Ady, Bródy Sándor, Krúdy, Mikszáth tánctanárja,

 

Saphir Imre 50 éves jubileuma
alkalmából beszél emlékeiről

 

(Saját tudósítónktól.) Sokan emlékeznek még Saphir Imrére, aki a békeidők táncmesteréi között a legnagyobb tekintélynek számított. 70 éves lett a Saphir bácsi, most ünnepli szűk családi körben pályájának félszáz esztendős jubileumát. Egyik karja már béna, de azért még most is fiatalosan lépked és csillogó szemmel szívesen elbeszélget a régi időkről.

Mert a mai fiatalság – mondja Saphir bácsi – nem tudja, hogy mennyivel szebbek, mosolygósabbak voltak a régi idők, a régi bálok. Mennyivel több harmónia volt a régi táncokban, a menüettben, le Prince Imperialban, a Pasdes Quatresban. A tánciskola régebben élmény volt. A leányoknál kötelező volt a fehér blúz, a fehér kesztyű, uraknál fekete ruha és ugyancsak kesztyű. Ezek – sóhajt Saphir bácsi a táncolókra mutatva – csak úgy mellékesen felszaladnak egy rövid órára a tánciskolába, két üzlet elintézése közben feljönnek néhány fordulóra. A férfiak nem tartják már olyan tiszteletben a női nemet, ha egy nő nem táncol nekik elég jól, egyszerűen feléje se néznek többet. És ezek a mai táncok, – folytatja sóhajtozva Saphir bácsi – hiányzik belőlük a kecsesség, elegancia, »illendőség«. Ez már nem más, mint beszélgetés séta közben.

Legjobban a férfiakra haragszik.

Régebben a férfiak – meséli – mindent megtettek, hogy örömet szerezzenek a hölgyeknek. Ma már az is a legritkább eset, hogy a büfében egy darab bonbont vesznek nekik. Régebben mindennapos dolog volt a párbaj. Az irodámban már készen nyomtatott jegyzőkönyvblanketták voltak. Ha ketten összevesztek egy hölgy miatt, azonnal követte azt a »kesztyűvetés«. Ilyenkor nyakon csíptem a kettőt, becipeltem őket az irodába és aláírattam velük a jegyzőkönyvet. Persze nem ment mindig ilyen simán a dolog. Ez esetben a rendőrséget értesítettem a párbaj megakadályozása végett. Más idők voltak még azok.

Ellenben, ha egy nő sértett meg valakit, azt egyszerűen »kitáncolták«. Ez abból állt, hogy egy úr kitáncolt vele a büféig. A hölgy ezután nem igen tette már be a lábát a terembe.

Kik voltak Saphir bácsi híresebb tanítványai? – kérdezzük.

 

Pálmai Ilka kalapja

Gyakori vendégem volt az angyali Pálmai Ilka. Össztáncokra járt fel, mindig inkognitóban. Alighogy feljött, az összes férfiak körülvették. Tündéri megjelenésével, temperamentumával öt perc alatt elszédítette a férfiakat, kézről-kézre adták, körüludvarolták, randevúkat kértek tőle. Ilkát mindez nagyszerűen mulattatta. Egyszer azonban majdnem megjárta. Egy mesterlegény szerelemre gyulladt iránta és semmiképpen sem akart tágítani mellőle. Pálmai Ilkának a színházba kellett volna mennie, de a legény esküdözött, hogyha elmegy, ő kiugrik az ablakon. Óriási izgalom volt. Végre nagy nehezen, hosszas ígérgetésekkel sikerült a legényt kissé lecsillapítani. Ilka kiszaladt a ruhatárba, magára kapta a kabátját, de a kalapját sehol sem találta. Izgatott keresés kezdődött: Vagy harmincan kerestük a kalapot. Az egész tánciskolát felforgattuk. Hiába. Végre fullajtárt küldtünk a színházba, az aztán hozott egy kalapot. Abban az időben egy nő még nem mehetett kalap nélkül ki az utcára. A kalapot végül megtaláltuk elrejtve a mesterlegény kabátja alatt. El akarta tenni magának emlékül.

Legkedvesebb tanítványaim egyike Bródy Sándor volt. Imádta a tréfát. Próbabált rendeztünk egyszer, melyre sok előkelőséget is meghívtunk. Már meg kellett volna kezdeni a bált, de az előkelőségek érthetetlen módon még nem érkeztek meg. Vártunk félórát, egy órát, hiába. Ideges lettem, nem tudtam a távolmaradások okát megérteni. Leszaladtam az utcára, hogy ott várjam be a vendégeket. Ekkor látom, hogy Bródy Sándor éppen visszatessékel néhány előkelőséget a kocsijukba, mondva, hogy a bál ma elmarad, jöjjenek holnap. Nagyon megharagudtam akkor Bródy Sanyira.

 

Krúdy Gyula a tánctanár

Legcsendesebb, legszófogadóbb tanítványom Krúdy Gyula volt. Csendes, zárkózott ember volt, de mindnyájan nagyon szerettük. Kitűnően táncolt. Beteg lettem egyszer, és Krúdy vállalkozott, hogy aznap helyettesíteni fog. Így egy este Krúdy Gyula tanította a Quadrillet és a francia négyest, ő ütötte a taktust és tanítgatta a botladozó párokat. Másnap elmesélte, hogy valami pénzesebb ember, aki aznap szintén ott tanult, felajánlotta neki, hogy nyisson tánciskolát. Magára vállalta az összes költségeket és csak a tiszta haszonnak felére tartott igényt. Krúdy visszautasította az ajánlatot. Nem tudom, ha egy más napot fog el nála az a pénzes ember, nem vállalta-e volna el. Én azt hiszem, kicsin múlott, hogy Krúdy Gyula nem lett tánctanár.

 

 Saphir Imre fiatal korában – és 70 évesen

 

Leglustább növendékem Mikszáth Kálmán volt. Egy este sokáig fennmaradtam a tánciskolában és mikor hazamenésre került volna a sor, ő egyszerűen kijelentette, hogy ő pedig ebben a hideg téli időben nem hajlandó hazamenni, hanem ott akar aludni a tánciskolában. Kértem, könyörögtem, menjen haza, nem lehet a tánciskolában aludni. Én pedig itt alszom, – makacskodott – összetolok majd néhány széket, ott elalszom. Mit volt mit tennem, beleegyeztem. Hoztam két poharat, egy üveg bort és a táncterem egyik sarkában elkezdtünk iddogálni. Rövidesen mindketten kitűnő hangulatban voltunk. Én a zongorához ültem, Mikszáth énekelt és hajnalig játszottuk a legszebb magyar nótákat.

 

Ady bemutatkozik

Érdekes volt a megismerkedésem Ady Endrével. Egy szép napon néhány fiatalember jött fel a tánciskolába. Köztük egy dús, barnahajú, nagy szemű ifjú. Nagy »randalírozásba« kezdtek, állandóan nevettek, duhajkodtak, aminek rövidesen az lett a vége, hogy a nagyterem nagytükrét betörték. Természetesen óriási izgalom támadt a teremben. A leányok sikoltoztak és egy pillanat alatt az egész társaság körülvette a fiatalembereket. A barnahajú ifjú ekkor előrelépett és a következő frappáns beszédet mondotta:

Hölgyeim és uraim! Nem akartam mindegyikükhöz külön odamenni bemutatkozni. Úgy gondoltam, helyesebb, ha így összegyűjtöm önöket és így mutatkozom be mindnyájuknak egyszerre. Engedjék meg: Ady Endre vagyok.

Egy embert ismertem félre. Gyakran járt hozzám egy fiatalember, akiről csak annyit tudtam, hogy valami humoros író. Nem igen törődtem vele, a nevét sem tudtam megjegyezni, – nem hittem, hogy valaha is nagy író lesz belőle. Szegény most halt meg néhány hónapja – a drága jó Karinthy Frigyes.

Tanítványaim voltak még: Kóbor Tamás, Paulini Béla, Szomory Dezső, Szomaházy, a nők közül Kaffka Margit és Várnai Zseni.

– Szóval főleg az »irodalom« járt Saphir bácsihoz.

– Igen, az irodalom – mondja csillogó szemmel. – Mindegyik írót ismertem. Naponta együtt biliárdoztam a New-York-ban Ady Endrével és Krúdy Gyulával. Néha lejött Molnár Ferenc is. Az úgynevezett »irodalmi reggelit« reggeliztük, délután pedig 26 fillérért sonkát kenyérrel. Én voltam különben az egyetlen nem író ember, akit maguk közé befogadtak. Adyval különben Párizsban is találkoztam.

 

Ady a „Három hollóban”

– Milyen volt Ady!

– Imádott inni és soha nem volt egy krajcárja sem – nevet fel Saphir bácsi. – Krúdy Gyula mindig úgy beszélt róla, hogy a szent ember. Valóban ő számunkra a »szent ember« volt. Állandóan gúnyolódott mindenkin és mindenen, de senki sem tudott reá emiatt haragudni. Ady sohasem beszélt a verseiről. Egyszer azonban, ha jól emlékszem, a »Három hollóban« voltunk együtt. Ketten voltunk csak, a társaság többi tagja még nem gyűlt össze. Ady szomorkás kedvében volt, sokat ivott. Egy órája ültünk már együtt, de még egy szót sem szólt. Aztán egyszerre odafordult hozzám. »Te Imre, hallgasd csak« – és elrecitálta ott a »Halálvirág; a csók« című versét. Mereven nézte az előtte levő poharat és szinte monoton hangon mondta el a verset. Mikor az utolsó sorokhoz ért:

»ne tudd meg, hogy én egyedül
mit beszélek majd a halállal«

hangja elcsuklott és suttogta mondta a két sort. Ilyennek máskor sohasem láttam Adyt. A szent ember – imádkozott.

Másra tereltem a szót.

Kevesen tudják, – meséli Saphir Imre – hogy az Operaházban is felléptem Fridolin néven. Táncoltam »Viola, a tengerszemű hölgyben«, a »Párizsi festőben« és a »Csárdásban«. Csak később alapítottam a tánciskolát.

 

„Az illemszabályok”

Nézegetem az egyik még háború előtti prospektusát. Az első oldalon a következőket olvasom: Táncot, kecsességet, szép viseletet, erősítést, rugalmasságot, jó magaviseletet, jó modort, éptant, illedelmes magatartást, illendőséget, bátorságot, egységet, barátságot, ügyességet, jó ízlést, szépet oktató intézet. A tandíj hölgyeknek 20 korona, uraknak 30 korona volt. A prospektus szerint 3 óra alatt el lehet sajátítani a Bostont és a Two Steppet. A One Stepp megtanulásához 2 óra kellett, a tango szinpaerához ellenben már 8 óra. Az ismertebb táncokon kívül bárki megtanulhatta a »Deutschlandert«, a verbunkost, a körmagyart, de tanították a legkülönbözőbb menüetteket is. A menuette de la coure Louis XIV. menuette aux XII. siècle, menuette de la Hofsitte voltak a legkedveltebbek. A tánciskola társaságok számára kis baletteket is betanított. Ilyenek voltak: a víg tiroliak, a gigerli leányok, a suhogó falevelek, fandangó spanyol, postás négyes, őszi szellő, téli álmok és még sok más.

Régebben a tánciskolában – mondja Saphir Imre – nemcsak a táncot, hanem az illemet is tanították. Arra, hogy miképp kell a hölgyeket szórakoztatni, hogy kell bókolni, bemutatkozni stb.

Kezembe veszem Saphir Imre könyvét a táncművészetről,. ahol »Az illem főbb irányai« cím alatt a következőket olvasom. »Ne köpködjünk egyáltalán, de ha már szükséges, ne mindenhova.« »Ne fújjuk lármával az orrunkat.« »Bemenetelnél ha az ajtó jobbra nyílik jobb kézzel, ha balra, balkézzel nyitjuk ki azt és tesszük be. Az üdvözlés, vagy belepésnél a bók akkor történik, mikor már egy-két lépéssel az ajtónál beljebb mentünk.«

Tehát valóban »alapos« illemoktatást nyert a fiatalság.

Befejezésül még megkérdem a véleményét a Lambeth Walk-ról.

– Ezt a táncot Angliában – mondja – keep smiling táncnak nevezik. Mert úgy a táncolók, mint a nézők nevetnek tánc közben. A Lambeth Walk mindenesetre kis visszatérést jelent a régi táncokhoz. Meg fogja látni, visszajönnek még a régi táncok és azzal együtt a régi szép idők is.

Saphir bácsi most ruhatáros fia táncintézetében. 20 fillérért őrzi a kabátokat és kalapokat. Mikor már az ajtónál vagyok, hallom, amint egy magas női hang mondja: Saphir bácsi kérem a 9-es számot.

Botfai János

 

(Pesti Napló, 1939/1. /január 1./ 33. p.)