Bródy Sándor - A regényíró

Pesti

KIS TÜKÖR

ÍRJA BRÓDY SÁNDOR

A regényíró.

Két könyvet hoztam el magammal falura. (A Balaton partján.) Az egyik: atyánk Dosztojevszkij kritikai és újságírói dolgozatai, a melyek most jelentek meg először német nyelven. A másik: fiunk Krudy Gyula új regénye. A míg e két könyvvel nem végeztem, nem vagyok kapható az élet számára. Le kell írnom azokat a gondolatokat, a melyek e két munka mohó elnyelése közben támadtak bennem. Sietve cselekszem ezt, a míg el vagyok telve és egyben mámoros is vagyok tőlük.

Csudálatos találkozás ez: az orosztól megtanulom, milyennek kell lennie egy jó írónak. A Krudy Gyula regényéből pedig mindjárt megismerem a jó író példáját. Egyébként is a két könyv pompásan megfér egymás mellett, úgy hogy egymás közben, egymás után olvasom a leveleit és nem rontják, inkább magyarázzák, sőt növelik az egymás hatását. Közben egy harmadik könyvet költök róluk én magam és a nyitott könyvekkel a kezemben belenézek a szürke, szabad égbe:

– Egy típus a kettő: a nagyszakállú, életében elzüllött, holta után szentté avatott muszka, és az én frissen borotvált, de szintén nem sima életű magyarom. Honuk és fajtájuk szerelme ég bennük és fölégeti őket, mint áldozatokat. Száműzöttek, nyakkendőtlenek és – őskonzervatívok mind a ketten. Vizionáriusok, keresztények, valójában. Ám a másik valóságuk az, hogy a tényeket nagyszerű alapossággal tudják és aggodalmas gonddal, sorral és rendre jegyzik föl. Isteni részegek! De ha kell és ott a hol, józanabbak, mint két finánc. Borzalmas, hogy küszködnek a világgal és magukkal; főképp pedig a pénzért, a mely átkuk és nemtőjük egyben. Vajon biztos-e, hogy a »Raszkolnikov Rodion«, avagy »A vörös postakocsi« megszületett volna, ha akár Dosztojevszkij, akár Krudy pénzes embereknek születnek? Azt hiszem, nem, de ez nem von le sem az orosz, sem a magyar értékéből. Dosztojevszkij térden állva könyörög előlegért, hogy munkáját folytathassa. Krudyt – mintha látnám – a mint talpig feketében, komoran ül a kiadó előszobájában. Mindenkit, majdnem mindenkit előtte bocsátanak. Ő marad végül a szerény kérésével. (Majd leszoktatják erről a tulajdonságáról.) Nem is értem, hogy miért nem mártják a tollat a vállalkozók képébe, vagy a saját szívükbe? Hallatlan türelem, példátlan és fanatikus megalázkodás lakik e két keresztényben! Ez szinte a leplezett gőg már. Csak az nyugtat meg, hogy a szemük egyszerre vérbe borul, ijesztően forog, mindjárt-mindjárt baj lesz. Dosztojevszkij – azonfelül – epileptikus is volt: majdnem minden hónapban elvesztette egyszer az eszméletét. Ő maga írja: ez az állapot – első perceiben – olyan hihetetlenül kéjes, könnyű és szédítően erővel teljes, hogy már nem is ehhez, hanem a túlvilági élethez tartozandó. Aztán, – aztán: rettenetes. Élve, agyonütve, szégyenkezve ődöng ... Az én magyaromat is hányszor láttam és mennyiszer szorítottam meg a kezét éjnek éjszakáján, a legészakaibb helyiségben. Olyan boldog embert még nem is láttam, mint a milyen ő volt ilyenkor. Az ő különös, nemcsak bő, de finom vérének összeölelkezése a szesszel a legboldogabb házasságok egyike. És sem én, sem más nem látta a magyart becsípetten. Csak optimista lett, csak szebbnek látta a világot, jobbnak a maga polgári viszonylatait. A melegség, a hit áradt el körülötte. A kritikája és a hatalmas teste közben meg se rezzen ...

Így gondolkodom a kettőről. Olyan termékenyítők és gondolatkeltők, hogy szinte nehezemre esik olvasnom őket és magam is írni szeretnék, mohón és lázasan, mint ők. De addig nem tudnék, míg nem végeztem velük.

II.

A fontoskodó klasszifikátorok rossz néven veszik már is, hogy a világ egyik legnagyobb és testi halmazállapotában megváltozott íróját összefoglalom egy magyar költővel, a ki nemcsak hogy él még, de ugyancsak nagyokat vergődik a nyilvános piacon, a hol árultatunk és elárultatunk. Nem mentegetődzöm ama tudatlan tanítók előtt. Csak annyit, hogy magam is víziós-lény lévén: a Krudy Gyula nevét én nagynak és jelentősnek látom és hallom a jövendőben. Biztosan nem tudom, hol végzi, mikor unja el pályánkat, a mely nem vízszintes, sima síneken, hanem szabálytalan és rendszertelen fogaskerekűn visz fölfelé, – vagy lefelé ... Csak azt látom, a hogy kezdte. És ezek a kezdetek – főképp az új regény – a legnagyobb mértékkel mérve is jelentékenyek. (Ilyenek egy nagy író első munkái, a melyekről megállapítják, hogy »már minden benne volt.«)

Nem akarom, hogy előre dicsérjem a magyart. Nikolajevics Feodor atyánkról van még mondanivalóm. Csak az imádat hangján tudok róla beszélni és éppen hogy el nem sírtam magamat, a mint az új kötetnek egy lapjára találtam és azon e följegyzésre:

Dosztojevszkij naplójából.

Memento egész életemre

1. Megírandó az orosz Candide.

2. Írni kell egy könyvet Jézus Krisztusról.

3. Meg kell írnom memoárjaimat.

4. Költemény írandó Gyorokovinokról.

N. B. (Mindehhez – az utolsó regényt és az életem naplóját kivévén – legalább tíz esztendő szükségeltetik. Azonban én már 56 esztendős vagyok.)

A tervek, igen csekély kivétellel bennszakadtak. Közben egy ostoba epizód történt: az orosznak az orra vérzett; a három kis húsrongy az iromba izomnak, a szívnek nyomorúságos dugócskái elromoltak, – meghalt. Felháborító gazság, hogy egy ilyen ember is csak úgy van alkotva testileg, mint más ember, a mikor érdemben százszor, százezerszer különb. Más lény, egyenesen. De – mondja szívszorító alázatossággal és szelídséggel – »én már 56 éves vagyok!« Nem lett meg a Jézus Krisztusról való könyv, a nagy esemény elmaradt. Ha az evangéliumon kívül lehetett volna írás, a mely Jézust belevigye a hitetlenek lelkébe: a Dosztojevszkij könyve lett volna. Ő volt az, a ki – egyszer, élő szóval – nagykövetekkel és bankárokkal megérttette az Idvezítőt. Mert soha elbeszélőben nem volt annyi, mint a mennyi benne lakozik. Egyáltalán: ő volt az, a kiben az írói nagyság hármas egysége benne foglaltatott: a szenvedések mérhetetlen mérteke árasztotta el az életben és még sem lapult el alattuk. Az élet öröme toronymagasságú hullámokat vert benne; gyönyörködni, élvezni, szeretni, sőt kéjelegni nem tudott nála senki jobban. A józansága: mámor; a részegsége: önkívület a nyavalyatörésig. Hivő volt. Hitt: az életben, az emberben, sőt az Istenben is. Sőt a népében is. Sőt a kegyetlen hazájában is. Így aztán könnyű, hogy az emberből – ez oroszból – minden idők legnagyobb elbeszélője legyen. Nem szükségeltetik hozzá több és más; csak: a látás. És még millió titkos tulajdonság, a melynek keveredése éppen olyan titok, mint magáé a teremtésé, azé, hogyan állott elé ez a furcsa föld. Hogy megvan, meglett, néha, mint most, ha derék legényekkel vagyok együtt, ha jól érzem magamat: tombolni szeretnék örömömben!

III.

Miután mindenféle elmélyedés és nézelődés közben, Dosztojevszkij árnyékában, végig olvastam Krudy Gyula könyvét, »A vörös postakocsit«, a következő száraz eredményekre jutottam:

Nem lehetetlen, sőt nagyon valószínű, hogy Krudy Gyula az a regényíró, a kire régen várunk. (Én szerettem volna az lenni, de különféle, leginkább jellemhibák miatt lemaradtam. Titkon, néha, még mindig van reménységem, hogy megjavulok.) A regényíró új munkájában már együtt van mindama képessége, a mely őt megkülönbözteti. És ha nem is teljesen és klasszikusan, már megérzik benne a hármas egy: a szenvedésre, a gyönyörűségre való képesség. És a hit. Egy kesernyés, csúfondáros, de mégis csak igazi hit. Ezenkívül, jelen van: a súlyos író és a vérbeli, bár nem patika-mértékkel dolgozó művész. Az nem baj, inkább bájos és különös, hogy egyenlőtlen magyarságunk minduntalan kitör és eget kér e könyvben. Megjelölöm magamban: ez a fejezet a legnagyobb testi és lelki harmóniában készült. Ez: álmatlan, gondterhes, vagy nem gondterhes, de okvetetlen álomtalan éjszaka után. Zsurnaliszták között volt, mielőtt ezt és ezt a részletet írta, azért van pamfletszerű szaga húsz sornak. Most elmélyedt, mert egészen magát adta, azért a legjobb ez, mindennél jobb, mint a mit az utolsó esztendőkben magyar nyelven írtak ...

Nem mérlegelem az értékeket: általában és egészében el vagyok ragadtatva. Boldog vagyok. Mintha valamim volna, valaki jót tett volna velem: ez az új könyv rám való hatása. És annál nagyobb az örömem, mert nemcsak jól ismerem, de régen szeretem e regényírót. Láttam, hogy lett, majdnem írói születése óta kisérem figyelemmel. Nagyszerű anyag volt akkor is, a mikor legelőször közénk állott vidékről jött, tiszta és úri magyar fajta. Testileg: őserejű, hatalmas legény. Más szemét, frissen hozta közénk. Már akkor gondoltam, hogy ez jobban fog látni Pesten, mint sok más, a ki itt született, növekedett fel és fúvódott nagyra. Csak szét kell néznie ... ! És ugyancsak szétnézett. Nagyobb, bőségesebb és főképpen a nyomorúságban és szenvedelemben nagyobb életet senki se élt nála. Mind, mind benne van »A vörös postakocsi«-ban. Nagy szívének minden bús mosolyú romantikája és tiszta eszének minden elszánt élessége. Ez nem szégyenli magát, ez nem fél megtudni az igazságokat, ez belemarkol a meztelen kardba, ez tud mindent, a mi benne és körülötte történik. Mégis tele van álommal és mindenféle titokzatos érzésekkel, a melyek nélkül valamirevaló pozitivista se élhet meg, ha több akar lenni a többi embernél. A regény mégis brutális, de ez a magyar korszak is az, és a kire most figyelni tudunk, csak ilyen kemény, elszánt legény lehet. Finomságai, gyöngédségei mégis vannak e regényírónak, különösen ott, a hol egy pesti kerítőnőt és annak konyháját írja le. A részvét könnyének drága sós illata leng a regény e részletén és ez a mindennél különb parfüm teszi lehetővé, hogy még a lányomat is – ha volna – beleengedném, nézzen körül ez interieurbe. Ilyesmit és így nem látott még magyar író. Külföldi se sok.

Ez a könyv megvan. Érett, kész. Sőt az írója, Krudy Gyula is az. Szerencsésnek érzem magam, hogy jelenthetem: egy írótársam megemberelte magát. És most a publikumon van a sor. És a kiadókon, a kiket íme, figyelmeztetek: van itt köztünk valaki, a kin igen, igen sok pénzt fognak keresni!

(Az Újság, 1913/166. /július 13./ 33-34. p.)