Krúdy – Lázár?

TÉVEDÉSEK EGY BUDAPESTEN MEGJELENT KRÚDY-KÖTETBEN

Lázár Miklós Amerikában, ahová vagy húsz évvel ez­előtt vándorolt, hozzáfogott ön­életrajzának megírásához. Ezt két évvel ezelőtt megszakította súlyos betegsége, amely hónapokig ágyhoz kötötte. Amikor úgy-ahogy felépült, elhatározta, hogy vissza­költözik Európába, először Auszt­riába, ennek atmoszférájában — gondolta — a magyar határ men­tén — könnyebben megy majd az emlékezés és az írás, és ha szük­sége lenne rá, az események pontos időpontját ellenőrizhetné a bécsi könyvtárban. Sokévtizedes ba­rátság kötött hozzá s amikor Badenben éltem, odajött, hogy so­kat lehessünk együtt, órákon át merengtünk a múlton, megbeszél­tünk régi eseményeket (hogy is volt csak) és embereket (mit is mondott). Minduntalan visszatért Krúdyra, azt hiszem élete leg­mélyebb élménye a hozzá fűződő barátsága volt. Amerikában is összevásárolta minden fellelhető könyvét. Egy nap, mialatt nála voltam, nagy csomagot hozott a postás: Krúdy-könyveket, amelye­ket utána küldtek New Yorkból. Felbontotta a csomagot, válogatott a könyvek között, majd egyet ki­emelt :

„Pesti levelek, publicisztikai írások” volt a címe. Belemerült egy cikk olvasásába.

„Hallgasd csak meg, — fordult felém — mit ír nyelvünkről ez a legnagyobb művésze a magyar nyelvnek”, és szinte elérzékenyülve kezdte felolvasni.

Később leírtam azt a néhány sort ebből a cikkből, amely 1915-ben jelent meg:

’Kis forrásból eredő folyó a nyelvünk, táltosok és hit­térítők, a Don mellől jött harcos keleti fejedelmek és furulyázó pásztor népek szavaiból keletkezett. Szerelmes költők és névtelen történetírók tollán és lantján jöt­tek az új magyar szavak, mint ko­rai ősszel elszállnak a virágok pelyhei a hegytetőkről, elgurul az őserdei makk, útrakél a pókháló. Az első költők leszedegették a sü­vegjük mellől a pókhálót és szép magyar szavakat szőttek a puszták felett lebegő virágpelyhekből. A névtelen jegyzők a tölgyfák lehullott gyümölcsét szedegették össze. Fegyverkovácsok munkája közben harci mének legeltetése alatt, a holdfénynél éneklő pogány asszo­nyok dalolásából született a ma­gyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük. A Ti­szán, sötét éjjelen, egy andalgó halászlegény meglepett szívéből pattant fel az új szerelmes szó, mint a hóvirág. És az Árpád­-királyok sírboltjára új magyar szavakat véstek. Az igricek nyel­ve sok viszontagságon ment ke­resztül, amíg a mai ékességeihez jutott...’

„Ugye szép ? — kérdezte, ami­kor körülbelül a cikk feléig ért, nehezére esett végig felolvasni. — Vannak itt cikkek még 1894-ből, alig ismertek, a ’Debreceni Ellenőr’-ből, a ’Nyíregyházi Hírlap’-ból, a nagyváradi ’Szabadság’-ból, az ’Egyetértés’-ből. Nagy szere­tettel, hozzáértéssel és sok kutató munkával állították össze Krúdy legszebb publicisztikai írásait. De meg kell mondanom neked, senki se tud róla, baj történt a cikkek kiválogatásánál. (A könyv a Mag­vető könyvkiadónál jelent meg 1963-ban. Válogatta, szerkesztette, az utószót írta és a bibliográfiát összeállította Tóth Lajos és Ud­varhelyi Dénes, lektorálta Barta Lajos.) Vagy húsz oldalon olvas­hatni Alföldi remete aláírással 1931 és 1933 között, a ’Reggel’-ben megjelent cikkeket is, mint Krúdy cikkeit. De ezeket a cikkeket nem Krúdy írta, hanem én. Én voltam az Alföldi remete és nem Krúdy. A szerkesztők kétség­telenül jóhiszeműen követték el a tévedést, mégsem hagyhatom a dolgot szó nélkül, ha Krúdy élne, ő volna az első, aki a tévedésre rámutatna és nem engedné, hogy a cikkeket, amelyeket én írtam, neki tulajdonítsák. A lelkiismere­tes szerkesztők sem voltak bizto­sak abban, hogy a cikkek Krúdytól származnak — folytatta Lázár — és bizonyítékok után kutat­tak.”

Fellapozza a könyv 627. oldalát és mutatja, ahol ez áll:

’A rokon gondolatokon kívül személyi körülményekre való uta­lás (Lázár Miklóshoz, a tokaji el­lenzéki képviselőhöz fűződő ba­rátsága, stb.) a szokott forma: Le­vél a szerkesztőhöz, továbbá egyes nyelvi fordulatok is kétségtelenné teszik Krúdy szerzőségét. Döntően Krúdy mellett szól végül a levélsorozat egy-egy futó rezignációja, keseredett mosolyai’.

„Nézd, különben a szerkesz­tőknek is feltűnt, hogy az Alföldi remete cikkeinek hangja élesebb volt, mint Krúdy egyéb írásainak hangja és igyekeznek erre magya­rázatot találni. A 626. oldalon ír­ják:”

’A fasizmus ellen hazánkban is radikálizálódtak a haladó írók, ezért erősödik Krúdy hangja is. A Levelekben kritikája élesen szól, stílusában is feltűnő a tömörebb mondatok feszültsége’ ...

„Sajnálom, hogy a szerkesztők­nek nem jutott eszükbe, az eltérő stílusnak az lehet az oka, hogy nem Krúdy írta a cikkeket”, fűzte hoz­zá Lázár.

Fellapozza azokat az oldalakat, amelyeken Alföldi remete cikkeit közölték, több helyen melléhúzza a cikkeket.

„Vedd magadhoz a könyvet és olvasd át Alföldi remete cikkeit, — mondja — azt hiszem ismered Krúdy és az én stílusomat annyi­ra, hogy magad is megállapítha­tod a tévedést. Egy-két helyen, ahol ez különösen is szembetűnő, megjelöltem a mondatokat... Va­lamit kellene tenni... majd meg­beszéljük, ha elolvastad...”

— Legjobb lenne, — válaszol­tam — ha az „Irodalmi Újság”-ban megírnád, hogy mi történt.

”Én is azt hiszem, — jegyezte meg — de ismétlem, nem akarom a szerkesztőket megbántani, annyi szeretettel írtak Krúdyról és olyan megbecsüléssel gyűjtötték össze és foglalták rendszerbe legszebb írá­sait, hogy csak elismerést érde­melnek, a tévedésről nem tehet­nek, az mindenkivel előfordul­hat...”

Magamhoz vettem a könyvet, de sajnos nem volt alkal­mam Lázárral megbeszélni, ho­gyan írja meg a cáfolatot. Ez volt utolsó találkozásunk. Néhány nappal utána rosszul lett, régi be­tegsége újult erővel tört ki rajta. Kórházba szállították, ahol két nap múlva meghalt. A könyv ná­lam maradt, biztosan helyeselné, hogy ezt a cikket az ”Irodalmi Újság”-ba megírtam.

Lemásoltam néhány szemelvényt Alföldi remete cikkeiből, amelyek valóban Lázár stílusát és egyéni­ségét tükrözik.

1931, február 5-én írta :

”...a centralizáció biztosítja a hatalmi túlkapások büntetlenségét, fegyelmezi a polgárokat az engedelmességre, uniformirozza a hivatalokat a bürokráciába, min­denkinek sorsát a fennálló kor­mányzathoz köti a bölcsőtől a sírig, politikailag tespedő népet teremt, amely csak arra jó, hogy rétegeiben kifejlődjenek a robbanó, gá­zok. A hatalom csalhatatlanná és mindenhatóvá válik. A kormány fönnállása nincs választási esélyek­nek kitéve... A történelem azt ta­nítja, hogy az ily irányzatban ne­velt népekben elsorvadnak a szabadság ösztönei, elalszik az önbecsérzet, meg a gondolkozás szükségessége is. ...”

Ugyancsak 1931. februárjában :

”Jussom van arra, hogy a ha­zugságok országában kimondjam az igazságot. Jussom és kötelessé­gem, mert balsors, tévelygés, ki­merültség, lelki rozsda, anyagi és erkölcsi korrupció, féregraja meg­szállhat és ellephet egy nemzetet, megalkudhatik a viszonyokkal, tűrhet szolgaságot, elapadhat élet­ereje, elsorvadhat az önérzete, de ahhoz váló jogát, hogy föltápászkodjék, megint szabad, független, tetterős legyen, el nem veszítheti, amíg él...”

1931. szeptember 7-én :

”Hálás meglepetésnél fogadjuk fölülről a jóindulat legkisebb haj­landóságát is. Türelmesek vagyunk a rogyásig és engedelmesek az együgyűségig. Megyünk a kolomp után parancsszó nélkül, önkénte­sen, olykor zúgolódva, de mindég vakon. A polgári függetlenség önérzete, az őszinte beszéd, a meggyőződés nyílt színvallása az elíramlott évek során elsorvadt a polgárság lelkében...”

1933. február 13-án :

... ”Magyarországon a választás tíz év óta háború. Nem becsületes háború, hanem kalózok támadása védtelen, fegyvertelen utazókra. Ebben a választási rendszerben a léleknek az a kimondhatatlan elfajzása került felül, amit idegen nyelven cinizmusnak hívnak... És ma már a társadalom nagy része azt hiszi, hogy ennek így kell lenni. Miért? Mert a jogról, a kö­telességről, a művelt emberiséget együtt tartó erkölcsi tényezőkről és egyéb dajkamesékről tudomást venni, az eliramlott években le­szoktatták őket... A kormány felelőssége merő fikcióvá lesz. Az ellenőrzés hiábavaló fáradtság. A többség tulajdonjogot formál az ország irányában. A párturalmat állandósították. A jogérzet meg­lazul, az erkölcsi motívumok ideje lejár...”

Mind az a tehetség, tűz, szilaj szenvedély, izzó meg­győződés és fékezhetetlen bátor­ság, amely ezt a nagyszerű ma­gyar újságírót fűtötte, egy urná­ba zárva elpihent, amikor utoljá­ra elbúcsúztam tőle. Azután öz­vegye, Lázár kívánságára, Buda­pestre szállította ezt az urnát, ahol azóta eltemették.

BOROS LÁSZLÓ

 

(Irodalmi Újság /London/, 1969/8. /május 1./ 6. p.)