„Krudys”: aranybarna, borongós, daru-hangú jelző lett egy író nevéből. Meg olyan, amely magányba zárkózást jelent, álmot meg nosztalgiát, és csalódottságot, meg fanyar gúnyt. Krúdy Gyula prózai életművének nem is régen befejezett kiadása során fedeztük föl igazán: ezt a nagy és ellentmondásos íróegyéniséget, jó emberöltővel halála után. Most két emberöltővel azután, hogy' színművet írt – és darabját a Nemzeti Színház elutasította — a vígszínházi bemutató alkalmat ad a Krúdy-fölfedézése folytatására. Maga ez az alkalom elegendő és érdemes indoka a Vígszínház vállalkozásának.

A vörös postakocsi nem a regény dramatizált változata. Szereplői lépnek elő ebből, egyes képei, jelenetei eredeztethetők a regényből, de a folytatásából, az Őszi utazásokból is, meg más Krúdy-írásokból. A negyvenéves Krúdy világának összfoglalata ez a színmű; fölvonulnak karakterisztikus nevű és profilú alakjai, dzsentrik, vidéki nagyevők, érzelmes szubrettek, senkik és fájdalmasan szép, kétségbeejtően megvalósíthatatlan ideálok. Villog a fanyar gúny, deklaráltatik a buddhista szemlélődés, mint az önmegváltás egyetlen reménye. A kor ellentmondásai elől konokul visszavonuló ember világa ez, de a maga világának a meghaladottságát tagadni képtelen íróé is. Újmódi Zen-hívők ugyanúgy fölfigyelhetnek rá, hogyan viaskodik a jövővel Krúdy, mint azok, akik a színpadi mese-égbolt alján lobbanó szárazvillámok szimbolikájából és a szárazan villogó, ironikus kritikából érzik meg ugyanezt a viaskodást. Küzdelem és szintézis-kísérlet A vörös postakocsi – de írója tudta már, hogy csak rendkívüli tehetsége, páratlan és szuverén művészete képesíti ideig-óráig tartható szintézisekre, az engedélyezi számára a menekülést, a filozófiai önkényt. S amit tudatosan kirekeszt egy álomvilágból, az egyre követelőbben tör be ebbe; a színműbe még követelőbben, mint addigi elbeszélő prózájába. A társadalom összeomlása és megújulása. Ezért diszharmonikus a színmű. Ha csak álmodna, zsongító volna. Ha átengedné magát a valóságnak, föl tudna kavarni. Krúdy 1918-ban sem tudott a kettő közt dönteni.

Miről is szól a darab? Az öregedő Alvinczi Eduárd unokahúga, Esztella, Pestre szökik a vidéki kastélyból Rezeda Kázmérral, az íróval, de a nagyvilági élet-hazugság szennyesebb, mint amennyire dermesztő a kastélyba-vonultság harmónia-hazugsága: vissza kell menekülni. Az igazságot kereső, de a kor irgalmatlan játékszabályai szerint rosszat cselekvő Rezedával szemben az évszázadosan dermedt, kristályosan hitetlen Alvinczi a győztes. Szomorú győzelem: a záróképben buddhista lótúsz-ülésbe helyezkedik elmélkedő-díványán Alvinczi, és a lába előtt lassan belesimul ebbe a pózba Esztella, elfogadva azt, hogy élete fölösles, megoldhatatlan.

Szomorú kicsengés is ez. És ha a dráma írója következetesen amellett döntött volna, amit ez a szűkös tartalmi váz mond, akkor a filozófiája vagy megrendítene, vagy vitára késztetne. De, mint mondtam, nem tudott dönteni, ezért egyiket se teheti. Az első két felvonásban még nem gondol erre a néző: a játék még tiszta, még finom álom-valóság-keverék, a már igazán csak fölöslegesen emlegethető Krúdy-hangulattal, Krúdy-kritikával. Derülni kell. Átengedni magunkat a varázslatnak. A harmadik és a negyedik felvonásban azonban már nem sikerül ez. A meselebegés víziókba fordul, a jelenetek különös misztérium-játékokká válnak — a valóság nyomása alatt, az írói döntés kényszerítő parancsának nyomása alatt. S nemcsak a konfliktust kell föloldani: helyére kell tenni a realitást is, és a szintézisnek ebbe a kísérletébe belebicsaklik a darab. Pillanatokig megrázóak ugyan a szituációk, az ellentétek robbanásokat sejtetnek — de majdnem melodrámába fúlnak. Lélegzetelállító pillanat: a kétes „szalon” tulajdonosnője fölgerjedt urak és ringyók közt cikázva bábáért kiabál, mert a konyhában vajúdni kezd a kis cseléd. De ma, ötven év után bizony melodramatikus, amikor megjelenik maga a cselédlány is, hogy bemutassa mártíriumát. Groteszkségében páratlanul feszült szituáció: Alvinczi Eduárd angol főurak emésztéséről, beleiről cseveg a „szalonos” hölggyel, miközben Esztella sikolyait hallja valamelyik bordélyszobából. De mai szem-fül számára nincs valós értéke annak, amikor a fehér alsószoknyára vetkőztetett, mezítlábas lány a frakkos nagyúr térdéhez csúszik, bűnbánó perditaként. A víziók, a képek „krúdysak”, amíg bűvölnek-bájolnak, polkát és pazar nagyevéseket idéznek, mosolyra fakasztanak mesteri iróniájukkal — nem lehetnek mentesek a disszonanciától, amikor lázas álmok lázadó valóság keverékévé válnak.

Nem hiszem azonban, hogy egy - méltatlanul elfelejtett, kimagasló drámaíró kései fölavatása lett volna a bemutató célja. A nagyon nagy, nagyon magányos és varázsló-tehetségű Krúdy Gyula írói-emberi portréja gazdagodott itt néhány vonással.