Sokkal problematikusabb a Krúdy-mű, amely az 1913-as bemutatón félreérthetetlenül megbukott Nem olyan bukás volt ez, amit később a idő és az irodalomtörténet rektifikál: a Zoltánka gyenge mű, s végérvényesen megbukott. Krúdy maga sem próbálta szépíteni, s kudarc utáni egyik nyilatkozatában ezt mondta: „Mindig sóvár vágyakozás élt bennem a színpad után... De hiába próbálkoztam és fogok kísérletezni vele. A színpad eseményeket, összeütközéseket, harcokat kíván... Igazi drámaíró sohase lesz belőlem.” Nem is lett, sőt a regényeiből készített színpadi változatok – eddig legalábbis – nem sikerültek. A Zoltánka valójában nem dráma, lazán egymás mellé állított jelenetek sora csupán, eseménytelenül, összeütközések nélkül. Nemcsak a klasszikus drámai szabályok szerint nem „színpadképes”, a modern dramaturgia se tud mit kezdeni vele, amint most Osztovits Levente is bebizonyította. Négy önmagában nem is érdekes szituációból ugyanis nem lesz dráma, hiányzik belőle az összefogó erő, a cselekmény egysége. De hiányzik a történelmi hűség is. Krúdy ugyan nem sokat törődött vele, s inkább azt tekintette történelemnek, amit ő gondolt róla (Magyar jakobinusok, Három király), itt azonban a történeti atmoszférát sem érezzük, minden csak van, önmagában és önmagáért, s közben folyton arra gondolunk, hogy ez nem lehet igaz. Valóban nem igaz, sem Petőfiné, sem a szerencsétlen Zoltánka nem ilyen volt, s ami nagyobb baj: ezek a Jellemek és események nem hordoznak igazi tragédiát. Így a Krúdy-mű feltámasztása irodalomtörténeti érdekesség volt, semmi több.

CSÁNYI LÁSZLÓ