A REGÉNYÍRÓ

 

Két könyvet hoztam el magammal falura. (A Ba­laton partján.) Az egyik: atyánk, Dosztojevszkij kri­tikai és újságírói dolgozatai, amelyek most jelentek meg először német nyelven. A másik fiunk Krúdy Gyula új regénye. Amíg e két könyvvel nem végez­tem, nem vagyok kapható az élet számára. Le kell írnom azokat a gondolatokat, amelyek e két munka mohó elnyelése közben támadtak bennem. Sietve cse­lekszem ezt, amíg el vagyok telve, és egyben má­moros is vagyok tőlük.

I

Csudálatos találkozás ez: az orosztól megtanulom, milyennek kell lennie egy jó írónak. A Krúdy Gyula regényéből pedig mindjárt megismerem a jó író pél­dáját. Egyébként is a két könyv pompásan megfér egymás mellett, úgyhogy egymás közben, egymás után olvasom a leveleit, és nem rontják, inkább magyarázzák, sőt növelik az egymás hatását. Közben egy harmadik könyvet költők róluk én magam, és a nyitott könyvekkel a kezemben belenézek a szürke, szabad égbe:

– Egy típus a kettő: a nagy szakállú, életében elzüllött, holta után szentté avatott muszka, és az én frissen borotvált, de szintén nem sima életű magya­rom. Honuk és fajtájuk szerelme ég bennük, és fölégeti őket, mint áldozatokat. Száműzöttek, nyak­kendőtlenek és – őskonzervatívok mind a ketten. Vizionáriusok, keresztények, valójában. Ám a másik valóságuk az, hogy a tényeket nagyszerű alaposság­gal tudják és aggodalmas gonddal, sorral és rendre jegyzik föl. Isteni részegek! De ha kell és ott ahol, józanabbak, mint két finánc. Borzalmas, hogy küsz­ködnek a világgal és magukkal; főképp pedig a pénzért, amely átkuk és nemtőjük egyben. Vajon biztos-e, hogy a Raszkolnyikov Rogyion, avagy A vö­rös postakocsi megszületett volna, ha akár Doszto­jevszkij, akár Krúdy pénzes embereknek születnek? Azt hiszem, nem, de ez nem von le sem az orosz, sem a magyar értékéből. Dosztojevszkij térden állva könyörög előlegért, hogy munkáját folytathassa. Krúdy – mintha látnám amint talpig feketében, komoran ül a kiadó előszobájában. Mindenkit, majd­nem mindenkit előtte bocsátanak. Ő marad végül a szerény kérésével. (Majd leszoktatják erről a tulaj­donságáról.) Nem is értem, hogy miért nem márt­ják a tollat a vállalkozók képébe vagy a saját szívükbe? Hallatlan türelem, példátlan és fanatikus megalázkodás lakik e két keresztényben! Ez szinte a leplezett gőg már. Csak az nyugtat meg, hogy a szemük egyszerre vérbe borul, ijesztően forog, mind­járt mindjárt baj lesz. Dosztojevszkij — azonfelül – epileptikus is volt: majdnem minden hónapban el­vesztette egyszer az eszméletét. Ő maga írja: ez az állapot – első perceiben – olyan hihetetlenül kéjes, könnyű és szédítően erővel teljes, hogy már nem is ehhez, hanem a túlvilági élethez tartozandó. Aztán – aztán: rettenetes. Élve, agyonütve, szégyenkezve ődöng ... Az én magyaromat is hányszor láttam, és mennyiszer szorítottam meg a kezét éjnek éjszaká­ján, a legéjszakaibb helyiségben. Olyan boldog embert még nem is láttam, mint amilyen ő volt ilyenkor. Az ő különös, nemcsak bő, de finom vérének összeölelkezése a szesszel a legboldogabb házasságok egyike. És sem én, sem más nem látta a magyart becsípetten. Csak optimista lett, csak szebbnek látta a világot, jobbnak a maga polgári viszonylatait. A melegség, a hit áradt el körülötte. A kritikája és a hatalmas teste közben meg se rezzen...

Így gondolkodom a kettőről. Olyan termékenyí­tők és gondolatkeltők, hogy szinte nehezemre esik olvasnom őket, és magam is írni szeretnék, mohón és lázasan, mint ők. De addig nem tudnék, míg nem végeztem velük.

II

A fontoskodó klasszifikátorok rossz néven veszik máris, hogy a világ egyik legnagyobb és testi hal­mazállapotában megváltozott íróját összefoglalom egy magyar költővel, aki nemcsak hogy él még, de ugyancsak nagyokat vergődik a nyilvános piacon, ahol árulhatunk el elárultatunk. Nem mentegetődzöm ama tudatlan tanítók előtt. Csak annyit, hogy magam is víziós-lény lévén: a Krúdy Gyula nevét én nagy­nak és jelentősnek látom és hallom a jövendőben. Biztosan nem tudom, hol végzi, mikor unja el pá­lyánkat, amely nem vízszintes, sima síneken, hanem szabálytalan és rendszertelen fogaskerekűn visz föl­felé – vagy lefelé... Csak azt látom, ahogy kezdte. És ezek a kezdetek – főképp az új regény – a legna­gyobb mértékkel mérve is jelentékenyek. (Ilyenek egy nagy író első munkái, amelyekről megállapítják, hogy „már minden benne volt”.)

Nem akarom, hogy előre dicsérjem a magyart. Nyikolajevics Feodor atyánkról van még mondani­valóm. Csak az imádat hangján tudok róla beszélni, és éppen hogy el nem sírtam magamat, amint az új kötetnek egy lapjára találtam és azon e följegyzésre:

 

Dosztojevszkij naplójából

Memento egész életemre

1. Megírandó az orosz Candide.

2. Írni kell egy könyvet Jézus Krisztusról

3. Meg kell írnom memoárjaimat.

4. Költemény írandó Gyorokovinokról.

N. B. (Mindehhez – az utolsó regényt és az éle­tem naplóját kivévén — legalább tíz esztendő szük­ségeltetik. Azonban én már 56 esztendős vagyok.)

 

A tervek, igen csekély kivétellel, bennszakadtak. Közben egy ostoba epizód történt: az orosznak az orra vérzett, a három kis húsrongy, az iromba izom­nak, a szívnek nyomorúságos dugócskái elromoltak – meghalt. Felháborító gazság, hogy egy ilyen em­ber is csak úgy van alkotva testileg, mint más ember, amikor érdemben százszor, százezerszer különb. Más lény, egyenesen. De — mondja szívszorító alá­zatossággal és szelídséggel – „én már 56 éves va­gyok”! Nem lett meg a Jézus Krisztusról való könyv, a nagy esemény elmaradt. Ha az evangéliomon kívül lehetett volna írás, amely Jézust belevigye a hitet­lenek lelkébe: a Dosztojevszkij könyve lett volna. Ő volt az, aki – egyszer, élő szóval – nagykövetek­kel és bankárokkal megértette az Idvezítőt. Mert soha elbeszélőben nem volt annyi, mint amennyi benne lakozik. Egyáltalán: ő volt az, akiben az írói nagyság hármas egysége benne fog­laltatott: a szenvedések mérhetetlen mértéke árasztotta el az életben, és mégsem lapult el alattuk. Az élet öröme toronymagasságú hullámokat vert benne; gyönyörködni, élvezni, szeretni, sőt kéjelegni nem tudott nála senki jobban. A józansága: mámor; a részegsége: önkívület a nyavalyatörésig. Hívő volt. Hitt: az életben, az emberben, sőt az Is­tenben is. Sőt a népében is. Sőt a kegyetlen hazá­jában is. Így aztán könnyű, hogy az emberből – ez oroszból – minden idők legnagyobb elbeszélője le­gyen. Nem szükségeltetik hozzá több és más, csak: a látás. És még millió titkos tulajdonság, amelynek keveredése éppen olyan titok, mint magáé a terem­tésé, azé, hogyan állott elé ez a furcsa föld. Hogy megvan, meglett, néha, mint most, ha derék legé­nyekkel vagyok együtt, ha jól érzem magamat: tom­bolni szeretnék örömömben!

III

Miután mindenféle elmélyedés és nézelődés köz­ben, Dosztojevszkij árnyékában, végigolvastam Krúdy Gyula könyvét, A vörös postakocsit a követ­kező száraz eredményekre jutottam:

Nem lehetetlen, sőt nagyon valószínű, hogy Krúdy Gyula az a regényíró, akire régen várunk. (Én sze­rettem volna az lenni, de különféle, leginkább jel­lemhibák miatt lemaradtam. Titkon, néha, még min­dig van reménységem, hogy megjavulok.) A regény­író új munkájában már együtt van mindama képes­sége, amely őt megkülönbözteti. És ha nem is telje­sen és klasszikusan, már megérzik benne a hármas egy: a szenvedésre, a gyönyörűségre való képesség.

És a hit. Egy kesernyés, csúfondáros, de mégiscsak igazi hit. Ezenkívül jelen van: a súlyos író és a vér­beli, bár nem patika-mértékkel dolgozó művész. Az nem baj, inkább bájos és különös, hogy egyenlőtlen magyarságunk minduntalan kitör és eget kér e könyvben. Megjelölöm magamban: ez a fejezet a legnagyobb testi és lelki harmóniában készült. Ez: álmatlan, gondterhes vagy nem gondterhes, de okvetetlen álomtalan éjszaka után. Zsurnaliszták kö­zött volt, mielőtt ezt és ezt a részletet írta, azért van pamfletszerű szaga húsz sornak. Most elmélyedt, mert egészen magát adta, azért a legjobb ez, min­dennél jobb, mint amit az utolsó esztendőkben ma­gyar nyelven írtak ...

Nem mérlegelem az értékeket: általában és egé­szében el vagyok ragadtatva. Boldog vagyok. Mintha valamim volna, valaki jót tett volna velem: ez az új könyv rám való hatása. És annál nagyobb az örö­mem, mert nemcsak jól ismerem, de régen szeretem e regényírót. Láttam, hogy lett, majdnem írói szüle­tése óta kísérem figyelemmel. Nagyszerű anyag volt akkor is, amikor legelőször közénk állott: vidékről jött, tiszta és úri magyar fajta. Testileg: őserejű, ha­talmas legény. Más szemét, frissen hozta közénk. Már akkor gondoltam, hogy ez jobban fog látni Pesten, mint sok más, aki itt született, növekedett fel és fúvódott nagyra. Csak szét kell néznie...! És ugyan­csak szétnézett. Nagyobb, bőségesebb és főképpen a nyomorúságban és szenvedelemben nagyobb életet senki se élt nála. Mind, mind benne van A vörös postakocsiban. Nagy szívének minden bús mosolyú romantikája és tiszta eszének minden elszánt éles­sége. Ez nem szégyenli magát, ez nem fél megtudni az igazságokat, ez belemarkol a meztelen kardba, ez tud mindent, ami benne és körülötte történik. Mégis tele van álommal és mindenféle titokzatos érzésekkel, amelyek nélkül valamirevaló pozitivista se élhet meg, ha több akar lenni a többi embernél. A regény mégis brutális, de ez a magyar korszak is az, és akire most figyelni tudunk, csak ilyen kemény, elszánt legény lehet Finomságai, gyöngédségei mé­gis vannak e regényírónak, különösen ott, ahol egy pesti kerítőnőt és annak konyháját írja le. A rész­vét könnyének drága sós illata leng a regény e rész­letén, és ez a mindennél különb parfüm teszi lehe­tővé, hogy még a lányomat is — ha volna —, beleen­gedném, nézzen körül ez interieurbe. Ilyesmit és így nem látott még magyar író. Külföldi se sok.

Ez a könyv megvan. Érett, kész. Sőt az írója, Krúdy Gyula is az. Szerencsésnek érzem magam, hogy jelenthetem: egy írótársam megemberelte ma­gát. És most a publikumon van a sor. És a kiadókon, akiket íme, figyelmeztetek: van itt köztünk valaki, akin igen, igen sok pénzt fognak keresni!

 

(Bródy Sándor: Cilinderes Tiborc. Válogatott cikkek és tanulmányok.
Budapest, 1958, Magvető. 276-283. p.)