Krúdy Gyula: Napraforgó. Regény. Budapest. 1918. 364 l. A Kultúra kiadása. Ára 18 K.

Gimnázista koromban sokat tűnődtem egy latin példa-mondaton, mely az ablativus limitationis functióját iparkodott szemléltetni. Így hangzott: A zsarnokok nem ismernek rettenetesebb kínzóeszközt az unalomnál. Gyermek lévén, aki sohasem unatkozik, nem fért a fejembe, hogy az unalom gyötrelmesebb minden testi-lelki kínnál s csak most, évtizedek múlva, hogy Krúdy legújabb regényét kellett elolvasnom, értettem meg e szavak mélyén rejlő nagy igazságot. Valóban alig ismerem párját annak a gyötrelmes érzésnek, melyet szenvedtem, míg ennek a sivár könyvnek 23 ívén keresztül vergődtem. Hányszor ismételtem Krúdynak azt a mondását, mellyel akaratlanul is igaz kritikát mond regényéről: «Vajon miért untat érdektelen élettörténetével ez a vénember?» (A szerző az ember helyett más szót használ, de illendőségből jónak láttam megváltoztatni.) Az önjellemzés igaz, de nem teljes, mert a Napraforgó nemcsak érdektelen, hanem fárasztó, üres, sivár és száraz is, elejétől végig. Ebben különbözik a Szaharától. Az afrikai forró homoksivatagot helyenként üde, zöld oázisok szakítják meg – Krúdy regényében nincs egyetlenegy üdítő hely sem, mindenütt az unalomnak terméketlen, életet megfojtó homokja.

A regény azt a látszatot kelti, mintha tervszerűen azért készült volna, hogy a közönséget elriassza a regényolvasástól. Ezt a célt szolgálja a regény minden porcikája. és egész valója: a mese, a kompozíció, az alakok, az előadás. Meséje oly hihetetlenül kezdetleges, naiv és együgyű, hogy még dióhéjba szorítva sem érdemes elmondani; szerkezetéről meg nem beszélhetünk, mert még annyi céltudatossággal sincs megszerkesztve, mint az a boglya, amelybe a parasztlegény villájával összehányja a szénát: Krúdy a komponálás legegyszerűbb eszközeit sem ismeri, a cselekvény szálainak összebonyolításában és kibogozásában a legközönségesebb fogásokkal sem tud élni. Csak hat alakot szerepeltet, a többi legföllebb egy pillanatra tűnik föl. Mindegyiknek van múltja, a mielőtt egymáshoz kapcsolná sorsukat, előbb meg kell hallgatnunk előéletük történetét s ez annál unalmasabb, mert annak, amit átéltek, semmi hatása arra, ami ezután történik velük. Végnélküli üres fecsegés ez is, az is, s nehéz eldönteni, melyik fajtát olvassuk nagyobb bosszankodással: azt-e, amelynél kezdettől fogva tudjuk, hogy nem lesz belőle semmi, vagy amelyiknél csak sejtjük ugyanezt. És milyen alakok ezek a hősök! Érdemes a szemük közé nézni.

Az érdeklődés előterében – ha ugyan szabad ezt a szólamot alkalmazni a Napraforgónál – Evelin kisasszony áll két udvarlójával, Álmos Andorral és Végsőhelyi Kálmánnal. A kisasszony tipikus Krúdy-alak: holdkóros, sápítozó idealista, lelkének üressége nem is a levegőt, hanem a fizikus anyagtalan éterét juttatja eszünkbe. Egyetlen jó ízlésre valló cselekedete az, hogy nem hallgatja meg a hasonlóképen üres és holdkóros Álmos úr szerelmi ömlengéseit. Ez az úr különc és fél lábával már túl van azon az árkon, mely a józanságot az őrülettől elválasztja. Csak egy ízben lesz érdekessé: koporsót csináltat maga számára, belefekszik, meghal, de mikor imádottja kéri, hogy térjen vissza az életbe – magához tér és kiszáll a koporsóból. Épületes história, ponyvára (vagy ponyváról?) való. A szűzies, tiszta lelkű Evelin tehát nem őt, hanem Végsőhelyi Kálmánt szereti. Jeles úr ez is. Kártya és egyéb, még rosszabb barlangok lakója, egy öreg hölgy kitartottja, amellett Evelin is pénzeli kis- és nagy bankókkal. Szépen szaval – már t. i. amit Krúdy szép szavalásnak gondol – lélek azonban éppúgy nincs benne, mint másik két társában, de élet van, igaz, hogy csak állati. A másik háromság epizód-alakokból telik ki. Evelin legjobb barátnője, Maszkerádi kisasszony az egyik. Sokat lábatlankodik a színen, de csak két jellemző vonása van : úgy káromkodik, mint egy őrmester, s oly mocskos szájú, mint egy pesti csibész. Szerepe a regény ökonómiájában mindössze annyi, hogy most Evelin vendége megcsalja őt Kálmán úrral, s ezzel Evelin szívét visszatereli Álmos úr felé. A másik Pistoli úr, a Mokányok fajából, de testileg-lelkileg sokkal durvább, mint őse: öreg, pohos, piszkos, részeges, buja. De az ideális Evelin mégis kedveli, s a finom Maszkerádi kisasszony meg szerelmes belé és mohó csókjaival valósággal megfojtja. A harmadik a társaságban Rizujlett asszony. A különös néven ne ütközzünk meg: csinált név, s a szerző szerint «betűiben benne volt Kelet és Nyugat». Egy újabb Oedipus talán meg tudná fejteni Krúdy–Sphinx eme szellemes rejtvényét, az én tudományom csődöt mond. Rizujlettnek éppen semmi szerepe sincs a cselekvény vezetésében, csak mint jellem vonja magára a figyelmet: nagyszívű nő, aki bájait hajdanta is, mikor fiatal volt, ma is, mikor megöregedett, szíves készséggel és teljesen önzetlenül bocsátja a környék férfiainak rendelkezésére.

Annál a nehézkességnél, mellyel a szerző meséjének esetlen szekerét az unalom lelketölő útján tovább görgeti, még bosszantóbb az az üres bőbeszédűség, melyben mint feneketlen sárban ez a kenetlen szekér meg-megreked. Akár maga az író beszél, akár személyeit beszélteti, csak úgy ömlik a cifra, de üres szavak árja. Amilyen szegényes a leleménye a mesealkotás terén, olyan kifogyhatatlan itt új meg új hatáskeltő eszközökben. Eltanulta és teljes sikerrel alkalmazza a nyugatosok kedvelt eljárását, a halmozást, az egy gondolathoz fűződő, de egymással sem logikai, sem pszichológiai kapcsolatban nem álló képzetek vég nélküli fölsorolását; az agyában hirtelen tudatossá vált, de egymással nem asszociálódó képeket mintha kabátja ujjából rázná ki s azok a legkezdetlegesebb módon rendeződnek el: azonos funkciójú, egymás mellé rendelt mondatrészekké, akárcsak a falusi vegyeskereskedések címtábláin a föliratok: bab, borsó, ostornyél, kocsikenőcs és egyéb hüvelyesek. Bámulatosan gazdag, újszerű, eddig még nem hallott hasonlatok kiemelésében. Úgy látszik, ezt a tehetségét jól ismeri, mert majd minden meghatározását és jellemzését hasonlatok segítségével illusztrálja. A találóbbak és szebbek közül ide írok egypárat olvasóim mulattatására: A kert fehér volt, mint a temető (3. l.); Mint a tej a falvakból, úgy jött be a hajnal Pestre (6. l.); Egy komor ciprus fekete-fehér ruhájában úgy borongott ki a hajnalból, mint egy hazatérő kártyás (U. ott.); Úgy ragyogott a hold, mint egy farsangi bolond (17. l.); Az esőcsatorna úgy hal meg, mint egy kiszolgált kutya (25. l.); Az üvegajtó párákkal el volt függönyözve, mint a purgatóriumban a női osztály (100. l.); A szemöldöke összeért, mint a komor emlékezet (186. l.). Értelmük ugyan nincs, de a hatásuk nagy: az olvasók vérmérsékletük szerint vagy nevetnek vagy bosszankodnak rajtuk. Újszerűségben, de értelmetlenségben is vetekszenek Krúdy hasonlataival elvétve használt képes kifejezései is; ezekből is kötök egy kis csokrot: a fészek-lágy csók simogatása (18. l.); szerelmet merengő hegyes lábú íróasztalka (62. l.); Istenbe vetett homlok (93. l.) és a legszebb köztük: A szem sötétjében apró kis úszkáló pontok tünedeznek fel, csónakok, amelyeken a partról az öreg nagy hajóra szállítják a búsképű hajósok a podgyászt és az utazót, a búcsúzó életet. Hogy nem érhette meg a mi nagy illusztrátorunk, a szegény Zichy Mihály az 1918-ik évet, mikor művészi föladatot talált volna ennek a költi gondolatnak megrajzolásában!

Krúdy előadásának további elemzése és jellemzése helyett közlök regényéből egy lapot (136-137.), mely egyszersmind gondolatainak útjára is vet fényt. Jó ismerősünk, Maszkerádi kisasszony már évek óta szerelmes egy vén, korhadt, törpe fűzfába. (Fides penes auctorem!) Miután ezt tudomásul vettük, a következőket olvassuk: «Olyan egy vén vándorlegénynek látta a fát, aki már minden viszontagságot megpróbált életében; csavargott céltalanul, sáros kutya módjára, miután deli-kedvű, élni vágyó asszonyok kitartott szeretője volt; ismerte és megvetette a szerelem örömeit s bánatait, pengetett diadalt és reménytelenséget, örült csendeskén sikernek és kézcsókoló, térdeplő nőknek; szenvedélytelenül, még csak, a meghatottság kedvével sem: csábított el nőket, akik útjába vetődtek, aztán elkergette őket a portájáról, mint megunt játszótársakat, szerették-gyűlölték, simogatták remegő kézzel és aztán az átkot úgy szórták a fejére, mint a szemetet az ablakból a pesti szobalányok... A férfiú nyugodt maradt, mert bévülről élt, magának gondolkozott s mindig azt cselekedte, ami neki is jól esett. Sohasem őrzött meg virágot, hajszálat, csóknak az emlékét. Úgy bánt el a nőkkel, amint azok megérdemlik. Sohasem járt szívfájással holdas éjjel ablakok alatt, bármiként leskelődtek is utána... Koncsorgott egy-két hétig, mint a kutya tavasszal, aztán megsoványodva, életuntan hazatért utazásaiból és sohasem gondolt többé arra, hogy mi minden történt vele az idegenben, mit mondtak a nők, milyen illatuk volt és milyen ízük.»

Mindezt a fűzfa élte át! Szegény fűzfa, szegény olvasó, de boldog interpretator, aki bízvást leteheti a tollat: ez a szövegrész önmagáért beszél.

Tegyük is le; minek emlegessük, hogy a szerző például nem tud franciául, ami éppen nem bűn, de azért mégis használ francia szókat, csak két ízben ugyan, de mind a kétszer rosszul (szuppé, chevalliér); hogy bizonyos szavak értelmével nem lévén tisztában a gyenge és gyengéd között nem ismeri az árnyalati különbséget («gyengéden havazott» 6. l.), beszél harmatozva illatozó nőről (38. l.), aranyveretű hegyaljai borról (53. l.), emberről, ki ivás előtt megrágja fogaival a bort (103. l.), sőt – horribile dictu – egy asszonyról, aki lenyelte gyermekét (168. l.); hogy a józan értelem s a magyar nyelv törvényeit megtagadva, egy bekezdés élére a következő mondatot iktatja: «Amely óra-lap kopott volt a sok várakozó, kétségbeesett, halálos pillantástól, amelyet már reávetettek a szemek, amelyek színes kavicsok lettek a Felső-Tiszában» (60. l.). Minderről hallgathatunk, azokról a silány, ponyva-füzetekbe illő képekről is, melyek ugyan teljes harmóniában vannak a regény minden kritikán alóli külső kiállításával és belső értékével, de annál jobban sértik az ízlést, – csak arra az egy kérdésre szeretnék választ kapni, akad-e magyarul tudó ember, a szedőn, korrektoron és a kritikuson kívül, aki ezt a regényt el bírja olvasni?

[Császá]r. [Elemé]r.

(Irodalomtörténet, 1919/3-10. (március-december) 283-287. p.