KRÚDY GYULA:
ASSZONYSÁGOK DÍJA
Szinte a világirodalomban is páratlan, hogy a közvélemény
valamely kimagasló egyéniséget illetőleg oly matematikai szabatossággal, minden
áthajlás nélkül tagozódnék két részre, mint Krúdyra vonatkozóan. Vagyunk, sokan
vagyunk, akik igen nagynak tudjuk őt, utánunk következnének, a régi
normatívumok szerint a: tudja isten ... hűvös megfontoltjai, a tapadó-emberek, akik a zárt egyéniségnek
tagadva-kiszívott vérével önmagukat duzzasztják fontossá, – de nem következnek,
helyűket közvetlenül azok töltik be, akik határozottan ragaszkodnak hozzá, hogy
Krúdy már ma is inklinál a divatjamúltságra, sőt hogy képtelen kimozdulni abból
a körből, amelyet a régebbi magyar úri élet díszletei: a cécók, a báli
éjszakák, a muzsika és a rózsaszínű női harisnyák, máskor ismét a régi Pestnek
a valóságban sohasem volt, csak fényes fantáziával megteremtett rekvizitumai alkotnak, azon kívül hogy az ezer búja szóvirág
közepette voltaképpen nem történik semmi, a történésnek nemcsak régi,
hanem nemesültebb, a lélek evolúcióját vagy hányódását valamely kronológiai
egymásutánba foglaló értelmében sem, vagy ha mégis felbukkanik
a komolyabb nekilendülés, az mihamar vissza lankad az
álmok és elképzelések ziláltvalutájú birodalmába. Megpróbáltam Krúdy munkáit az
utóbbiak álláspontjáról szemügyre venni és rájöttem, hogy valóban rendkívül
szigorúan kimért terület az, amelyen a Krúdy művészete mozog
és hogy ha határsértést akar elkövetni önmagával szemben, mint itt-ott a Szindbád-ciklusban, helyenkint
már felbukkanik az unalom is, ami, ahogy őt magát is
meglepi, unottsággá sűrűsödve
cseppenik vissza a tollából. Rájöttem, hogy szakasztottan ugyanazok az alakok
ugyanazon miliőben szinte makacsul visszajárnak kísérteni, rájöttem, hogy Krúdy
téma-kaleidoszkópja igen gyengén van felszerelve azokkal a színes
üvegcserepekkel, amelyek az új és újabb formációkat adják, sőt, ami már komolyabb
súllyal nehezedik a kérdésre, rájöttem arra is, hogy a Krúdy csodálatosan
finom, a maguk nemében páratlan kísértetlátásai is szorosabb rokonságban állnak
egymással, mint aminőre szükség volna. Idáig tehát
tökéletesen sikerült az álláspont-cserélés, itt azonban csődbejutott az egész,
mert híjába fegyelmeztem visszasompolygási ösztönömet, rá kellett eszmélnem,
hogy ha Krúdynak egy-egy csodálatos mondata nyomán a halálnak az élettel való
találkozását csak egy hajszálnyival is másnak látom, mint láttam tévelygéseim
idejében, – ha a szerelmet csak egy milliméterrel is közelebb találom a földbe való
visszaroskadáshoz, ha azon csak álmomban is megérzem a sírgödör enyészetes szagát,
– keserű vénülés lep meg, elmúlt történések zagyva tömege rohan rám és a lelkem
kis gépei úgy zakatolnak, mint amikor a külső események egész légiója
várja részemről az elintézést: a tudomásulvételt és elraktározást. A történés
fogalma a bölcsészeké, mi laikusok csak egy-két amatőr fénykép erejéig
ereszkedhetünk a dologba, de néha az ilyesmi is vezet valamire. Tavaszi
alkonyaton nyugalmasan ülsz a szobádban és a terveidet
faragcsálod, ráspolyozgatod, köszörülgeted a lelked rugalmas keménységén és nem
is tudsz róla, hogy közben a lenyugvó nap utolsó sugarait néz deled. Jön azután egy pillanat, amelyben e sugarak egyike felkúszik a
falra és bíboros fénybe borítja elhalt kedvesed képét és akkor a lelked
megernyed, ellágyul, a terveid bele roskadnak, eltűnnek, elhalnak benne, mint a
céltalanul elhajított kő az iszapban, helyükön ronggyá tépett akaratfoszlányok
vergődnek, de te a régi dallam miatt nem hallhatod meg haldoklásukat, – pedig
nem történt egyéb, csak a lenyugvó nap siklott odább pár vonalnyival, mint
évmilliók óta naponta – nem történik semmi, nézegeted a Krúdy kaleidoszkópját,
a pár színes üvegcserép a szerelem csillagát mutatja, a kezed megrezdül és
mivel akkor a szerelem csillaga sírkeresztformára omlik szét, a szemed könnybe lábad és a könny prizmáján keresztül már milliónak látod a
színes kis csoportot.
Az Asszonyságok díja Krúdynak talán a legpazarabb
alkotása.
A ferenckörúti temetésrendező,
– majd hogy ki nem írtam az igazi nevét, – egy bakátstéri
esküvő alkalmával kissé berúg, kissé el is esik, azután tétován ténferegni kezd,
-amíg véletlenül összetalálkozik az Álommal. (Én vagyok az, – mondja a fel nem
ismert új ismerős, – aki azt a sok furcsaságot, bolondságot, tréfát, gyilkosságot,
meredélyről való zuhanást, paráznaságot, fajtalanságot, mezítelenséget,
vadállatokkal való birkózást, lencseevést, csókolózást, óriásokkal és törpékkel
való küzdelmet elkövettem, én jártam a toronytetőn, a kút mélyében, amíg te az
ágyban nyújtózkodtál). – Következnek azután a Krúdy csodálatos látomásai,
átszőve a drága aforisztika legdrágább aranyával, ... Dickens, Hoffmann és Krúdy,
ők hárman tudják szívedre hinteni a legtündöklőbb szomorúságot, ők ismerik a
bűvős-erejű mondatokat, amelyek rózsa színű örömeid közül is visszacsalogatnak elmúlt,
névtelen szomorúságaid közé, amikor álmodban ezer koporsót láttál és mind az ezerben
az édesanyádat vitték ki a temetőbe, vagy amikor
halkan; gyötrődve nyöszörög tél, mert elittad az anyád utolsó forintját is és részegségedben
megtépted az asszonyod haját.
De a temetésrendező bolyongásai körül bajok vannak. Mert
a túl finom álompillérek nem bírják meg a regény boltozatát, meg azért is, mert
Krúdy, ha betéved kedvenc virágai közé, nem szívesen törődik a kiúttal, inkább
leül, tenyerébe hajtja bús fejét, az olvasó pedig
szabadon elmehet a dolga után. Ezt a kérdést egyébként Krúdy maga is úgy
intézte el, hogy a történet végére odaírta: e regény folytatását megtalálja az
olvasó a Mindszentek című regényben. Nem tudom, ebben
a Ponson du Terrail-i elintézésben mennyi a komolyság, de hiszen ennél
a regénynél, amelynek minden oldala egy-egy befejezett műremek, – bármily
furcsán hangzik is, – ez a kusza-furcsa elintézés nem is túlságosan fontos. Valahol
már említést tettem igénytelen kis elméletemről, amely szerint az elképzelések végtelenje elosztva egy bizonyos egységgel, az író lelkének
egységével, eredmény gyanánt nem egy új, stilisztikai értelmű egységet, hanem a
végtelent adja, vagyis tehát hogy végtelen per egy egyenlő végtelen.
Végül még az Asszonyságok díjához függesztem
két régebbi észrevételemet is, amelyeket eddig önmagam előtt is félve rejtegettem.
Krúdy nyelvezete egyre lazább, elhanyagoltabb lesz, azután meg a tudása mintha
fáradt volna után szállani ragyogó tehetsége
káprázatos és egyre pompásabb evolúciójának.
Az Asszonyságok díja regénynek gyenge, de írásműnek
majdnem tökéletes.
CHOLNOKY
LÁSZLÓ
(Nyugat, 1920/1-2. /január/ 97-99. p.)