A karácsonyi könyvvásár.

 

A vállalkozó kedv, mely a könyvkiadás terén ősszel olyan nehezen indult meg, karácsony havában egyszerre nekilendült s az állítólagos papírhiány, meg a valóságos papírdrágaság ellenére az új szépirodalmi művek egész sorával árasztotta el a könyvpiacot. Vajon mint egy tudós német statisztikus annak idején az egyes népektől elhasznált szappan-mennyiséget akarta fölhasználni az illető népek civilizációjának fokmérőjéül: van-e jogunk, hasonló okoskodással, a magyar könyvek nagy számából következtetést vonni a magyar kultúra fejlettségére? Azt hiszem, a mérték itt még kevésbé elfogadható, s abból a körülményből, hogy a magyar iparnak ma a könyv jóformán az egyetlen terméke, korántsem következik az, hogy a magyarságnak nincs forróbb vágya, mint szellemének kiművelése. Ennél a tetszetős magyarázatnál sokkal természetesebb is van: az üzleti élelmesség, mely fölhasználva a vásárló közönség körében észlelhető pénzbőséget és számot vetve az áruhiánnyal, minden erejével arra az iparcikkre veti magát, amelyet ma elő tud állítani, a könyvre.

Ezzel a megállapítással azonban nem akarjuk könyvkiadóink érdemeit csorbítani, mert az üzleti szempont nem kertül szükségképen összeütközésbe az irodalmival, s a karácsonyi könyvpiacon is több olyan mű jelent meg, melyek irodalmi értékéhez nem fér kétség – igaz, hogy ilyen munkák jobbára csak az idegenből átültetettek között találhatók. A legbecsesebbek közé tartozik két francia és három orosz fordítás: Romain Rolland Jean Christophe-jának III.1) kötete és Pierre Lottinak egyik leghíresebb regénye, a japán tárgyú a Krizantém asszony2); valamint Tolsztojnak – egyébként nem a legkiválóbb dolgai közül való – két elbeszélése3) és a jóval értékén fölül becsült Mereszkovszkijnak Michelangeloja4), melyben, éppúgy mint a híres Léonardójában, van história is, művészettörténet is – csak költészet kevés.

Hogy a most megjelent eredeti elbeszélő művek ezekkel a külföldi alkotásokkal nem állják a versenyt, az természetes, de az arányok eltolódásában annak is nagy része van, hogy az első és második vonalban álló íróink még mindig átengedik a teret a harmad– és negyedrangúaknak. Így ez alkalommal is azoknak a magyar elbeszélőknek művei kerülnek sorra, akiket a francia kritika legfölebb a »poètes de second ordre« rovatba iktatna eddig ismeretlen, jelentéktelen vagy nem elég erős egyéniségek közepes értékű vagy még gyöngébb alkotásokkal. Az 1919-ik év viharos eseményeinek, izgatott hangulatának megfelelően a rövid lélegzetű novellák az irodalmi évad uralkodó planétái, regény csak kettő akad új könyveink között: a kedélyek nehezen csillapodnak le annyira, hogy megbírjanak nagyobb szabású kompozíciót.

[…]

A másik regény, Cholnoky László Piroskája5) ellenben mindennek rossz. Elég, ha azzal jellemezzük, hogy puszta Krudy-utánzat. Mesevezetése biztosabb, stílusa nem oly mesterkélt, de egyébként ugyanaz az aprólékos részletezés és vég nélküli fecsegés mindenféle, a cselekvényhez nem tartozó dologról, amelyben, mint a sivár homokban, elvész a mesének amúgy is vékonyan csörgedező ere. Az egész egy üres lelkű, gondolatok és érzések nélkül szűkölködő lusta, léha ifjúnak érdektelen szerelmi története, melynek mindennapi fordulataiból bántóan rí ki egy pár erőltetett, hihetetlen mozzanata. A gyönge fonalra, mely még a főcselekvény láncszemeit sem bírja meg, a henye személyek és a szükségtelen epizódok hosszú sorát aggatja, s az egészet megmártja az unalom szürke levében, úgy, hogy az olvasó boldogan teszi le a könyvet, mikor az író, nem tudván másként bevégezni regényét, az utolsó lapon hirtelen-váratlan, minden kényszerítő ok nélkül öngyilkosságra kényszeríti az élhetetlen hőst.

Cholnoky mestere, Krudy Gyula, ezúttal elbeszélésekkel jelenik meg az irodalmi porondon. Új novellás könyve, mely címét az első darabjáról, A betyár álmáról, vette6), nekünk, régi ismerőseinek, kellemes meglepetés: Krudy ezúttal fölülmúlta önmagát, mert mind a tizenhat témáját értelmes, simán gördülő, befejezett, kerek mondatokban beszéli el. Szertelenségei is nagy részt lecsiszolódtak, modorosságai megfogyatkoztak, s a formai értékek gyarapodásával kapcsolatban elbeszéléseinek belső értéke is emelkedett: novelláinak hol a megindítása, hol a kerete vagy a miliője kelt némi érdeket, sőt néha még alakjaiban is fölvillan valami figyelemreméltó vonás, mint a Babonás éj kikapós menyecskéjében, akit léha szeretkezései közben ősei árnyképei rémítenek. A novella-gyűjtemény azonban még e sokirányú haladás ellenére is igen alacsony színvonalán áll, szomorú jeléül annak, milyen mélyre süllyedt volt Krudy »írásművészete«. Nehezen mozgó, formátlan, akárhányszor unalmas történetek, mintha az író képzelete kimerült volna a tárgy kigondolásában s a mese megalkotására már nem futotta volna belőle. Eleven, szerves cselekvény helyett nagy kínnal tovább vonszolt köznapi vagy furcsa, de egyképpen hihetetlen históriák; húsból, vérből, idegekből álló emberek helyett ösztövér bábok, amelyekre a szerző a vonások rikító tarka köntösét aggatja: művészetnek is, mulatságnak is kevés. De legyünk méltányosak, hiszen az Úr előtt is kedves a megtért bárány, s állapítsuk meg örömmel, hogy a mai Krudy határozottan értékesebb a tegnapinál.

[…]

Császár Elemér.