KRÚDY, AZ ISMERETLEN ISMERŐS

Krúdy világa. Gyűjtötte és írta Tóbiás Áron.
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Bp. 1964.

A testes, kötet címe Krúdy világáról ígér tudósítá­sokat – s ez a tény önmagában is elegendő, hogy az olvasó felcsillanó szemmel kapjon utána, még ha aztán kissé csalódottan teszi is le a kötetet. S ezt a csalódást nem a gyűjtő és szerkesztő Tóbiás Áron rovására kell írnunk, hanem a műfajéra, amely csak az embert tudja megidézni esendő voltában, de nem az író vilá­gát is, amelynek pedig szolgálatát vállalta.

Különösen problematikus az ilyen vállalkozás Krúdy Gyula esetében, hiszen nála talán még hatvá­nyozottabban megmutatkozik az a századunkra oly jellemző kettősség író és műve között, amely azt ta­núsítja, hogy az író élete a műnek már nem arany- fedezete, hogy az író magánélete nem a műve is, mint volt még a romantika korában, s amelyet a magyar irodalomban utolsóként Petőfi testesített meg. Krúdy-nál a kettő közötti távolság olyan nagy, hogy még egy 721 oldalas könyv emlékezés- és dokumentum-anyaga sem tudja áthidalni. Ezért történhetett meg, hogy a nagy író helyett a kis emberrel találkoztunk lépten-nyomon, s azt a paradoxont figyelhettük szüntelenül, hogy a kettő már alig tudja magyarázni egymást.

Ezt a tényt különben a kötet bevezetője is észleli: „Krúdy Gyula szinte csak átvonul a színen, mert nem az író életének és irodalmi munkásságának ellentmon­dásait igyekeztünk feloldani – erre talán még sor kerülhet egy irodalmi monográfiában –, hanem a kor­szakra irányítottuk figyelmünket, Krúdy világára. Helyesebben a világra, amelyben Krúdy is élt, s melynek szálfaalakjával egyik legjellegzetesebb hőse volt...” A kötet anyagának olvasása után még ezt a szerkesztői megszorítást is továbbvezetve azt mond­hatnánk, hogy a könyv arról a világról szól, melyet Krúdy élt, s ez nem egészen az a világ volt, amelyben élt, az pedig még kevésbé, amit megírt. Ha van valami Krúdy művészetében, ami annyira jellemzi, és amely puszta rétegeződésével is befolyt alkotásai természet­rajzába, akkor éppen e sajátos egyidejűség az, amely a kor-élet-mű oly éles differenciái ellenére is létrejött benne.

Kevés dokumentum, sok emlékezés – így foglal­hatnánk össze a Krúdy világa című kiadvány anyagát, amelynek összeválogatásában az volt a szerkesztő vezéreszméje, hogy „Krúdy Gyula személyét kiválaszt­va, főként budapesti és Budapestről szóló munkásságára figyelve, a közelmúlt társadalmi mozgásait és irodalmi gyújtópontjait szeizmográfikus pontossággal” kövesse nyomon, „dokumentumokkal hitelessé, szemé­lyes visszaemlékezésekkel érzékletessé téve az ábrá­zolandó korszakot. Módszerünket leginkább egy for­gószínpad kör-mozgásához hasonlíthatjuk: a hat cik­lusban hatszor mozdul a kép Krúdyról és koráról, hatféle műfaj kosztümjében kél életre a korabeli szín­játék”. Ugyancsak a bevezető határozza meg a könyv műfaját is, amelyet „valahol memoár és regény, líra és történelemkönyv, filológia és erkölcsrajz között” jelöl meg.

Az írói életrajz iránt érdeklődők a szorosan vett életrajzi adalékoknál állapodnak meg elsősorban. A szerkesztő nemcsak az író leszármazottjait, gyerme­keit szólaltatta meg, de „Kései beszélgetések” cím alatt közli azokat a magnetofonfelvétellel készült szöve­geket is, amelyeket Krúdy ismerősei, barátai mondtak el, köztük Füst Milán, Kassák Lajos, Erdélyi József, Benedek Marcell, Dutka Ákos, Tamási Áron, Kárpáti Aurél, Pátzay Pál, Osváth Júlia stb. Ezeket egészítik ki a dokumentumok: Krúdy különböző személyekhez küldött szerelmes levelei, „számadás-könyve”, a Te­van kiadóval való levelezése, hivatalos ügyiratok stb. Nehéz lenne összefoglalni mindazt, amit ezek az írá­sok Krúdy Gyuláról elmondanak: a család enyhíteni igyekszik az író emberi gyöngéit, az ismerősök, Krúdy életének szemtanúi a különcöt látják Krúdyban, aki nem engedte meg sem életének vitelével, sem maga­tartásával, szokásaival, hogy az élet hétköznapi mér­tékével mérjék. Nem volt családi életet élő szelíd férj és apa. Itt is, akárcsak életének más vonatkozá­saiban, úgy tetszik, tudatosan izolálta magát a világ­tól. Szállodában lakott, s nem a családjával, feleségé­vel levelezett a közvetlen érintkezések helyett; az ő világa az éjszakák voltak, stációi az italkimérők, kis­kocsmák s a számlálhatatlan fröccsök és egyéb italok. Az emlékezések anekdoták hősévé avatják a kocsmázó és kártyázó Krúdyt, szinte csak az alkalmat látva az emlékezésben, hogy a maguk hasonló élményeit el­mondják, és elmerengjenek a kiskocsmák romantiká­ján. Holott Krúdynál alighanem a magány lehetősége legalább olyan mértékben fennállt, mint az elrontott életből következő italba menekülés ténye, mint ahogy jelképes erejűnek tetszik az a mozdulata is, amellyel a feleséget felcseréli utcalányokra és kerítőnőkre – egy nagy erkölcsi és társadalmi, nemkülönben ma­gánemberi devalválódás mélypontjaként. Kortársai legtöbbjénél a látszat illúziója még megvolt, Krúdy­nál ennek a látszatnak már nyoma sincs, ellenben vas­következetességgel merte követni az élet élésében a kor „logikáját”, tehát életadatain kiütköznek a lát­szatok mögötti fonákságok. Más szóval: negatív élet az övé, s ebben legtöbb kortársától különböző is, hi­szen azok művészetükben alkottak „negatív univerzu­mokat”, Krúdy életével formálta azt meg.

Az értékek „felcserélése” játszódott le tehát Krúdy életében és művészetében, de úgy, hogy alkotásai ké­pezik élete ellenében a pozitív pólust. Erre kell rá­döbbennünk, amikor a gyűjtemény nagyobbik hánya­dát kitevő kritikákat olvassuk, amelyek mind a Krúdy-rejtélyt akarták megfejteni. A szerkesztő itt széles skálán dolgozott, s így alkalmunk adódik, hogy egyet­len gyűjtemény segítségével szembesíthetjük az egyes művek után közzétett írások véleményét az utókor értékelésével, s azt tapasztalhatjuk, hogy az elmúlt ötven esztendő során Krúdy megítélésében nem tör­tént sok változás. A művészetéről rajzolt képek ár­nyasabbak lettek ugyan, de alapjaikban a kortársak egykori gondolataival egyeznek meg. Ezek szerint Krúdy Gyula írásművészete külön tartománya a ma­gyar irodalomnak, s amióta Magyarországra is eljutott Proust híre, a bírálatok Krúdyban „az eltűnt idők nyo­mában” járó romantikust látják, az Idő bűvös meg­állítóját és elővarázslóját, a stílus nagy és sajátos mesterét.

Schöpflin Aladár egyik írásában a Krúdyról szóló kritikák bizonyos értelmű csődjét emlegeti, aligha­nem egészen jogosan: „A kritika mindig bajban volt vele. Nem illettek rá a megszokott kritikai kategóriák, nem lehetett rá a szokott mértékeket alkalmazni. Nem is írtak róla mást, mint föltétlen magasztalást vagy föltétlen elutasítást. Az írók értették, szerették és igen nagyra becsülték, mert megérezték benne a rej­tett geniális vonást, amely sohasem tudott egészen kibontakozni, de mindig éreztette magát”. A gyűjte­ményben felsorakoztatott kritikák, ismertetések, bí­rálatok – legalábbis az avatottaké, mintha a fenti reflexiót igazolnák. Ady Endre A vörös postakocsiról írja: „De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy, ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem regény, de brilliáns lelki-Röntgen a fiatalság nevezetű betegség egyik legéke­sebb stádiumának”. Kelemen János pedig már az iro­dalmi utókor szemszögéből nézi Krúdy életművét: „Ez a művészet minden ízében eredeti és nagyvonalú, nem­csak magyar, hanem világirodalmi szempontból is. Krúdyban már sok olyan elem van, ami később a szürrealisták művészetében bontakozott ki és vált mű­vészi elvvé, sok olyasmit megsejtett, ami csak a hú­szas évek nagy európai regénykísérleteiben vált tu­datossá.” Krúdy megítélésének két pólusát idéztük az időből, s írjuk le rögtön a kritikákból leszűrhető ta­nulságot is, azt a módszertani tapasztalatot, hogy Krúdyt nem lehet csak a magyar irodalomból, a Jókai— Mikszáth vonal szempontjából értelmezni, hogy hozzá Európán át vezet az út, s hogy azok a művei bizo­nyulnak valódi értékeknek, amelyek kiállják a kor­társ Európa minősítő szembesítését is, nemkülönben pedig ha fényt vetünk arra a mechanizmusra, amely művészetében működve lehetővé tette, hogy egyes vo­násaiban megelőzze Európát, ugyanakkor rögtön le is maradjon eredményei szüretéről.

Kozocsa Sándor bibliográfiája pedig azt mutatja, hogy míg a könyvkiadás évről évre megjelenteti Krúdy műveit, az irodalmi kritika és az irodalomtörténet mintha megfeledkezett volna róla. Ha Tóbiás Áron munkájának nem is lenne más értéke, mint az, hogy az irodalmi közvélemény figyelmét Krúdyra irányítja, nagy munkát végzett, s így nemcsak összefoglalója a Krúdy-irodalomnak, hanem elindítója is lehet a friss szempontú kutatómunkának, amely Krúdy művészeté­nek igazabb jellegét tárná fel, és pontosabban meg­jelölné művészete helyét a magyar irodalomban.

(BI)

 

(Híd /Novi Sad-Újvidék/, 1964/9. /január/ 1045-1048. p.)