A fiatal Krúdy Gyula

A Szepesség városaihoz a történelmen kívül romantikus emlékek fűződnek: Igló, Lőcse, Késmárk, Podolin látogatott iskolavárossá fejlődött, évszázados diáktanyák, serdülő szerelmek és nyelvtanulások színhelyévé váltak. Közülük is kiemelkedik Podolin, a várost övező hegyeivel, ódon templomaival, a középkor történelmi emlékéből megmaradt várostvédő falaival s a hozzájuk fűződő bájos meséivel.

Podolinba sereglettek a napégette alföldi fiúk, s addig gügyögtek-gagyogtak a kis cipszer gyerekekkel, amíg kölcsönösen el nem sajátították egymás nyelvét. A szepesi iskolák faji, felekezeti különbséget sohasem ismertek, szeretettel ölelték magukhoz az idegeneket. S ezt a kis városkát szemelte ki a Krúdy-gyerek édesapja a fia számára német szóra, de azért is, mert a korához képest nagyon magas növésű Gyuluskát féltette a nyírségi poros levegőtől. Az orvos, akivel megvizsgáltatta, fenyvesekkel övezett magaslati levegőt ajánlott, s az öreg Krúdy a Szepességet választotta fia letelepedésére és iskoláztatására. Ismerte ezt a gyönyörű vidéket. Néhány év előtt utazta be ezt az országrészt és a sok szép város közül Podolin nyerte meg a tetszését. Meglátogatta a híres takácsműhelyeket, ahol kitűnő asztalneműeket, ágyterítőket és elnyűhetetlen vászonanyagot szőnek színes mintákkal, mezei virágdísszel s a letűnt történelmi korszak egyes eseményeinek jelképével. A lakosság szorgalmas, nem él tunya ember közöttük s mindenütt a rend és a tisztaság uralkodik.

Mindez eszébe jutott Krúdy Gyula édesapjának, nem felejtette el, hogy a Kárpátok koszorújának legszebb ékessége a Szepesség, és nincs szebb folyó a Poprádnál, amelynek ezüstvizében pisztrángok szökdécselnek s meg is lehet fogni őket fortélyos ügyességgel. Azonkívül megismerkedett Budeusz bácsival, az öreg tanítóval, heringes salátát evett vele egy takaros kiskocsmában, néhány korsó sör leöblítésével. Budeusz bácsi cseregyerekekről beszélt neki, szinte szónokolva mondta, hogy nagyon sok magyar gyerek kerül „német szóra” a Szepesség-be s a cipszer-szülők a sajátjukat küldik „magyar szóra” cserébe. Az öreg tanító emberemlékezet óta foglalkozik Podolinban magyar gyerekek elhelyezésével, de Késmárkra és Lublóra érkezőket is vállal s már a felkai vasúti állomáson várja őket; néha harminc-negyven fiút is hozott számára a vonat.

Nagyon mulatságos utazás volt az. Az ország különböző tájékairól összegyűlt fiúk felverték lármájukkal az országutat. Az öreg Budeusz is tréfakedvelő ember volt, nem gyakorolt szigorú fegyelmet, azt akarta, hogy a gyerek ne féljen a tanítójától és a tanulástól. Jókedvű, egészséges gyerekeket akart felnevelni. A fiúk már az első nap megszerették.

Podolinban a községháza előtt várták a helybeli asszonyok Budeusz tanító szekerét és kiválogatták a nekik való fiút. Nem közönséges elszállásolás volt ez abban az időben. A szepességi asszonyok úgy szerették a hozzájuk került magyar gyerekeket, mintha valósággal édesanyák lettek volna. Vigyáztak rájuk, nevelték őket és keservesen megsiratták, amikor elmentek tőlük.

Pompás vásári lárma kerekedett, amikor Budeusz uram ősz elején beállított a szekerével. Az asszonyok körülvették a kocsikat és végigtekintették a fiúkat. Leghamarabb az apró, nyápic gyerekek keltek el, mert a derék asszonyságok anyai gondviselésüket akarták bemutatni a süldő diákokon.

A fiatal Krúdy Gyula azonban nem egyedül került Budeusz bácsi szekerére, édesapja vele utazott Podolinba és beíratta a második gimnáziumba, majd Wittkó takács ajánlatára német szóra, cseregyerekként elhelyezte Klebák főjegyző családjánál, a főjegyző pedig Antónia nevezetű kislányát küldte magyar szóra, Krúdy szüleihez Nyíregyházára.

Wittkó Irma

Krúdy Gyula első, podolini szerelme él és Budapesten lakik, meglátogattam s kérésemre hajlandó volt Krúdy Gyulával kapcsolatos emlékeiről beszélni. Elmondta, hogy most nyolcvanhárom éves (szellemi üdesége ellentmond beismert korának), özvegyasszony, tudja, hogy Krúdy Gyulából híres író lett, s a visszaemlékezés mosolyával mondja el a következőket:

— Tizenhat éves koromban ismerkedtem meg Podolinban, szülővárosomban Krúdy Gyulával. Szigorúan nevelt, komoly leány voltam s eleinte vonakodtam a hevesvérű, fiatal Krúdy Gyula udvarlását elfogadni, pedig nem is tudtam, hogy nálam két évvel fiatalabb, mert magos és eléggé fejlett volt, azt hihettem, hogy idősebb nálam. Szüleim sokat adtak az erkölcsre, nem engedték meg, hogy egy iskolába járó gyermek, ha mégolyan nyurga is, komoly szándékkal udvaroljon nekem. Tudtuk, hogy Krúdy Gyula cseregyerekként került Podolinba. Édesapja hozzánk akarta adni ellátásra, de az én apám takácsmester volt, nem találta környezetünket alkalmasnak egy tanuló diák számára, ezért Klebák főjegyzőt ajánlottuk nekik, aki szívesen magához fogadta cseregyerekként, Antónia leányáért.

Krúdy Gyula emlékezésem szerint három esztendeig (1890—1893) tanult a podolini piarista gimnáziumban, és hamarosan vezetője lett a pajkos, de- nagyon kedves diákoknak. Ezt a vezető szerepet nemcsak magos termetének, hanem eszének és behízelgően kedves modorának köszönhette. Mi, leányok, minden lépéséről értesültünk, jó kémszervezetünk volt, kis városunkban a hír gyorsan szárnyra kelt, összedugtuk a fejünket és elpletykáztunk mindent, amit félfüllel hallottunk. Ha a tanárok nem is, de mi tudtuk, hogy Krúdy Gyula több diáktársával a Faykis-bodegába jár sörözni suttyomban, mert ez tiltva volt a tanulóifjúság számára.

Én a tánciskolában ismerkedtem meg vele, a bátyám mutatott be neki s többé nem tudtam a nyakamról lerázni. (Vagy nem is akartam?) A megismerkedés pillanatától nem engedett ki többé a kezéből, más táncost nem engedett a közelembe, de az is igaz, hogy ő sem táncolt mással, csak velem. Persze tánc közben és a szünetekben hevesen udvarolt, adta a felnőtt férfit, szépen tudott beszélni, helyesebben: szépeket tudott mondani, én pedig csak mosolyogtam és leintettem a heveskedéseit. Az első tánciskolái találkozásunk után virágot küldött nekem, de a házunk küszöbét át nem léphette, ezt a szülők szigorú erkölcse tiltotta, akik nem is tudták, hogy találkozásaink alkalmával mindig ezt suttogta: „Maga az én első szerelmem!”

Egyik alkalommal a podolini ifjúság próbabálba készült. Nagy esemény volt ez a mi kis városunkban. Ilyenkor minden serdülő leány a jövőjéről ábrándozik, álomlovagjára gondol, aki a nyilvános bál után megjelenik, megkéri a kezét és feleségül veszi. Hiszen a báloknak ez volt a tulajdonképpeni fő céljuk. Én, a tizenhat éves korommal persze még ilyesmire nem gondoltam, csupán a készülő báliruhámnak örvendtem és annak, hogy a legjobb táncossal, Krúdy Gyulával fogom a mazurkát, polkát, keringőt, francia négyest és a rezgőcsárdást járni. Ebben biztos voltam és abban is, hogy egy egész világért sem fog kiengedni a kezéből.

Midőn a próbabál után kitűzték a nyilvános bál időpontját is, egy délelőtt, legnagyobb meglepetésemre megjelent nálunk Krúdy Gyula egy hatalmas csokor virággal, a bátyám hozta el előzetes szülői engedély nélkül, meghívta villásreggelire. Szüleim kedvesen, vendégszeretettel fogadták, és mégis észrevettem arcukon, hogy nem helyeslik bátyám eljárását, de szemrehányást a vendég távozása után sem tettek neki.

A bál lezajlott és utána letelt Krúdy Gyula podolini tartózkodásának határideje is. Három esztendő hamar elröppen, de a podolini lányok — azt hiszem közöttük én is — nagyon sajnálták Krúdy Gyula végleges távozását. Elvesztettem az irigyelt jó táncosomat és ha ma furcsán hangzik is: titkos udvarlómat. Később, néhány évtized múltán, jólesően olvastam egyik novellájában megemlékezését rólam:

Wittkó Irma! A ködből, régi álmokból egy feketeszemű, feketehajú lányka alakja bontakozik ki, aki rövid szoknyában szaladgált a Poprád partján és — milyen bohó a képzelet: nagyon szerette Irma a diákot. Egyszer, — talán éppen pünkösd volt —, megcsókolta a kertben és leányos nagylelkűséggel ígérte, hogy örökké fogja szeretni. Vagy talán nem is így volt az egész? Csak egy kis diák álmodta ezt, aki akkoriban lépett abba a korba, amidőn minden kis diáknak kell szerelmesnek lennie? Lehet, hogy csak a képzelet — ez a hazug mesemondó, — hiteti el vele, hogy a leányka észrevette lángolását, vonzalmát, „első szerelmét”. Boldog, boldogságos ifjú kor, amikor szeretni is még úgy szeretünk, ahogyan nekünk jól esik. A képzelet segítségére siet a valóságnak és rózsaszínűvé teszi azt, amit éppen akar. De a csillogó, harmatos, nagy szemek most itt utaznak vele együtt, és amint az ismerős tájra tekint, látja az egykori mezőket és földeket, ahol a háziasszony a cselédség élén szorgalmasan dolgozott. Amott egy csűr — szakasztott Wittkóéké —, ahonnan Irma estefelé az aratólányok élén hazafelé jött és mezei virág volt a keblére tűzve. Igen, igen, most már világosan emlékszik, hogy jóformán mindig csak az ablakból látta a barna házikisasszonyt, aki talán észre se vette a tanulgató kis diákot és azt a csókot, azt a „bizonyos csókot” a leányhoz hasonló fivér kapta egyszer. Maradj, maradj még bűbájos emlékezés. Maradj itt te édes félszeg, gyámoltalan „első szerelem”.

Wittkó Irma ma is szépen fűzött borítéklapok között őrzi Krúdy Gyulának róla írt sorait, nekem is, megmutatta, sőt nagyon gyakran olvasgatja is. További érdeklődésemre elmondta, hogy húsz éves korában férjhez ment Csallóközy Jenő podolini gimnáziumi tanárhoz, akit 1921-ben halálra gázolt egy budapesti villamoskocsi. Azóta özvegyen él, de nem egyedül, mert hét gyermeket szült, akik közül három meghalt.

Kérdésemre, hogy Krúdy Gyulával találkozott-e podolini ismeretsége óta, ezt felelte:

— Krúdy Gyulát nem láttam többé, ő nem tudta, hogy Budapestre költöztünk, különben biztosan felkeresett volna. Én azonban figyelemmel kísértem írói pályafutását, minden megjelent könyvét megszereztem és többször elolvastam. Nekem különösen az a könyve tetszett, amelyben rólam ír meleg szeretettel. Sajnos, özvegységemben már nem tudtam a szép gyermekkori múltat visszavarázsolni, csak a tisztes távolból gondolhattam reá. Halálhíre szörnyen megdöbbentett; mélyen fájlaltam...

Bokor Imre

(A könyvtáros, 1959/6. 445-447. p.)