Őszi versenyek
Micsoda
gordonkajáték!
Van
egy formája, a félszáz oldalas regény — Gyulaiék beszélynek hívták, — amelyben
sose csusszan el a vonója; haláltánc ihlettel, holdkóros lebegéssel, pillangó
ujjakkal játssza le. Magától erre a hosszúságra áll a vonója, ha olyan
gerinchasogató, hallucináló mesterműve születik, mint az Őszi
versenyek, a Kleofásné
kakasa, a Zöld
ász s Az
útitárs. Belenézett az
oltárfüstbe, amely egy Buddha-szobor előtt gomolyog, átnézett a kávéfüstön,
amely egy vén arab arcát legyezi, elnézett a rőzsefüst után, amely a
Tiszaparton csavarog a szürkületben, rátette a vonót a mélyhegedűre, behunyta a
szemét és elkezdett játszani. Valamikor az első világháború derekán jött rá a
formájára, féllábú honvédek s kikapós hadiözvegyek közt; attól kezdve rábízta
magát, akárcsak a szívdobogásra. Hiányzott belőle a polgári beosztás, amely
még a látomásokkal, még a tébollyal, még a szadizmussal is okosan gazdálkodik,
kamatosan, a világpiacra. Ki kellett fizetni a konflist a Fiume szálló előtt, a
húsz fröccsöt a Balaton kávéházban s a villanyszámlát Óbudán. Ezért játszott
Krúdy Gyula. Keletre Ungvárnál, nyugatra Ischlnél volt neki a világvége;
tudtommal nem járt vagy legfeljebb futó hetekre Rómában, Párisban, Londonban,
Athénben vagy Konstantinápolyban. Eperjesen járt, Várpalotán s talán Varasdon,
a Délibábutcában és Alagon. Nem volt tudomása külföldi s hazai írótársairól,
egy kicsit ismerte Dickenset, Thackerayt, Balzacot s Turgenyevet, élete végén
Shakespearet s mindvégig nagyon jól Jókait. De egyetlen vonóhúzással fölidézte
azt a modern „mélytudat”-ot, emlékek és ősélmények szabad társulását, amelyet
később a szürrealizmus űzött olyan makacsul a túl világos és mindent
kivilágosító francia nyelvben, öntudatlan, nemtörődöm elődje volt a
szürrealistáknak s a pillanatnyi káprázatok közt suhanó Virginia Woolfnak s a
kísértetekhez pártoló Julien Green-nek; álmodozásaiból egy tucat irodalmi
iránynak a nyersanyaga kitelt volna a takarékos Nyugaton. Jobb beosztással,
ridegebb számítással, polgáribb érzékkel s persze franciául vagy angolul a
világhírbe szállt volna álmainak hollóröptével. Gyula bácsi azonban magyarul
írt s pazarlón. Kampós botját jelentőségteljesen a térde közé szorítva s
fel-lehúzogatva, félrebillent fejjel 50 korona előleget kért a szerkesztőktől.
Ennyi volt az üzleti érzéke. Néha az orvostudomány óriási vargabetűvel s
tekintélyes okfejtéssel visszalyukad a gyógyfüves asszonyok s néger
Medicine-Manek titkaihoz. Így jut vissza a magyar olvasó is idegen irodalmi
iskolákon és világtekintélyeken keresztül ehhez a nyírségi javasemberhez, aki
szándéktalan írásaiban majdnem minden modern irodalmi szándékot és fölfedezést
megpendített. De semmitse zsákmányolt ki. Nem kamatoztatta a vonó rezgését.
Nem racionalizálta. Épp úgy nem tudott volna meggazdagodni az írásból, mint egy
arab a sakkozásból vagy egy buddhista a térdeplésből vagy egy kanász a botfaragásból.
Krúdy
a magyar „romlás virága”, egy süllyedő világ mélyhegedűhangra fojtott
önítélete. Sokkal becsületesebb volt, mint a fajtája, nem hamisított
ál-valósággá egy letűnt életformát, nem kendőzte történelmi szükséggé, „örök
magyarság”-gá a szivárványló, mutatós rothadást.
Művében
egy osztály — az osztálya — már akkor lemondott a valóságról (s a valóság
irányításáról), amikor a politikában még esze ágában sem volt. Krúdy megelőzte
a rideg történelmi leszámolást s álommá párolta, gavalléros haláltánccá
stilizálta azt a valóságot, amely fölött se neki, se a fajtájának nem volt
többé hatalma. Egész műve egy híres spanyol drámacímet bizonyít, „az élet
álom”. Csakhogy a spanyol költő erkölcsi hitvallása s etikus célzata nélkül.
Krúdy éber álmának, életálmának nincs már visszahatása a valóságra, nincs
erkölcse, nem kötelez semmire, nem is lehetne észrevenni a gyönyör fájdalmas
visszaverődései nélkül. Álom-létünknek ez a megalázó fájdalom a tudata. A
férfi mind betyár s az asszony mind szajha, de a betyárnak van egy halott
szeretője s az asszonynak van egy eltűnt kedvese s mindkettőnek csak az kéne
igazán, van kártya s bor, de egyikre sincs pénz; hűtlen szerető, hűtlen
kártyalap, hűtlen pohár bélyegzi a testre, fájdítja öntudattá álom-létünket.
Annyira vagyunk a világon, amennyire ezek az erkölcstelen fájdalmak
megsanyargatnak két álomtalan, örök csendesség közt. Piszok élet, rossz álom!
Az ember arról a nőről álmodik, aki sose volt az övé, a nő arról a hajósról,
aki sose tér vissza, arról a szerencsés lóról és lapról, amelyre sose tett,
arról a pohárról, amit kiittak előle. Futóbetyár látja így az életet,
megátalkodva, sötét pillái alól, háttal egy fának, szemközt a vágtatva közeledő
csendőrökkel, mialatt pisztolyát megvetőn homlokához emeli. Krúdy tökéletesen
erkölcstelen író. Csak a halálra bátorít fel. De ez a halál a ragyogó
örökkévalóság helyett a kongó semmire néz. Buddhistának vallotta magát. Ám ez
csak a buddhizmus héja, az Isten húsa nélkül.
Különös
kegyelme (vagy iróniája) a sorsnak, hogy éppen ezt az erkölcsi nirvánát
pólyálta be a legandalítóbb gordonkahangba s a leggyöngédebb férfi-lírába.
Adynak Krúdy a legközelebbi rokona, a század másik igazi magyar lírikusa. Egyek
az indulatukban, ösztönükben, pompázó romlásukban, mocsár-mélyi
liliomozásukban, egyek s mégis nagy ellentétek: egy süllyedő világ megváltott és megváltatlan jelképei. Adyt megváltotta s egy új világ ősévé tette
forradalmi hitvallása. E hitvallás nélkül épúgy a magyar romlás virága lett
volna, mint barátja, Krúdy.
Az
élet álom, de éber álom: nyitott szemű, nappali kísértet. Vagy álom az álomban,
„az álmok álma” egy hideg kályha mellett, egy födeles hídon, egy folyóra függő
ablakban. De az „Őszi versenyek”-ben összeolvad
ez a két állapot: éber álmunk, a valóság s tényleges álmunk. Ben, az elcsapott
zsoké (s vele az olvasó) észrevétlenül száll fel s ereszkedik le a két parton.
Hol a fogás? Hol a trükk? Hol a titkos átkelő? Tartsd nagyító alá az írást:
nincs rajta forrasztás, ragasztás, nincs fogás, nincs trükk. Krúdy becsületes
vagyis szándéktalan író. Mert az írói becsületnek olykor bizonyos hiányok a
legszebb bizonyítékai. Trükk helyett inkább csodát művel; neki ez könnyebb.
A
könyvecske először Bécsben jelent meg, 1922-ben, silány papíron, szomorú
köntösben s kevesen ismerték. Feltámasztását a Válasz jegyzi; valójában Farkas
Ferenc könyvszerelmét dicséri. A gyomai Kner nyomda betűivel s Szabó Vladimir
rajzaival jelent meg.
Tizennégy
évvel a halála után végre megvan az egyenrangú illusztrátora! Kortársai mindig
melléje rajzoltak Krudynak; vértelen, tejszínhabos, neo-biedermeier díszletek
közé állították. Szabó Vladimir már történelmet rajzol: Krúdy korát, a század
elejét. S ez a történelmi hűség, ez az egyidejűség a szerző
életével mélyebb álmokat ver föl, mint az egykori biedermeier stílus-utánzók.
Rajzai keserűek és gyöngédek, ironikusak és andalítók egyszerre; úgy illenek
Krúdy keserű álomvilágához, mint Delacroix komor, gótikus lapjai a Fausthoz.
CS. SZABÓ LÁSZLÓ
(Magyarok,
1947/5. /május/ 343-345. p.)