Két kötet tárca.

 

A víg ember bús meséi. Elbeszélések. Írta Krúdy Gyula. Budapest, 1914. Singer és Wolfner kiadása. 8-r. 220 l. – A halhatatlan hercegnő. Írta Lakatos László. Budapest, 1914. Singer és Wolfner kiadása. 8-r. 191 l. Ára 3.50 K.

 

E két kötet között sok a hasonlóság. Egyik sem foglal magában valódi elbeszéléseket, hanem csak rövid szépprózai munkákat. Így kell ezeket megjelölni, mert sem Krúdy, sem Lakatos nem elbeszéléseket adnak, hanem tárca-novella formájában mind a ketten modern élet– és genreképeket. A negyvenes években freskó-képeknek nevezték az ilyenfajta apróságokat, de ez a név nem illenék reájuk, mert a freskó-képeknek épen két legerősebben jellemző vonása, a rikító színezés és a nyers humor hiányzik belőlük. Sőt ha a két szerző irtózik valamitől, az nyilvánvalólag a durvaság, a túlzó hangok és színfoltok, a komikum alkalmazása. Tompított hang, elfinomított hangulat, keresett stíl: ez mindkettőjük ismertető jegye.

Talán nem csalódom, ha e hasonlóság szülőokát a két író tehetségének egy közös vonásában keresem, abban, hogy egyiknek sincs erős képzelete s mesealkotó fantáziája. Nem született epikusok, nem igazi mesemondók, a kik az esemény szálainak érdekfeszítő bonyolításával és meglepő kibogozásával törekszenek hatást kelteni. Épen azért – s ez írói öntudatuknak bizonysága – meg sem kísértik az események mozgalmas sorát jól elrendezett, művészettel fölépített novellává kerekíteni. Krúdy ugyan próbálkozik ilyenfajta föladattal, de siker nélkül: a Mikszáth Szent Péter esernyője motívumát fölújító elbeszélése (Egy sikkasztás története) elemeire széthulló, felemás história. Hogy Lakatos Lászlónak mennyire nem eleme a mesemondás, azt épen legjobb meséje bizonyítja. Van kötetében egy kissé fantasztikus, de egyébként érdekes és finom elbeszélés, Prince Black and White. Az olvasó csodálkozva veszi észre, hogy az írónak itt egyszerre mégis van fantáziája, mert ennek a történetnek kieszelése, ha nem is rendkívüli, de mégis erős elképzelő munkát követel az emberi lélektől. Végére érve azonban, az idegen tulajdont tisztelő, komoly erkölcsi érzékű író befejező megjegyzése megoldja a rejtélyt, ezt mondván: «Ennek a történetnek csak a megírása az enyém. Maga az eset valóban megtörtént és a londoni Daily Express 1913-ik évfolyamának egyik decemberi számában bő tudósítás olvasható róla.»

A mese fogyatékosságát mind a két író iparkodik pótolni, hogy ne mondjam leplezni, de egyéniségüknek, származásuknak, műveltségüknek megfelelően más-más módon – s ez választja el írásaikat egymástól. A régi nemes család sarja, Krúdy, a ki gyermek– és ifjúkorát a magyarság ősi fészkében élte le, a régi magyar élet emlékeit aknázza ki. Mennyi a történeteiből élő hagyomány, a Nyírségen élőszóval terjedő, szájról-szájra vándorló história, nem tudjuk, de úgy gondolom, legföljebb egyes adomaszerű vonásokat kapott az író készen s a kiszélesítésüket, történetekké való kiegészítésüket maga végezte. A mint már említettem, e történetei kissé soványak, akárhányszor nem is emelkednek az anekdota színvonala fölé (Öreg írnokok szobájából, Az ágyúgolyó, A királynő főztje), máskor egy fokkal magasabb, csattanós, de alapjában egy-két mozzanattá zsugorodó történetecskék (A fehérlábú Gaálné, Nyíri pajkosok). A magyar életből nem is eseményeket, hanem alakokat ragad ki s épen azok a tipikus Krúdy-elbeszélések, a melyek a már-már letűnt nemesi élet egy-egy alakját, részint még autopsia alapján, részint hallomásból elénk festik. A mi velük történik, az mellékes, többnyire érdektelen, sőt sokszor egészen jelentéktelen, az író csak egy jellemet, egy típust akar bemutatni. Ilyen Az aranysarkantyús vitéz, a levitézlett földesúr, a ki utolsó darabját is szívesen zálogba adná, csakhogy a főispán installációján kellő fénnyel jelenhessék meg, vagy Korponai Gáspár (A holt asszony udvarlója), a ki évtizedekig megőrzi szívében úrnője iránt érzett – nem is szerelmét, csak néma hódolatát. S ez alakokat, valamint a többit is, nem objektíve mutatja be, a realisták «impersonalité»-jével, hanem ellenkezőleg átterjesztve rájuk a maga hangulatát, a szegénységükön, ügyefogyottságukon, életük céltalanságán érzett melankóliáját. Ezért bús mesék. Az írónak fáj, mint egykor Apor Péternek fájt, hogy a «náj módi» lassanként megváltoztatja az egész magyar élet képét s e fájdalmát objektiválja a múlt egy pár elkésett, szerencsétlen, önmagával tehetetlen alakjában. Szeretnők, ha erősebb gerincű, mozgalmasabb történetek hordoznák a hangulatot, de kétségtelen, hogy azt így is tudja az író éreztetni; szeretnők, ha stílusa kevésbé volna mesterkélt, modoros és cikornyás, de némi stílszerűség így is elvitathatatlan tőle: a kissé keresett alakokhoz illik a keresett stíl. Általában azonban Krúdy mondatai jobban elrendezettek, arányosabbak, szilárdabban szerkesztettek, mint nem egy kötetében; fölületes, idomtalan, logikátlanul összefűzött mondatai a Bús mesék-ben nincsenek.

Lakatos László a nemzetközi nagyváros fia s ez megérzik egész gondolkodás– és érzésvilágán. Történeteit azonban mégsem a nagy város életéből veszi. Elfinomodott lélek, a kit a valóság képei nem érdekelnek. A borongó életből, az emberek nyüzsgő tömege elől a maga világába menekül, nem élő modellek után dolgozik, hanem maga teremt. Képzeletének sajátos természete miatt nem meséket talál ki, hanem alakokat és különös helyzeteket. Bizonyos beteges szín jellemzi legtöbb hősét, bizonyos keresettség a legtöbb helyzetét s Krúdy melankóliájával rokon, de túlzóbb érzelgősség az elbeszéléseit. A XVIII. század végén a nálunk is sokat olvasott német Dusch írt ilyen szentimentális történeteket, ép úgy mint Lakatos, igazi cselekvény nélkül. Csak egyet-kettőt mutatok be hősei és helyzetei közül. Ott van Lancelot gróf. (Halk galanteria), a ki eszményi szerelemmel csüng a cukrászleányon s mégsem akarja elhinni, hogy ártatlan; lord Wrioteshly (Drága lovagkor), a ki bezáratja magát a Towerbe, mert másként nem tudja bebizonyítani hölgye előtt szerelmét; a román herceg (Szavita), a ki megöli magát, mert hű felesége helyett egy rossz leányt szeretett; Sándor (Semmi sem történt), a ki otthagyja, elégséges ok nélkül, kedvesét; a metropolita (Goszpodij pomiluj ...), a ki beássa fejét a földbe, mert megtudja, hogy gégesorvadása van s így le kell mondania Luther háromságáról (Wein, Weib und Gesang). Élet és igazság nem mindig van e helyzetekben, a mesét magát pedig néha annyira föloldja (Sába királynője), máskor meg olyan misztikus ködbe burkolja (A halhatatlan hercegnő, Hajnali álom), hogy egészen értelmetlenül állunk vele szemben. Lakatoshoz képest Krúdy még romancier a szónak eredeti értelmében. De a mi Lakatosnál hiányzik a meséből s ha történetei jóval messzebb maradnak az igazi novellától, viszont nagy művészettel alkalmazza a cselekvénypótló elemet, a hangulatot. Tollán a költészet mintha tárgyatlan művészetté válnék, mely határozott képzetek s erős érzelmek fölkeltése helyett sejtelmes hangulatok fölidézésére törekszik. Alakjai élő voltáról, helyzetei igazságáról nem győz meg, de nem is akar; finom, rafinált, pastellszerű rajzai azonban megilletik a szívet s leheletszerű vonásaitól fölkeltve továbbrezeg olvasóiban apró elbeszéléseinek érzelmes hangulata. Az emberi lélek sajátos rejtelmes, beteges állapotainak ismerete s a stíl nem közönséges művészete föltételei e hatáskeltésnek s Lakatos rendelkezik ezekkel az inkább lírikusokat megillető adományokkal. Az elbeszélés igazi eleme bizonyára a mese és a jellemrajz, de Lakatos tárcáiban tagadhatatlanul van valami művészi, ha nem is a legegészségesebb formában.

Bajos az írónak tanácsot adni, hogy miről írjon, nem is szokták megszívlelni. De Lakatost szeretnénk megerősíteni némely kísérlete mellett. Minthogy a meseköltésben nem erős, viszont ügyesen tudja beállítani hőseit s föltárni érzelmi állapotukat, vehetne át a históriából, főként az irodalom történetéből kép-tárgyakat, olyan jeleneteket, melyeket már színezni kezdett a hagyomány. A XVIII-XIX. század fordulójáról, Bessenyei és a franciások, Csokonai, Kisfaludy életéből sok erre való képecske maradt, Kazinczynak Pályám emlékezetében szintén egész soruk található: ezekből hangulatos pastelleket lehetne alkotni. Lakatos már tett is ebben az irányban kísérleteket s ezek, Jósikáné (Mme Julie) és Kuthy Lajos arcképe (Louis), kedves, színes rajzok, a kötetnek legjobb darabjai közül valók.

[Császá]r. [Elemé]r.

 

(Budapesti Szemle, 1916/469. 165. köt. /január/ 154-157. p.)