Őszi versenyek

Krúdy Gyuláról

Micsoda gordonkajáték!

Van egy formája, a félszáz oldalas regény — Gyulaiék beszélynek hívták, — amelyben sose csusszan el a vonója; haláltánc ihlettel, hold­kóros lebegéssel, pillangó ujjakkal játssza le. Magától erre a hosszú­ságra áll a vonója, ha olyan gerinchasogató, hallucináló mesterműve születik, mint az Őszi versenyek, a Kleofásné kakasa, a Zöld ász s Az útitárs. Belenézett az oltárfüstbe, amely egy Buddha-szobor előtt gomo­lyog, átnézett a kávéfüstön, amely egy vén arab arcát legyezi, elnézett a rőzsefüst után, amely a Tiszaparton csavarog a szürkületben, rátette a vonót a mélyhegedűre, behunyta a szemét és elkezdett játszani. Vala­mikor az első világháború derekán jött rá a formájára, féllábú hon­védek s kikapós hadiözvegyek közt; attól kezdve rábízta magát, akár­csak a szívdobogásra. Hiányzott belőle a polgári beosztás, amely még a látomásokkal, még a tébollyal, még a szadizmussal is okosan gazdál­kodik, kamatosan, a világpiacra. Ki kellett fizetni a konflist a Fiume szálló előtt, a húsz fröccsöt a Balaton kávéházban s a villanyszámlát Óbudán. Ezért játszott Krúdy Gyula. Keletre Ungvárnál, nyugatra Ischlnél volt neki a világvége; tudtommal nem járt vagy legfeljebb futó hetekre Rómában, Párisban, Londonban, Athénben vagy Konstan­tinápolyban. Eperjesen járt, Várpalotán s talán Varasdon, a Délibáb­utcában és Alagon. Nem volt tudomása külföldi s hazai írótársairól, egy kicsit ismerte Dickenset, Thackerayt, Balzacot s Turgenyevet, élete végén Shakespearet s mindvégig nagyon jól Jókait. De egyetlen vonó­húzással fölidézte azt a modern „mélytudat”-ot, emlékek és ősélmények szabad társulását, amelyet később a szürrealizmus űzött olyan makacsul a túl világos és mindent kivilágosító francia nyelvben, öntudatlan, nemtörődöm elődje volt a szürrealistáknak s a pillanatnyi káprázatok közt suhanó Virginia Woolfnak s a kísértetekhez pártoló Julien Green-nek; álmodozásaiból egy tucat irodalmi iránynak a nyersanyaga kitelt volna a takarékos Nyugaton. Jobb beosztással, ridegebb számítással, polgáribb érzékkel s persze franciául vagy angolul a világhírbe szállt volna álmainak hollóröptével. Gyula bácsi azonban magyarul írt s pazarlón. Kampós botját jelentőségteljesen a térde közé szorítva s fel-lehúzogatva, félrebillent fejjel 50 korona előleget kért a szerkesztőktől. Ennyi volt az üzleti érzéke. Néha az orvostudomány óriási vargabetűvel s tekintélyes okfejtéssel visszalyukad a gyógyfüves asszonyok s néger Medicine-Manek titkaihoz. Így jut vissza a magyar olvasó is idegen irodalmi iskolákon és világtekintélyeken keresztül ehhez a nyírségi javasemberhez, aki szándéktalan írásaiban majdnem minden modern irodalmi szándékot és fölfedezést megpendített. De semmitse zsákmá­nyolt ki. Nem kamatoztatta a vonó rezgését. Nem racionalizálta. Épp úgy nem tudott volna meggazdagodni az írásból, mint egy arab a sakkozásból vagy egy buddhista a térdeplésből vagy egy kanász a bot­faragásból.

Krúdy a magyar „romlás virága”, egy süllyedő világ mélyhegedű­hangra fojtott önítélete. Sokkal becsületesebb volt, mint a fajtája, nem hamisított ál-valósággá egy letűnt életformát, nem kendőzte történelmi szükséggé, „örök magyarság”-gá a szivárványló, mutatós rothadást.

Művében egy osztály — az osztálya — már akkor lemondott a való­ságról (s a valóság irányításáról), amikor a politikában még esze ágá­ban sem volt. Krúdy megelőzte a rideg történelmi leszámolást s álommá párolta, gavalléros haláltánccá stilizálta azt a valóságot, amely fölött se neki, se a fajtájának nem volt többé hatalma. Egész műve egy híres spanyol drámacímet bizonyít, „az élet álom”. Csakhogy a spanyol költő erkölcsi hitvallása s etikus célzata nélkül. Krúdy éber álmának, élet­álmának nincs már visszahatása a valóságra, nincs erkölcse, nem köte­lez semmire, nem is lehetne észrevenni a gyönyör fájdalmas visszaverő­dései nélkül. Álom-létünknek ez a megalázó fájdalom a tudata. A férfi mind betyár s az asszony mind szajha, de a betyárnak van egy halott szeretője s az asszonynak van egy eltűnt kedvese s mindkettőnek csak az kéne igazán, van kártya s bor, de egyikre sincs pénz; hűtlen szerető, hűtlen kártyalap, hűtlen pohár bélyegzi a testre, fájdítja öntudattá álom-létünket. Annyira vagyunk a világon, amennyire ezek az erkölcs­telen fájdalmak megsanyargatnak két álomtalan, örök csendesség közt. Piszok élet, rossz álom! Az ember arról a nőről álmodik, aki sose volt az övé, a nő arról a hajósról, aki sose tér vissza, arról a szerencsés lóról és lapról, amelyre sose tett, arról a pohárról, amit kiittak előle. Futóbetyár látja így az életet, megátalkodva, sötét pillái alól, háttal egy fának, szemközt a vágtatva közeledő csendőrökkel, mialatt piszto­lyát megvetőn homlokához emeli. Krúdy tökéletesen erkölcstelen író. Csak a halálra bátorít fel. De ez a halál a ragyogó örökkévalóság helyett a kongó semmire néz. Buddhistának vallotta magát. Ám ez csak a buddhizmus héja, az Isten húsa nélkül.

Különös kegyelme (vagy iróniája) a sorsnak, hogy éppen ezt az erkölcsi nirvánát pólyálta be a legandalítóbb gordonkahangba s a leggyöngédebb férfi-lírába. Adynak Krúdy a legközelebbi rokona, a század másik igazi magyar lírikusa. Egyek az indulatukban, ösztönükben, pompázó romlásukban, mocsár-mélyi liliomozásukban, egyek s mégis nagy ellentétek: egy süllyedő világ megváltott és megváltatlan jelképei. Adyt megváltotta s egy új világ ősévé tette forradalmi hitvallása. E hit­vallás nélkül épúgy a magyar romlás virága lett volna, mint barátja, Krúdy.

Az élet álom, de éber álom: nyitott szemű, nappali kísértet. Vagy álom az álomban, „az álmok álma” egy hideg kályha mellett, egy födeles hídon, egy folyóra függő ablakban. De az „Őszi versenyek”-ben össze­olvad ez a két állapot: éber álmunk, a valóság s tényleges álmunk. Ben, az elcsapott zsoké (s vele az olvasó) észrevétlenül száll fel s eresz­kedik le a két parton. Hol a fogás? Hol a trükk? Hol a titkos átkelő? Tartsd nagyító alá az írást: nincs rajta forrasztás, ragasztás, nincs fogás, nincs trükk. Krúdy becsületes vagyis szándéktalan író. Mert az írói becsületnek olykor bizonyos hiányok a legszebb bizonyítékai. Trükk helyett inkább csodát művel; neki ez könnyebb.

A könyvecske először Bécsben jelent meg, 1922-ben, silány papíron, szomorú köntösben s kevesen ismerték. Feltámasztását a Válasz jegyzi; valójában Farkas Ferenc könyvszerelmét dicséri. A gyomai Kner nyomda betűivel s Szabó Vladimir rajzaival jelent meg.

Tizennégy évvel a halála után végre megvan az egyenrangú illusz­trátora! Kortársai mindig melléje rajzoltak Krudynak; vértelen, tejszínhabos, neo-biedermeier díszletek közé állították. Szabó Vladimir már történelmet rajzol: Krúdy korát, a század elejét. S ez a történelmi hűség, ez az egyidejűség a szerző életével mélyebb álmokat ver föl, mint az egykori biedermeier stílus-utánzók. Rajzai keserűek és gyöngédek, ironikusak és andalítók egyszerre; úgy illenek Krúdy keserű álom­világához, mint Delacroix komor, gótikus lapjai a Fausthoz.

CS. SZABÓ LÁSZLÓ

 

(Magyarok, 1947/5. /május/ 343-345. p.)