkább ködösítenek, rosszízű Krúdy-legendákat
rögzítenek. Teljesen azonos események történülnek
meg más-más főszereplőtársak emlékezéseiben – így hitelüket vesztik. Kifogást
emelnénk a kötet gyakori nyomdahibái, egykét nehezen felismerhető facsimile és
fénykép miatt; a szép kiállítású kötet nagyobb gondosságot érdemelt volna,
alaposabb korrektori munkát, az egyéves késés alatt bizonyára adódott volna
erre elég idő.
A kötet bibliográfusa
nevét is illik elismeréssel megemlítenünk: Kozocsa
Sándor az, és igen sajnáljuk hogy alulmaradhatott
abban a vitában, hogy a közölt írások megjelenési helyét és idejét is
feltüntessék.
Az Emlékkönyv
beosztása az életút állomásait, szakaszait követi, a dokumentumokat időrendben
adja, azután következnek a hosszabb emlékezések és tanulmányok, a «Levelesláda»,
a «Kései beszélgetések» fejezetben közölt magnófelvételek, a bibliográfia, majd
a nem életrajzi tanulmányok.
Krúdy kezdő olvasóját
először nem is a mű, hanem az író legendás személye érdekli, az teszi rabjává.
Az Emlékkönyv ezt az igényt is kielégíti, az első módszeres és pontos, ha
újabb és már meglévő legendáktól nem is mentes életrajz.
És a kötet
kivételessége: Krúdy Gyula emlékénél találkozott külhoni és hazai magyar
irodalom, az ő tiszteletében és szeretetében (ha értékelésében olykor nem is)
mindannyian egyetértünk.
* * *
Értől az Óceánig – úgy
érzem, Krúdy Gyula a hazai siker nagy folyamán hajózva feltartózhatatlanul
közeledik a torkolat felé – ott már a világ elismerésének Óceánja következik.
Hiszen ő nemcsak házi
feladatot lát az irodalomban, sőt nem is politikai, társadalmi eszmék
elsőrendű fórumát (mint sajnos annyi kortársa), inkább egy megálmodott élet
végigélésének egyetlen sorsadta lehetőségét.
BODRI FERENC
(Magyar
Műhely /Paris-Párizs/, 1964/9. /szeptember 1./ 57-60. p.)