Lussa Vince felvétele

Krudy-kötet

fekszik előtte az asztalon. Ezt olvasta éppen. Szereti Krúdyt, de sohasem tudja kiolvasni; ezért is olvassa mindig — így mondja. Elgondolkozom ezen. Mi vonzza azt, ki egész életében egy új világról álmodott, az öregkisasszonyok, a rezedakázmérok fátyolos világához. Milyen rejtett pontok, vonalak kötik össze Nagy Jenőt — ki mindig az eleven élet tüzének tartotta oda magát —, a holt levendulák elsüllyedt világával. Tán azok a kis pontok és vonalak éppen, az aprólékos krúdys hajszálvésetek, mozaikok, az intarzia, amelynek művésze és remeke maga is.

Körülnézek a szobájában. Kép, szénrajz, akvarell, fafaragás. Mind az ő munkája. Kilencszázhuszonegyben az internálótáborban készítette az egyiket, a másikat — portrét — amikor csendőrök kísérték a vonaton, és a kis faunt — a tálalón áll — a börtönben faragta. A finom vonalú rajz Bulgáriában született. Hét évet töltött ott, a rendőrség elől kellett menekülnie, amiért egy svéd lap annak idején cikket közölt tőle a fehérterrorról. Festőnek készült, de végül csak a faipari iskolát végezte el, asztalos lett. Aztán intarziával foglalkozott, s most vési vékony, finom vonalait a bútorokba. Az a dolga. Tudja: kis kemény vonalakból lesz minden. Hallgassuk csak!

— Orosz városkában, Okulovkán egy papírgyárban dolgoztam, még az első világháborúban itt voltam hadifogoly. Nem sokat tudtam a világról, csak annyit, hogy a háború rossz. Orosz munkásoktól hallottam első ízben, hogy mi is az igazi béke. Azt mondták: nem az a valódi, ha a hatalmasok békét kötnek, hanem ha azok az emberek lesznek hatalmasok, akiknek érdekük a béke. Beálltam közéjük. Tőlük hallottam először Lenin nevét is. Aztán a Kremlben találkoztam vele tizennyolcban, mikor én a negyedik lett ezredben szolgáltam, és a Kreml őrségét adtuk. Nem sokra emlékszem belőle: egyszer kezet fogott velem, s akkor azt gondoltam, mit akar ez a kis emberke, ez akar itt rendet csinálni? Akkor még nem tudtam, ki volt ő, ma már sejtem... De ezt igazán megtudni nem is volt elegendő az a negyven év, amelyet az ő zászlója alatt harcoltam végig odakint a forradalomban, itthon tizenkilencben, majd bújva-szökve horthyék alatt. És a felszabadulás után is... Ó, sok minden jött még. Adtam is, kaptam is, eleget. Véstek keményen! Néha fájt is. Aztán volt október is itt tavaly. Hallottam, sokan mondogatták, hogy kiábrándultak. Kiábrándultak? Miből ábrándultak ki? Önmagukból? Ez a legrosszabb. Oszlassam fel magamat? Szedjem ízekre azt, ami vagyok? Ehhez én nem értek, összegyűltek vagy harmincon nálam akkor, olyanok, akiket nem lehet sem kiábrándítani önmagukból, sem feloszlatni, mert nem olyan oszlófélék. Hitet tettünk emellett. No, azért nem mondom, ha valaki negyven évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy ez a szocializmus ilyen bonyolultul kemény dió, nem tudom, neki kezdtem volna-e a feltörésének. Ma már tudom, hogy ilyen. És ha már egyszer nekikezdtem, töröm... Meg aztán, ha olyan egyszerű lenne, akkor reánk mi szükség volna — nem igaz?

Finom kis pontokat, vonalakat vés a bútorokba Nagy Jenő. Kis pontokból, vonalakból rajzol mindenkit az élet is. De nem mindenki lesz felkiáltójel. Ő az. Érett, tömör és súlyos. Alul egy pont, s felette egyenes, határozott vonás.

CSAPÓ GYÖRGY

(Ország Világ, 1957/24. /november 5./ 2.)