A REGÉNYÍRÓ
Két könyvet hoztam el magammal falura. (A Balaton
partján.) Az egyik: atyánk,
Dosztojevszkij kritikai és újságírói dolgozatai, amelyek most jelentek meg
először német nyelven. A másik fiunk
Krúdy Gyula új regénye. Amíg e két könyvvel nem végeztem, nem vagyok kapható
az élet számára. Le kell írnom azokat a gondolatokat, amelyek e két munka mohó
elnyelése közben támadtak bennem. Sietve cselekszem ezt, amíg el vagyok telve,
és egyben mámoros is vagyok tőlük.
I
Csudálatos találkozás ez: az orosztól
megtanulom, milyennek kell lennie egy jó írónak. A Krúdy Gyula regényéből pedig mindjárt megismerem a jó író példáját.
Egyébként is a két könyv pompásan megfér egymás mellett, úgyhogy egymás közben,
egymás után olvasom a leveleit, és nem rontják, inkább magyarázzák, sőt növelik
az egymás hatását. Közben egy harmadik könyvet költők róluk én magam, és a
nyitott könyvekkel a kezemben belenézek a szürke, szabad égbe:
– Egy típus a kettő: a nagy szakállú,
életében elzüllött, holta után szentté avatott muszka, és az én frissen
borotvált, de szintén nem sima életű magyarom. Honuk és fajtájuk szerelme ég
bennük, és fölégeti őket, mint áldozatokat. Száműzöttek, nyakkendőtlenek
és – őskonzervatívok mind a ketten. Vizionáriusok,
keresztények, valójában. Ám a másik valóságuk az, hogy a tényeket nagyszerű
alapossággal tudják és aggodalmas gonddal, sorral és rendre jegyzik föl.
Isteni részegek! De ha kell és ott ahol, józanabbak, mint két finánc. Borzalmas,
hogy küszködnek a világgal és magukkal; főképp pedig
a pénzért, amely átkuk és nemtőjük egyben. Vajon biztos-e, hogy a Raszkolnyikov Rogyion, avagy A vörös postakocsi megszületett volna,
ha akár Dosztojevszkij, akár Krúdy pénzes embereknek születnek? Azt hiszem,
nem, de ez nem von le sem az orosz, sem a magyar értékéből. Dosztojevszkij
térden állva könyörög előlegért, hogy munkáját folytathassa. Krúdy – mintha
látnám amint talpig feketében, komoran ül a kiadó előszobájában. Mindenkit,
majdnem mindenkit előtte bocsátanak. Ő marad végül a szerény kérésével. (Majd
leszoktatják erről a tulajdonságáról.) Nem is értem, hogy miért nem mártják a
tollat a vállalkozók képébe vagy a saját szívükbe? Hallatlan türelem, példátlan
és fanatikus megalázkodás lakik e két keresztényben! Ez szinte a leplezett gőg már.
Csak az nyugtat meg, hogy a szemük egyszerre vérbe borul, ijesztően forog, mindjárt
mindjárt baj lesz. Dosztojevszkij — azonfelül – epileptikus
is volt: majdnem minden hónapban elvesztette egyszer az eszméletét. Ő maga írja: ez az
állapot – első perceiben – olyan hihetetlenül kéjes, könnyű és szédítően erővel
teljes, hogy már nem is ehhez, hanem a túlvilági élethez tartozandó. Aztán – aztán:
rettenetes. Élve, agyonütve, szégyenkezve ődöng ... Az
én magyaromat is hányszor láttam, és mennyiszer szorítottam meg a kezét éjnek
éjszakáján, a legéjszakaibb helyiségben. Olyan
boldog embert még nem is láttam, mint amilyen ő volt ilyenkor. Az ő különös,
nemcsak bő, de finom vérének összeölelkezése a szesszel a legboldogabb
házasságok egyike. És
sem én, sem más nem látta a magyart becsípetten. Csak optimista lett, csak
szebbnek látta a világot, jobbnak a maga polgári viszonylatait. A melegség, a
hit áradt el körülötte. A kritikája és a hatalmas teste közben meg se rezzen...
Így gondolkodom a kettőről. Olyan
termékenyítők és gondolatkeltők, hogy szinte nehezemre esik olvasnom őket, és
magam is írni szeretnék, mohón és lázasan, mint ők. De
addig nem tudnék, míg nem végeztem velük.
II
A fontoskodó klasszifikátorok
rossz néven veszik máris, hogy a világ egyik legnagyobb és testi halmazállapotában
megváltozott íróját összefoglalom egy magyar költővel, aki nemcsak hogy él még,
de ugyancsak nagyokat vergődik a nyilvános piacon, ahol árulhatunk el elárultatunk. Nem mentegetődzöm ama tudatlan tanítók
előtt. Csak annyit, hogy magam is víziós-lény lévén: a Krúdy Gyula nevét én
nagynak és jelentősnek látom és hallom a jövendőben. Biztosan nem tudom, hol
végzi, mikor unja el pályánkat, amely nem vízszintes, sima síneken, hanem
szabálytalan és rendszertelen fogaskerekűn visz fölfelé – vagy lefelé... Csak azt látom, ahogy kezdte. És ezek a kezdetek – főképp
az új regény – a legnagyobb mértékkel mérve is jelentékenyek. (Ilyenek egy
nagy író első munkái, amelyekről megállapítják, hogy „már minden benne volt”.)
Nem akarom, hogy előre dicsérjem a
magyart. Nyikolajevics Feodor
atyánkról van még mondanivalóm. Csak az imádat hangján tudok róla beszélni, és
éppen hogy el nem sírtam magamat, amint az új kötetnek egy lapjára találtam és
azon e följegyzésre:
Dosztojevszkij
naplójából
Memento egész életemre
1. Megírandó az orosz
Candide.
2. Írni kell egy
könyvet Jézus Krisztusról
3. Meg kell írnom
memoárjaimat.
4. Költemény írandó Gyorokovinokról.
N. B. (Mindehhez – az utolsó regényt és az
életem naplóját kivévén — legalább tíz esztendő szükségeltetik. Azonban én
már 56 esztendős vagyok.)
A tervek, igen csekély kivétellel,
bennszakadtak. Közben egy ostoba epizód történt: az orosznak az orra vérzett, a
három kis húsrongy, az iromba izomnak, a szívnek nyomorúságos dugócskái
elromoltak – meghalt. Felháborító gazság, hogy egy ilyen ember is csak úgy van
alkotva testileg, mint más ember, amikor érdemben százszor, százezerszer
különb. Más lény, egyenesen. De — mondja szívszorító alázatossággal és
szelídséggel – „én már 56 éves vagyok”! Nem lett meg a Jézus Krisztusról való
könyv, a nagy esemény elmaradt. Ha az evangéliomon
kívül lehetett volna írás, amely Jézust belevigye a hitetlenek lelkébe: a
Dosztojevszkij könyve lett volna. Ő volt az, aki – egyszer, élő szóval – nagykövetekkel
és bankárokkal megértette az Idvezítőt. Mert soha
elbeszélőben nem volt annyi, mint amennyi benne lakozik. Egyáltalán: ő volt az,
akiben az írói nagyság hármas egysége benne foglaltatott: a szenvedések
mérhetetlen mértéke árasztotta el az életben, és
mégsem lapult el alattuk. Az élet öröme toronymagasságú hullámokat vert benne;
gyönyörködni, élvezni, szeretni, sőt kéjelegni nem tudott nála senki jobban. A
józansága: mámor; a részegsége: önkívület a nyavalyatörésig. Hívő volt. Hitt:
az életben, az emberben, sőt az Istenben is. Sőt a népében is. Sőt a kegyetlen
hazájában is. Így aztán könnyű, hogy az emberből – ez oroszból – minden idők
legnagyobb elbeszélője legyen. Nem szükségeltetik hozzá több és más, csak: a
látás. És még millió titkos tulajdonság, amelynek keveredése éppen olyan titok,
mint magáé a teremtésé, azé, hogyan állott elé ez a furcsa föld. Hogy megvan,
meglett, néha, mint most, ha derék legényekkel vagyok együtt, ha jól érzem
magamat: tombolni szeretnék örömömben!
III
Miután mindenféle elmélyedés és nézelődés
közben, Dosztojevszkij árnyékában, végigolvastam Krúdy Gyula könyvét, A vörös postakocsit a következő száraz
eredményekre jutottam:
Nem lehetetlen, sőt nagyon valószínű, hogy
Krúdy Gyula az a regényíró, akire régen várunk. (Én szerettem volna az lenni,
de különféle, leginkább jellemhibák miatt lemaradtam. Titkon, néha, még mindig
van reménységem, hogy megjavulok.) A regényíró új
munkájában már együtt van mindama képessége, amely őt megkülönbözteti. És ha
nem is teljesen és klasszikusan, már megérzik benne a hármas egy: a
szenvedésre, a gyönyörűségre való képesség.
És a hit. Egy kesernyés, csúfondáros, de
mégiscsak igazi hit. Ezenkívül jelen van: a súlyos író
és a vérbeli, bár nem patika-mértékkel dolgozó művész. Az nem baj, inkább
bájos és különös, hogy egyenlőtlen magyarságunk minduntalan kitör
és eget kér e könyvben. Megjelölöm magamban: ez a fejezet a legnagyobb testi és
lelki harmóniában készült. Ez: álmatlan, gondterhes vagy nem gondterhes, de
okvetetlen álomtalan éjszaka után. Zsurnaliszták között volt, mielőtt ezt és
ezt a részletet írta, azért van pamfletszerű szaga húsz sornak. Most elmélyedt,
mert egészen magát adta, azért a legjobb ez, mindennél jobb, mint amit az
utolsó esztendőkben magyar nyelven írtak ...
Nem mérlegelem az értékeket: általában és
egészében el vagyok ragadtatva. Boldog vagyok. Mintha valamim volna, valaki
jót tett volna velem: ez az új könyv rám való hatása. És annál nagyobb az örömem,
mert nemcsak jól ismerem, de régen szeretem e regényírót. Láttam, hogy lett,
majdnem írói születése óta kísérem figyelemmel. Nagyszerű anyag volt akkor is,
amikor legelőször közénk állott: vidékről jött, tiszta és úri magyar fajta. Testileg: őserejű, hatalmas legény. Más szemét, frissen
hozta közénk. Már akkor gondoltam, hogy ez jobban fog látni Pesten, mint sok
más, aki itt született, növekedett fel és fúvódott
nagyra. Csak szét kell néznie...! És ugyancsak
szétnézett. Nagyobb, bőségesebb és főképpen a nyomorúságban és szenvedelemben
nagyobb életet senki se élt nála. Mind, mind benne van A vörös postakocsiban. Nagy szívének minden
bús mosolyú romantikája és tiszta eszének minden elszánt élessége. Ez nem szégyenli magát, ez nem fél megtudni az igazságokat, ez
belemarkol a meztelen kardba, ez tud mindent, ami benne és körülötte történik.
Mégis tele van álommal és mindenféle titokzatos érzésekkel, amelyek nélkül
valamirevaló pozitivista se élhet meg, ha több akar lenni a többi embernél. A
regény mégis brutális, de ez a magyar korszak is az, és akire most figyelni
tudunk, csak ilyen kemény, elszánt legény lehet Finomságai, gyöngédségei mégis
vannak e regényírónak, különösen ott, ahol egy pesti kerítőnőt és annak
konyháját írja le. A részvét könnyének drága sós illata leng a regény e részletén,
és ez a mindennél különb parfüm teszi lehetővé, hogy még a lányomat is — ha
volna —, beleengedném, nézzen körül ez interieurbe. Ilyesmit és így nem látott
még magyar író. Külföldi se sok.
Ez a könyv megvan. Érett, kész. Sőt az
írója, Krúdy Gyula is az. Szerencsésnek érzem magam, hogy jelenthetem: egy
írótársam megemberelte magát. És most a publikumon van a sor. És a kiadókon, akiket íme, figyelmeztetek: van itt köztünk valaki, akin
igen, igen sok pénzt fognak keresni!
(Bródy Sándor:
Cilinderes Tiborc. Válogatott cikkek és tanulmányok.
Budapest, 1958, Magvető. 276-283. p.)