KRÚDY, AZ ISMERETLEN ISMERŐS
Krúdy világa.
Gyűjtötte és írta Tóbiás Áron.
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Bp. 1964.
A testes, kötet címe Krúdy világáról ígér
tudósításokat – s ez a tény önmagában is elegendő, hogy az olvasó felcsillanó szemmel
kapjon utána, még ha aztán kissé csalódottan teszi is le a kötetet. S ezt a
csalódást nem a gyűjtő és szerkesztő Tóbiás Áron rovására kell írnunk, hanem a
műfajéra, amely csak az embert tudja megidézni esendő voltában, de nem az író
világát is, amelynek pedig szolgálatát vállalta.
Különösen problematikus az ilyen
vállalkozás Krúdy Gyula esetében, hiszen nála talán még hatványozottabban
megmutatkozik az a századunkra oly jellemző kettősség író és műve között, amely
azt tanúsítja, hogy az író élete a műnek már nem arany- fedezete, hogy az író
magánélete nem a műve is, mint volt még a romantika korában, s amelyet a magyar
irodalomban utolsóként Petőfi testesített meg. Krúdy-nál
a kettő közötti távolság olyan nagy, hogy még egy 721 oldalas könyv emlékezés-
és dokumentum-anyaga sem tudja áthidalni. Ezért történhetett meg, hogy a nagy
író helyett a kis emberrel találkoztunk lépten-nyomon, s azt a paradoxont
figyelhettük szüntelenül, hogy a kettő már alig tudja magyarázni egymást.
Ezt a tényt különben a kötet bevezetője
is észleli: „Krúdy Gyula szinte csak átvonul a színen, mert nem az író életének
és irodalmi munkásságának ellentmondásait igyekeztünk feloldani – erre talán
még sor kerülhet egy irodalmi monográfiában –, hanem a korszakra irányítottuk
figyelmünket, Krúdy világára. Helyesebben a világra, amelyben Krúdy is élt, s
melynek szálfaalakjával egyik legjellegzetesebb hőse volt...” A kötet anyagának olvasása után még
ezt a szerkesztői megszorítást is továbbvezetve azt mondhatnánk, hogy a könyv
arról a világról szól, melyet Krúdy élt, s ez nem egészen az a világ volt,
amelyben élt, az pedig még kevésbé, amit megírt. Ha van valami Krúdy
művészetében, ami annyira jellemzi, és amely puszta rétegeződésével is befolyt
alkotásai természetrajzába, akkor éppen e sajátos egyidejűség az, amely a kor-élet-mű oly éles differenciái ellenére is létrejött
benne.
Kevés dokumentum, sok emlékezés – így
foglalhatnánk össze a Krúdy világa című kiadvány
anyagát, amelynek összeválogatásában az volt a szerkesztő vezéreszméje, hogy
„Krúdy Gyula személyét kiválasztva, főként budapesti és Budapestről szóló
munkásságára figyelve, a közelmúlt társadalmi mozgásait és irodalmi
gyújtópontjait szeizmográfikus pontossággal” kövesse
nyomon, „dokumentumokkal hitelessé, személyes visszaemlékezésekkel
érzékletessé téve az ábrázolandó korszakot. Módszerünket leginkább egy forgószínpad
kör-mozgásához hasonlíthatjuk: a hat ciklusban hatszor mozdul a kép Krúdyról
és koráról, hatféle műfaj kosztümjében kél életre a korabeli színjáték”.
Ugyancsak a bevezető határozza meg a könyv műfaját is, amelyet „valahol memoár
és regény, líra és történelemkönyv, filológia és erkölcsrajz között” jelöl meg.
Az írói életrajz iránt érdeklődők a
szorosan vett életrajzi adalékoknál állapodnak meg elsősorban. A szerkesztő
nemcsak az író leszármazottjait, gyermekeit szólaltatta meg, de „Kései
beszélgetések” cím alatt közli azokat a magnetofonfelvétellel
készült szövegeket is, amelyeket Krúdy ismerősei, barátai mondtak el, köztük
Füst Milán, Kassák Lajos, Erdélyi József, Benedek Marcell, Dutka
Ákos, Tamási Áron, Kárpáti Aurél, Pátzay Pál, Osváth Júlia stb. Ezeket
egészítik ki a dokumentumok: Krúdy különböző személyekhez küldött szerelmes
levelei, „számadás-könyve”, a Tevan kiadóval való
levelezése, hivatalos ügyiratok stb. Nehéz lenne összefoglalni mindazt, amit
ezek az írások Krúdy Gyuláról elmondanak: a család enyhíteni igyekszik az író
emberi gyöngéit, az ismerősök, Krúdy életének szemtanúi a különcöt látják
Krúdyban, aki nem engedte meg sem életének vitelével, sem magatartásával,
szokásaival, hogy az élet hétköznapi mértékével mérjék. Nem volt családi
életet élő szelíd férj és apa. Itt is, akárcsak életének más vonatkozásaiban,
úgy tetszik, tudatosan izolálta magát a világtól. Szállodában lakott, s nem a
családjával, feleségével levelezett a közvetlen érintkezések helyett; az ő
világa az éjszakák voltak, stációi az italkimérők, kiskocsmák s a
számlálhatatlan fröccsök és egyéb italok. Az emlékezések anekdoták hősévé
avatják a kocsmázó és kártyázó Krúdyt, szinte csak az alkalmat látva az
emlékezésben, hogy a maguk hasonló élményeit elmondják, és elmerengjenek a
kiskocsmák romantikáján. Holott Krúdynál alighanem a magány lehetősége
legalább olyan mértékben fennállt, mint az elrontott életből következő italba
menekülés ténye, mint ahogy jelképes erejűnek tetszik az a mozdulata is,
amellyel a feleséget felcseréli utcalányokra és kerítőnőkre – egy nagy erkölcsi
és társadalmi, nemkülönben magánemberi devalválódás mélypontjaként. Kortársai
legtöbbjénél a látszat illúziója még megvolt, Krúdynál ennek a látszatnak már
nyoma sincs, ellenben vaskövetkezetességgel merte követni az élet élésében a
kor „logikáját”, tehát életadatain kiütköznek a látszatok mögötti fonákságok.
Más szóval: negatív élet az övé, s ebben legtöbb kortársától különböző is, hiszen
azok művészetükben alkottak „negatív univerzumokat”, Krúdy életével formálta
azt meg.
Az értékek „felcserélése” játszódott le
tehát Krúdy életében és művészetében, de úgy, hogy alkotásai képezik élete
ellenében a pozitív pólust. Erre kell rádöbbennünk, amikor a gyűjtemény
nagyobbik hányadát kitevő kritikákat olvassuk, amelyek mind a Krúdy-rejtélyt
akarták megfejteni. A szerkesztő itt széles skálán dolgozott, s így alkalmunk
adódik, hogy egyetlen gyűjtemény segítségével szembesíthetjük az egyes művek
után közzétett írások véleményét az utókor értékelésével, s azt
tapasztalhatjuk, hogy az elmúlt ötven esztendő során Krúdy megítélésében nem
történt sok változás. A művészetéről rajzolt képek árnyasabbak lettek ugyan,
de alapjaikban a kortársak egykori gondolataival egyeznek meg. Ezek szerint
Krúdy Gyula írásművészete külön tartománya a magyar irodalomnak, s amióta
Magyarországra is eljutott Proust híre, a bírálatok Krúdyban „az eltűnt idők
nyomában” járó romantikust látják, az Idő bűvös megállítóját és
elővarázslóját, a stílus nagy és sajátos mesterét.
Schöpflin
Aladár egyik írásában a Krúdyról szóló kritikák bizonyos értelmű csődjét
emlegeti, alighanem egészen jogosan: „A kritika mindig bajban volt vele. Nem
illettek rá a megszokott kritikai kategóriák, nem lehetett rá a szokott
mértékeket alkalmazni. Nem is írtak róla mást, mint föltétlen magasztalást vagy
föltétlen elutasítást. Az írók értették, szerették és igen nagyra becsülték,
mert megérezték benne a rejtett geniális vonást,
amely sohasem tudott egészen kibontakozni, de mindig éreztette magát”. A gyűjteményben
felsorakoztatott kritikák, ismertetések, bírálatok – legalábbis az avatottaké,
mintha a fenti reflexiót igazolnák. Ady Endre A vörös
postakocsiról írja: „De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis,
úgy, ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok
passzívvá a mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem regény, de brilliáns lelki-Röntgen a
fiatalság nevezetű betegség egyik legékesebb stádiumának”. Kelemen János pedig
már az irodalmi utókor szemszögéből nézi Krúdy életművét: „Ez a művészet
minden ízében eredeti és nagyvonalú, nemcsak magyar, hanem világirodalmi
szempontból is. Krúdyban már sok olyan elem van, ami később a szürrealisták
művészetében bontakozott ki és vált művészi elvvé, sok olyasmit megsejtett,
ami csak a húszas évek nagy európai regénykísérleteiben vált tudatossá.”
Krúdy megítélésének két pólusát idéztük az időből, s írjuk le rögtön a
kritikákból leszűrhető tanulságot is, azt a módszertani tapasztalatot, hogy
Krúdyt nem lehet csak a magyar irodalomból, a
Jókai— Mikszáth vonal szempontjából értelmezni, hogy hozzá Európán át vezet az
út, s hogy azok a művei bizonyulnak valódi értékeknek, amelyek kiállják a kortárs
Európa minősítő szembesítését is, nemkülönben pedig ha fényt vetünk arra a
mechanizmusra, amely művészetében működve lehetővé tette, hogy egyes vonásaiban
megelőzze Európát, ugyanakkor rögtön le is maradjon eredményei szüretéről.
Kozocsa
Sándor bibliográfiája pedig azt mutatja, hogy míg a könyvkiadás évről évre
megjelenteti Krúdy műveit, az irodalmi kritika és az irodalomtörténet mintha
megfeledkezett volna róla. Ha Tóbiás Áron munkájának nem is lenne más értéke,
mint az, hogy az irodalmi közvélemény figyelmét Krúdyra irányítja, nagy munkát
végzett, s így nemcsak összefoglalója a Krúdy-irodalomnak, hanem elindítója is
lehet a friss szempontú kutatómunkának, amely Krúdy művészetének igazabb
jellegét tárná fel, és pontosabban megjelölné művészete helyét a magyar
irodalomban.
(BI)
(Híd /Novi Sad-Újvidék/, 1964/9.
/január/ 1045-1048. p.)