Bródy András
KARD-AFFÉR
Túl a Keleti- pályaudvaron — ennek a vértől iszapos, romboló
és termékenyítő századnak elején — a Kerepesi út még rétek, kertek, fatelepek
egymásutánjából állott össze. Néhol egy-egy düledező viskó. És három-négy
kiemelkedő épület, ezek az úgynevezett »beszálló«
vendégfogadók. A beszálló vendéglő fogalmát ma már nehéz megmagyarázni, de aki
elképzeli, hogy Budapest akkor még a lovaskocsik városa,
megérti, miért van feltétlen szükség erre az intézményre. A város már akkor
is telhetetlen gyomrát főleg a közvetlen környék parasztjai töltik meg.
Hozzák hajnalban a zöldséget, gyümölcsöt, baromfit. Eladják kis földjük termését
a nagy, nyílt piacokon, utána lassan hazafelé kocognak. Igen ám, de addigra ember,
állat éhes lesz, szomjas, lesz — be kell valahová térni
etetni, itatni. Erre a célra alkalmatos a kedves és hasznos
»beszálló«, tágas udvarával, hűvös istállóival, x-lábú, hosszú
asztalaival. Ilyen helyen a bor jó, az étel remek. A paraszt odaköti a szabad
jászolhoz lovát, eléjedob valami rágnivalót, maga
pedig odaül a többi fáradthoz a hosszú asztal mellé. Táplálkozás közben megbeszélik
a világ folyását, a napi árakat, ki halt meg, kinek született ivadéka, és
fiú-e?, lány-e? — hol volt esküvő, és hol került dobra
egy-két holdacska?
A parasztok közé ritkán téved »úriember«.
De azért akad néha. Különcök, akik szeretik hallani, amikor a ló foga őrli a
szénát, vagy olyanok, akik a város zűrzavarából ki szeretnének pár órára
szakadni.
Ezek közé tartozik Krúdy Gyula, az író. Gyakori vendég a
beszálló-helyen.
*
Krúdy szeretett barangolni. A Vár kis utcáin, a régi Tabán
ósdi sikátorain, a kültelkek még pocsolyás térségein éppúgy feltűnt közel
kétméteres alakja, mint az évszázados kocsmák, kávéházak még Petőfit látott
márványasztalai között. Elmélázva bolyongott a múltban, kiszedte belőle a jót
és szépet. Figyelte a »köznép« egyszerű embereit, az
ország összesodort lakosságát — hogy vegyül lassan egységbe.
Magyarország abban az időben
egy tekintetben, egy ügyben összeforrott: utálták Bécset, a hivatalos német
vezényszót. Az osztrák—magyar hadsereg hivatalos nyelve a német, a
színmagyar ezredeket Csehországba, Galíciába, Ausztriába viszik, helyettük
morva, német és bosnyák tisztek feszítenek, hencegnek szerte az országban.
Különösen a bécsi militarizmus dühöng, a fekete-sárga szín (Ausztria nemzeti
színe, a híres »schwarz-gelb«)
virít minden katonai helyen, és a gyűlölt »Gotterhalte«
dallamával bőszítik a lassan öntudatra ébredező magyar népet. Az osztrák
tisztek érzik és tudják, hogy utálják őket —, de ők még jobban gyűlölik a magyar »tartomány«-t. Minden alkalom
jó arra, hogy ez a gyűlölködés még jobban kimélyüljön. Sok a botrány a bécsi
tisztek és a magyar nép között, az akkori újságok gyakran hasábokat közölnek
a néha véres »súrlódás«-okról.
*
Egy szép májusi napon Krúdy megint meglátogatta a beszálló
vendégfogadót. Lassan iszogatta tiszta borát, fejét félrebillentve figyelte
az udvaron kaparászó csirkéket. Látszólag nem gondolkozott semmin, pihent.
Élvezte a nyugalmat, és a félig-meddig falusi környezetet.
A csendbe és nyugalomba egyszerre különös lárma
... mint sima víztükörbe csattanó kődarab — zagyva, idegen kurjongatás
zavarja, kavarja a hangulatot Két osztrák tiszt
jelenik meg a színén. Erősen részegek. Nyomukban két öreg, piszkos, és szintén
nem józan zenész, hegedűvel hónuk alatt. A tisztek kurjongatnak, hadonásznak
és valami zavart és csúnyán hangzó német—magyar keveréknyelven bort
parancsolnak. A Krúdy által elfoglalt asztal mellé ülnek. Az író bosszúsan
kapja fel méla fejét.
A két muzsikus ül a másik asztálnál,
lesik a két tiszturat. Beszélik, hogy a két katonát a nem messzi
»Mezítlábas«-kocsmából tessékelték ki. (Ez a
nevezetes hely a Baross tér sarkán volt valaha, a duhajok és az alvilág
kedvenc ivó-területe. Arról híres, hogy a székek hozzá vannak srófolva a
fapadlóhoz — így nem lehet verekedéskor felhasználni őket) A
tiszt-urak már ott is botrányokat provokáltak. Belekötöttek mindenkibe.
Krúdy Gyula nyugodtan ül, őt soha és senki nem felemlítette
meg — lévén Budapest egyik nevezetesen legerősebb embere. Drótkötélizmai híresek,
hihetetlen bátorsága szinte már legendás. És azt is tudják róla, hogy testi
erejét csak a legvégső esetben használja fel.
*
A tisztek nem hagynak békén senkit. Belerúgnak a kedvesen
kapirgáló csirkékbe, a barátságos, törleszkedő, fekete cicát kis híján
agyoncsapják. Az állatok után a pihenő vendégekre kerül a sor. Egy keszeg,
öreg, de merész pillantású paraszt különösen nem tetszik nekik, zagyva magyar
nyelven otromba szavakkal sértegetik. A vénember nem válaszol, csak az ajka
remeg, és a szemefehérje villog. Két termetes kofa az
egyik asztalnál pörköltet eszik, úgy tesznek, mintha a két izgága katona nem
is volna a világon. Csak Krúdy veszi észre, hogy a látszólagos nyugalom alatt
lesunyt fejükben, hogy duzzad mind jobban és jobban a harag.
A tiszt-urakat a látszólagos »nem törődöm«
kocsmai közhangulat felfokozott mértékben ingerli. Pulykaméreg eszi őket, hogy
senki sem válaszol. Az egyiknek eszébe jut valami, súgja a másiknak, aztán egyszerre
gonoszul felröhögnek. Magukhoz intik a sunyító zenészeket.
— »Gotterhalte« — parancsolják ordítva.
A két muzsikus feláll, de nem nyúlnak a hegedűhöz. Tudják, hogy
ez a gyűlölt dallam vörös posztó a magyar szemében. Sok véres verekedés esett
már miatta. Keserűen »nem«-et
intenek.
A tisztek ordítoznak, az egyik kihúzza
kardját, suhintani készül — a két hegedű pedig remegve cincogni kezdi a
kívánt dallamot A »beszálló« vendégei néma csöndben —
a levegő azonban telített valami félelmetessel, valami jön...
De nem történik semmi, csak a csönd fokozódik. Krúdy
összekulcsolja kezét, feje lehajtva. Mereven nézi borospoharát. Most szobor,
nem él. El szeretné kerülni a beavatkozást, mert ismeri magát és tudja, hogy
akkor rögtön, másodpercek múlva vér fog folyni.
»Aufstehen«, felállni! Du schweine Hund ungar, te disznó kutya magyar, állj fel, ha a császár
dalát hallod — bömbölik Krúdy felé és mindkettejük kardja sivítva száll ki
hüvelyéből.
A szobor-Krúdy egyszerre acélrugószerűen teljes magasságában
felpattan, öles karjait széjjelcsapja, a két kard pengéje egyszerre a kezében.
Nem fél, hogy szétvágja tenyerét, élete, halála most mindegy. Agyát, szemét
elborítja a vér.
Némán harcol, rettenetes erejét szabaddá engedi.
A két kard egyszerre az övé már — a tisztek kezében nincsen
semmi —, Krúdy elvette tőlük. Aztán pörölyszerűen csattog a megfordított kardok
markolata a tisztek fején, mint régi cséphadaró, ha a búzát pergetik.
A tiszti uniformisok már úsznak a vérben, a gallér feletti
kobak már bugyogó lyukaktól éhes. A két katona most ordítva menekülni próbál,
de hiába. A megtámadottból támadó lett, kímélet nélkül zuhan a kardmarkolat
már félig eszméletlen fejekre. Aztán a két tiszt földön van, Krúdy nagyot rúg
beléjük. Térdén összetöri a kardokat, és messzire hajítja el őket. Lihegve,
fújva ül le asztalához, lehajt egy tele pohár bort. Megigazítja dúlt
gallérját, rágyújt. Fújja a füstöt. Aztán lassan feláll, rá sem néz a két vérbefagyott,
tápászkodó tisztre, és kalapját megbillentve kimegy a
»beszálló« vendéglő udvarából.
*
(Történt: anno 1908. Valamelyik napilap két sorban megírta. A
hírt hamar elfeledték.)
(Magyar Nemzet, 1961/178.
/július 29./ 7. p.)