Bródy András

KARD-AFFÉR

Túl a Keleti- pályaudvaron — ennek a vértől iszapos, rom­boló és termékenyítő század­nak elején — a Kerepesi út még rétek, kertek, fatelepek egymásutánjából állott össze. Néhol egy-egy düledező viskó. És három-négy kiemelkedő épület, ezek az úgynevezett »beszálló« vendégfogadók. A beszálló vendéglő fogalmát ma már nehéz megmagyarázni, de aki elképzeli, hogy Budapest akkor még a lovaskocsik váro­sa, megérti, miért van feltét­len szükség erre az intézmény­re. A város már akkor is tel­hetetlen gyomrát főleg a köz­vetlen környék parasztjai töl­tik meg. Hozzák hajnalban a zöldséget, gyümölcsöt, barom­fit. Eladják kis földjük termé­sét a nagy, nyílt piacokon, utána lassan hazafelé kocog­nak. Igen ám, de addigra em­ber, állat éhes lesz, szomjas, lesz — be kell valahová térni etetni, itatni. Erre a célra al­kalmatos a kedves és hasznos »beszálló«, tágas udvarával, hű­vös istállóival, x-lábú, hosszú asztalaival. Ilyen helyen a bor jó, az étel remek. A paraszt odaköti a szabad jászolhoz lo­vát, eléjedob valami rágnivalót, maga pedig odaül a többi fáradthoz a hosszú asztal mel­lé. Táplálkozás közben megbe­szélik a világ folyását, a napi árakat, ki halt meg, kinek szü­letett ivadéka, és fiú-e?, lány-e? — hol volt esküvő, és hol került dobra egy-két holdacska?

A parasztok közé ritkán té­ved »úriember«. De azért akad néha. Különcök, akik szeretik hallani, amikor a ló foga őrli a szénát, vagy olyanok, akik a város zűrzavarából ki sze­retnének pár órára szakadni.

Ezek közé tartozik Krúdy Gyula, az író. Gyakori vendég a beszálló-helyen.

*

Krúdy szeretett barangolni. A Vár kis utcáin, a régi Ta­bán ósdi sikátorain, a kültel­kek még pocsolyás térségein éppúgy feltűnt közel kétmé­teres alakja, mint az évszáza­dos kocsmák, kávéházak még Petőfit látott márványasztalai között. Elmélázva bolyongott a múltban, kiszedte belőle a jót és szépet. Figyelte a »köznép« egyszerű embereit, az ország összesodort lakosságát — hogy vegyül lassan egységbe.

Magyarország abban az idő­ben egy tekintetben, egy ügy­ben összeforrott: utálták Bé­cset, a hivatalos német vezény­szót. Az osztrák—magyar had­sereg hivatalos nyelve a né­met, a színmagyar ezredeket Csehországba, Galíciába, Ausztriába viszik, helyettük morva, német és bosnyák tisz­tek feszítenek, hencegnek szer­te az országban. Különösen a bécsi militarizmus dühöng, a fekete-sárga szín (Ausztria nemzeti színe, a híres »schwarz-gelb«) virít minden katonai helyen, és a gyűlölt »Gotterhalte« dallamával bőszítik a lassan öntudatra ébre­dező magyar népet. Az osztrák tisztek érzik és tudják, hogy utálják őket —, de ők még jobban gyűlölik a magyar »tartomány«-t. Minden alka­lom jó arra, hogy ez a gyűlöl­ködés még jobban kimélyül­jön. Sok a botrány a bécsi tisztek és a magyar nép kö­zött, az akkori újságok gyak­ran hasábokat közölnek a néha véres »súrlódás«-okról.

*

Egy szép májusi napon Krúdy megint meglátogatta a beszálló vendégfogadót. Las­san iszogatta tiszta borát, fe­jét félrebillentve figyelte az udvaron kaparászó csirkéket. Látszólag nem gondolkozott semmin, pihent. Élvezte a nyu­galmat, és a félig-meddig fa­lusi környezetet.

A csendbe és nyugalomba egyszerre különös lárma ... mint sima víztükörbe csattanó kődarab — zagyva, idegen kurjongatás zavarja, kavarja a hangulatot Két osztrák tiszt jelenik meg a színén. Erősen részegek. Nyomukban két öreg, piszkos, és szintén nem józan zenész, hegedűvel hó­nuk alatt. A tisztek kurjongat­nak, hadonásznak és valami zavart és csúnyán hangzó né­met—magyar keveréknyelven bort parancsolnak. A Krúdy által elfoglalt asztal mellé ül­nek. Az író bosszúsan kapja fel méla fejét.

A két muzsikus ül a másik asztálnál, lesik a két tiszturat. Beszélik, hogy a két ka­tonát a nem messzi »Mezítlábas«-kocsmából tessékelték ki. (Ez a nevezetes hely a Baross tér sarkán volt valaha, a du­hajok és az alvilág kedvenc ivó-területe. Arról híres, hogy a székek hozzá vannak srófol­va a fapadlóhoz — így nem le­het verekedéskor felhasználni őket) A tiszt-urak már ott is botrányokat provokáltak. Be­lekötöttek mindenkibe.

Krúdy Gyula nyugodtan ül, őt soha és senki nem felemlí­tette meg — lévén Budapest egyik nevezetesen legerősebb embere. Drótkötélizmai híre­sek, hihetetlen bátorsága szin­te már legendás. És azt is tud­ják róla, hogy testi erejét csak a legvégső esetben használja fel.

*

A tisztek nem hagynak bé­kén senkit. Belerúgnak a ked­vesen kapirgáló csirkékbe, a barátságos, törleszkedő, fekete cicát kis híján agyoncsapják. Az állatok után a pihenő ven­dégekre kerül a sor. Egy ke­szeg, öreg, de merész pillantású paraszt különösen nem tetszik nekik, zagyva magyar nyelven otromba szavakkal sértegetik. A vénember nem válaszol, csak az ajka remeg, és a szemefehérje villog. Két termetes kofa az egyik asztal­nál pörköltet eszik, úgy tesz­nek, mintha a két izgága ka­tona nem is volna a világon. Csak Krúdy veszi észre, hogy a látszólagos nyugalom alatt lesunyt fejükben, hogy duz­zad mind jobban és jobban a harag.

A tiszt-urakat a látszólagos »nem törődöm« kocsmai köz­hangulat felfokozott mértékben ingerli. Pulykaméreg eszi őket, hogy senki sem válaszol. Az egyiknek eszébe jut valami, súgja a másiknak, aztán egy­szerre gonoszul felröhögnek. Magukhoz intik a sunyító ze­nészeket.

— »Gotterhalte« — paran­csolják ordítva.

A két muzsikus feláll, de nem nyúlnak a hegedűhöz. Tudják, hogy ez a gyűlölt dal­lam vörös posztó a magyar sze­mében. Sok véres verekedés esett már miatta. Keserűen »nem«-et intenek.

A tisztek ordítoznak, az egyik kihúzza kardját, suhin­tani készül — a két hegedű pe­dig remegve cincogni kezdi a kívánt dallamot A »beszálló« vendégei néma csöndben — a levegő azonban telített valami félelmetessel, valami jön...

De nem történik semmi, csak a csönd fokozódik. Krúdy összekulcsolja kezét, feje lehajt­va. Mereven nézi borospoha­rát. Most szobor, nem él. El szeretné kerülni a beavatko­zást, mert ismeri magát és tud­ja, hogy akkor rögtön, másod­percek múlva vér fog folyni.

»Aufstehen«, felállni! Du schweine Hund ungar, te disz­nó kutya magyar, állj fel, ha a császár dalát hallod — böm­bölik Krúdy felé és mindket­tejük kardja sivítva száll ki hüvelyéből.

A szobor-Krúdy egyszerre acélrugószerűen teljes magas­ságában felpattan, öles kar­jait széjjelcsapja, a két kard pengéje egyszerre a kezében. Nem fél, hogy szétvágja tenye­rét, élete, halála most mind­egy. Agyát, szemét elborítja a vér.

Némán harcol, rettenetes erejét szabaddá engedi.

A két kard egyszerre az övé már — a tisztek kezében nin­csen semmi —, Krúdy elvette tőlük. Aztán pörölyszerűen csattog a megfordított kardok markolata a tisztek fején, mint régi cséphadaró, ha a bú­zát pergetik.

A tiszti uniformisok már úsznak a vérben, a gallér fe­letti kobak már bugyogó lyu­kaktól éhes. A két katona most ordítva menekülni próbál, de hiába. A megtámadottból tá­madó lett, kímélet nélkül zu­han a kardmarkolat már félig eszméletlen fejekre. Aztán a két tiszt földön van, Krúdy na­gyot rúg beléjük. Térdén összetöri a kardokat, és messzire hajítja el őket. Lihegve, fújva ül le asztalához, lehajt egy tele pohár bort. Megiga­zítja dúlt gallérját, rágyújt. Fújja a füstöt. Aztán lassan feláll, rá sem néz a két vérbe­fagyott, tápászkodó tisztre, és kalapját megbillentve kimegy a »beszálló« vendéglő udvará­ból.

*

(Történt: anno 1908. Valame­lyik napilap két sorban meg­írta. A hírt hamar elfeledték.)

 

(Magyar Nemzet, 1961/178. /július 29./ 7. p.)