Krúdy és Vörösmarty
Beteg volt már, és ingerült a harmincas évek
elején. Fanyalogva evett, szidta a London-szálló konyháját, abban az ingerült
tudatban, hogy igazságtalan. Valami megalázó hivatalos találkozóról jött, csak
sejteni lehetett dohogásából, hogy a sajtófőnökkel volt baja. Legyintett, mikor
faggattam, mintha egy tolakvó legyet hessentene el. A bor megenyhítette: zöldessárga arácsi bor volt. Kortyolva, ízlelgetve itta. Aztán egy
hóbortos, családfagyártó dédnagybátyámról mesélt, Zombory Leopoldról, aki valaha Szemerének is szállított
levéltári adatokat a sátoraljaújhelyi levéltárból.
Aztán sokáig szótlanul ejtőztünk.
Lehunyta a szemét, s kurta álmocskák
szálltak rá, de mihelyt horkantott egyet, felébredt, s ilyenkor mindig kérdett
valamit, mintha bizonyítani akarná, hogy ébren van.
Egyszer ezt kérdezte: – Vajon mit írt
Vörösmarty?
Értetlenül néztem rá. Vörösmartyt
Petőfinél is jobban ismerte. Akkoriban már nem hittünk mííveletlensége
legendájában, láttuk nemegyszer könyvtárakban jegyezgetni, tudtuk, hogy
kitűnően tud latinul, s Budapest múltjáról többet tudott, mint Zuboly. Nem
értettem a kérdést. Észrevette furcsálkodó
tekintetemet, és lassan recitálni kezdte: – „Midőn ezt írtam, tiszta volt az
ég. Zöld ág virított a föld ormain ...” Midőn ezt írtam. Mit írhatott, amit ötvenben akart kiadni? Vajon mit
írhatott, ami nem jelent meg addig? Nem tudod? Mit tanítanak az egyetemen, ha
ezt sem tudod! Brisits páter biztosan tudja, kérdezd
meg tőle... a papok mindent tudnak, ráérnek utánajárni. Te talán azt sem tudod,
milyen színű volt Vörösmarty körgallérja. Szürke volt, fiam, szürke. Nem tudsz
semmit.
Rendelt
még három decit, de csak velem itatta, nem ivott.
Mikor
felkászálódott, s elindultunk kifelé, azt mondta: – Ide jár a ti költőtök.
Megint
értetlenül néztem rá. Ingerkedve mondta: – Az az ugri,
a kis Petőfi. Hát annak tudod milyen színű a kabátja?
Később
megtudtam, hogy József Attila valóban járt oda, sőt egyszer együtt is
ebédeltek.
(Bóka
László: Válogatott tanulmányok.
Bp. 1966, Magvető. 978-979. p.)