KRÚDY ÉS VÖRÖSMARTY
Beteg volt már és ingerült a harmincas évek elején. Fanyalogva evett, szidta a
London szálló konyháját, abban az ingerült tudatban, hogy igazságtalan. Valami
megalázó hivatalos találkozóról jött, csak sejteni lehetett dohogásából, hogy a
sajtófőnökkel volt baja. Legyintett, mikor faggattam, mintha egy tolakvó legyet hessentene el. A
bor megenyhítette: zöldessárga arácsi bor volt.
Kortyolva, ízlelgetve itta. Aztán egy hóbortos, családfagyártó dédnagybátyámról mesélt, Zombory
Leopoldról, aki valaha Szemerének is szállított levéltári adatokat a
sátoraljaújhelyi levéltárból.
Aztán sokáig szótlanul ejtőztünk.
Lehunyta a szemét, s kurta álmocskák szálltak rá, de mihelyt horkantott egyet,
felébredt s ilyenkor mindig kérdett valamit, mintha bizonyítani akarná, hogy
ébren van.
Egyszer ezt kérdezte: – Vajon mit írt Vörösmarty?
Értetlenül néztem rá. Vörösmartyt Petőfinél is jobban ismerte. Akkoriban már
nem hittünk műveletlensége legendájában, láttuk nemegyszer könyvtárakban
jegyezgetni, tudtuk, hogy kitűnően tud latinul s Budapest múltjáról többet
tudott, mint Zuboly. Nem értettem a kérdést. Észrevette furcsálkodó
tekintetemet és lassan recitálni kezdte: – „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain...” Midőn ezt írtam.
Mit írhatott, amit ötvenben akart kiadni? Vajon mit írhatott, ami nem jelent
meg addig? Nem tudod? Mit tanítanak az egyetemen, ha ezt sem tudod! Brisits páter biztosan tudja, kérdezd meg tőle... a papok mindent tudnak, ráérnek utánajárni. Te talán azt
sem tudod, hogy milyen színű volt Vörösmarty körgallérja. Szürke volt, fiam,
szürke. Nem tudsz semmit.
Rendelt még három decit, de csak velem itatta, nem ivott.
Mikor felkászálódott, s elindultunk kifelé, azt mondta: – Idejár a ti költőtök.
Megint értetlenül néztem rá. Ingerkedve mondta: – Az az ugri,
a kis Petőfi. Hát annak tudod milyen színű a kabátja?
Később megtudtam, hogy József Attila valóban járt oda, sőt egyszer együtt is
ebédeltek.
(Bóka
László: Arcképvázlatok és tanulmányok. 1962. Akadémia K. 110. p.)