KRUDY GYULA nevéhez az irodalmi emlékezés a biedermeyer világának kitűnő elbeszélőjét és a próza puskini zenéjű stílusművészét asszociálja. Az esszé-író Krúdy Gyula azonban igen halaványan él a köztudatban. Írói arcképei két kötetének kiadásával Kozocsa Sándor fáradhatatlan tudása finom esztétikai érzékkel gondoskodott arról, hogy felfigyeljünk erre a másik, szinte ismeretlen Krúdy Gyulára is.

Vajon ezeket az arcképeket, Kármán Józseftől Kis Józsefig, és Ambrus Zoltántól Móricz Zsigmondig, melyik Krúdy Gyula rajzolta meg? Az ünnepélyes magatartású esszéíró, a mindennapok gyors és lázas pillanatait szolgáló zsurnaliszta, avagy az a novellista, aki különlegesen stilizált irodalmi tónusban szereti kiélni a maga emlék-hangulatait és memoár-hajlamait? Vigyázzunk! Krúdy Gyula igen finom fogékonyságú és intenzitású lélek. Csupa lírai rezonancia és képzelet. Mindig önmagát adó és élvező szubjektivitás. Alig van valóság-érzéke és ereje. Olyan író tehát, aki könnyen fenyegeti önmagát azzal a veszéllyel, hogy amikor esztétikai igénnyel jelenik meg, akkor csak a szépíróig tud eljutni; s amikor irodalomtörténeti anyaggal dolgozik, tárgykezelése akkor sem tudós elviségű, hanem költői ihletű. Éppen azért sohasem az lesz fontos számára, hogy egy íróról vagy munkájáról bárminemű érték-itéletet adjon, avagy tárgyilag gazdagítsa irodalom-ismeretünket, hanem csak az, hogy átéléseinek szuggesztív légkörébe hangoljon át bennünket. Amit ő írói arcképnek nevez, az már nem más, mint írói életkép, „andalító rézkarc”, jelenet-kép egy író életéből, amelyben azonban a hangsúly az életen van.

Krúdy Gyula a XX. század azon íróihoz tartozik, akiknek lényege és tartalma az öncélú, az önelvű, a magát megszemélyesített Élet. Ezekkel együtt ő is ennek az önálló substanciává emelt Életnek a rajongója, csodálója, élvezője, győztese, kiábrándultja, elhasználtja és ráunója. Ez az uralkodó lét-érzése, s ez határozza meg alkotó szenzóriumát is. Innen van az a tudat alatt és fölött, ébrenlét és álom között gomolygó hangulat-koloratúra és emlék-fényekkel átvilágított, gazdag színváltozat, amellyel bevonja mondatait, alakjait. Mintha a zene és a mámor hullámaiban állana minden. Monumentális vagy heroikus gondolatnak, cselekedetnek nincsen sehol semmi nyoma. Egyhez van csak ereje: a nosztalgiához, amellyel vágyódik egy eltűnt, avagy soha meg nem jött világ után...

Az elmúlt századok írói és a kortársak közül néki tetszőkről rajzolt arcképeket. Az ő esztétikai és irodalmi ízlésének titka, hogy miért éppen ezekre esett a választása. Sok része lehetett ebben fenntartás nélkül kifejezett hódolatának, de annak a különlegesen átélt szimpathiának is, amellyel megpróbálta a maga írói és emberi lelkiségét azokhoz rokonítani és egyéni élet-hangulatait rajtuk rezonáltatni. Az természetes, hogy ez az átvetítés és áttétel nem mindig sikerült, mert a régi magyar irodalomban az író és az ember zárt egységet jelentettek, ritkán volt egymástól, elszakadó s külön vált élet-érdekük, csak az irodalmi jelentőségben élték, ki magukat és életük fennmaradó többi létrészéből nem tudtak, vagy: nem szerettek még egy másik, irodalmon kívüli, romantikus stílű hangulatéletet élni! Krúdy Gyula mágikus fényű literális lámpása pedig, amelyben a maga egyéni élet-érzékelésének és élményeinek olaja égett, mindig odavilágít, talán egyetlen nyugtalansággal és kíváncsisággal, hogy az író azonkívül hogy író, hogyan lesz egyúttal a maga életének is harmonikus, szerencsétlen, kalandor, üres, mély avagy céltalan megélője, művésze avagy kontára. Hány író akad azonban régi irodalmunkban, aki ezt a sűrített bonyolultságot elbírja és el tudja magán osztani Krúdy Gyula irodalomszemléletének ezeket a problematikus szempontjait!? Hiszen Krúdy nem elégszik meg azzal, hogy csak nézzen, lásson, vizsgáljon, hanem ujjáalkot és teremt is! Az író előtt páratlanul előkelő mozdulattal tiszteletét teszi, aztán tovább megy és szépírói képzeletében hőst formál belőle. Ahol erre a módszeres eljárására megfelelő író-alanyt kap, ott — mint a Petőfi-családról, Tompáról rajzolt arcképei mutatják, kitűnő sikerrel dolgozik. Vannak azonban írók, akiken semmit sem tud sem látni, sem megszólaltatni. Így teljesen hatástalan és fájdalmasan szegényes Arany János, Lévay József és Gyulai Pál arcképe.

Minél jobban közeledünk Krúdy Gyula éveihez, annál szélesebben uralkodik el arcképein a milieu rajza, s annál elevenebben érzik rajtuk Krúdy Gyula kedvtelése az írói varázslattól besugárzott életben. Az író ismeretét feltételezi, alkotásaikkal alig foglalkozik, az író emberi élete izgatja. A vezetők, az ormon járók közül Bródy Sándorhoz vonzódik feltűnően részletező, irodalomtörténetileg talán súlytalan, Bródy Sándorból, az íróból, semmit meg nem magyarázó emberi dokumentálással. Mintha a maga életérzésének hangulatát is szeretné és dédelgetné benne. De kisebb arányú írók, (Benedek Aladár, Gáspár Imre, Kálnay László) körében is boldogan időzik és élvezi velük a kispolgári romantika örömeit és élet-ízét. Persze az élet színeinek ez az egyoldalú benyomulása az arcképek életébe megrontja ezek művészi egyensúlyát és elmossa rajtuk az írói vonásokat.

Néha azonban Krúdy Gyula kifejtőzik szépírói képzelete kedvteléseinek önmagát gáttalanul élvező és játékos hangulatából. Ekkor az Élettel már nem játszik és nem pajzánkodik. Rádöbben az Élet felelős tiszteletére; az Íróval szemben, az író méltóságáért az Embert akarja megmenteni. Ebből születnek meg remekbe készült arcképei, amelyek mind irodalomtörténetbe kívánkoznak.

Ott áll a haldokló Ady Endre betegágya mellett és van bátorságai hozzá, hogy le merje írni a maga meggyőződését a művészet és erkölcs vitájában: „Igaz, hogy eme testi és lelki fölindulások, tűzhányások idején ritka kincsek is kivetődnek a költő láthatatlan mélyéből. De vajon megérték e szörnyű szenvedések, hogy miattuk egy-egy vers a világra jöjjön, amikor a költő életerejéből szinte egész házrészek hamvadnak el betegségei után ? ... Az irodalmi kincstartók azt mondják, hogy minden testi és lelki kínt megér, ha ennek nyomában valamely irodalmi érték vetődik fel a föld-színére. Az irodalom kincstárosainak azonban talán nincsen egészen igazuk, amikor Ady tragikus szenvedéses sorsát mérlegeljük. Nem, százszor nem igaz, hogy a költőnek az volna egyetlen rendeltetése a földön, hogy betegen, sikoltozva, kétségbeesetten futamodjon víziók és fantomok elől; önmaga elől bujdosson, mert ezek a találkozások szörnyűek; mámorba meneküljön, hogy fel ne találhassa magát... mert ha igazi arculatát meglátja, öngyilkosságot kell elkövetnie...”

Ide tartozik Beöthy Zsolt arcképe, ez a csodálatosan szép gemma, amelyet Krúdy Gyula, a stílus-művész, a literátor, a szép-író együttes képessége dolgozott ki ily remekléssé. Ott volna a helye minden irodalomtörténeti kézikönyvben!

Ebből a stílusból való Kiss József lenyűgöző arcképe, amely elemző erejével Karlovszky festményeire emlékeztet.

És van Krúdy Gyulának még két, szintén e sorozatba illő arcképe. Az egyik Kaposi Józsefé: Az ember, aki lelkében járt. Drágaköves stílussal készült jellemzés! A másik pedig a régi jó Magyar Szemléről szól: Az Uj utcai Helikon. Valami mély örömű megilletődés fogja el az ember lelkét, amikor annyi évtized hűtlen és hálátlan felejtése után végre Krúdy Gyula emlékezésének méltó kegyelete közt találkozhatik ezzel a nagy folyóirattal, amelynek csakúgy, mint Kaposi Józsefnek, a magyar szellemi élet annyira lekötelezettje.

(Brisits Frigyes)

(Vigilia, 1958/9. /szeptember/ 569-571. p.)