Krúdy Gyula

A hajdani, híres Somossy orfeum éjjeli kávéházában láttam először. Rózsahegyi Kálmán figyelmeztetett rá:

– Ott ül az ablaknál Krúdy Gyula Nagy Endrével. Holnap reggel kellett volna Párizsba utaznia, de azt a kétezer korona ösztöndíjat, amit erre az útra kapott, elkártyázta tegnap éjjel az utolsó fillérig.

– Borzasztó! – szörnyedtem el, mert mint afféle szolid családgyermek; olyasmit éreztem, mintha idegen pénzt játszott volna el, vagy legalábbis a hazulról kapott tandíjat. – Mit fog már most csinálni?

– Semmit. Nem megy Párizsba. Legfeljebb ha egyszer a kártyán nyerni talál...

Az én érzésem szerint azonban nem volt a dolog ilyen egyszerű. Az meg éppen nem, hogy ilyen könnyedén lehessen napirendre térni ekkora szerencsétlenség fölött. Kíváncsian és csodálkozva néztem a számomra oly ijesztő kaland hősét: széles vállú, nagy darab, de karcsú, és szép, barna fiatalember volt. Nyugodt derűvel ült ott, és mosolyogva hallgatta Nagy Endrét, mintha az egész kártyaeset nem is ővele történt volna. Annyira, hogy hirtelen elfogott a kétség: itt alighanem valami tévedés lehet: ez a fiatalember bizonyosan nem az író Krúdy. Mert én ugyan akkor még nemigen olvastam tőle többet négy-öt tárcánál, de azok úgy hatottak rám, mint valami öreg vagy legalábbis meglett ember írásai.

Meg is kérdeztem Rózsahegyitől:

– Az író Krúdy ez? Nincs egy másik, sokkal idősebb Krúdy is a világon?

– Én csak ezt az egy Krúdyt ismerem – felelte Rózsahegyi. – Más Krúdyról nem tudok. De, hogy az író Krúdy ez, aki itt ül, azt tudom bizonyosan ... öregnek csakugyan nem öreg: huszonnégy-huszonöt éves lehet legfeljebb...

Amint később megtudtam, nem volt még annyi sem. Mindössze három évvel volt nálam öregebb, én pedig akkoriban még csak huszadik évemben jártam. Krúdy azonban, írás közben – hogyan? hogyan nem? – a saját nagyapjának érezhette magát, és – mintha negyven éves korában született volna – írásaiban egy hatvan éves ember emlékeit idézgette, amiket isten tudja, honnan, talán már csecsemő, sőt embrió korából hozott magával vagy tán még régebbről; ha nem lélekvándorlás útján, hát ősi génekben.

Számomra eleinte ez az öregség volt írásainak egyik legfeltűnőbb sajátsága, másik pedig, hogy történni alig-alig, és akkor is csak nagyon ritkán történt bennük valami. Legalábbis olyasminek, amit mesének vagy cselekménynek lehet nevezni, sohasem volt bennük jóformán nyoma sem. A Krúdy-művek tartalmát – egy-kettő kivételével – elmondani szinte lehetetlen, és nem is sorozhatók be egyik ismert műfajba sem. Ennek ellenére le tudják kötni az érdeklődést, mert van valami különös, senki másnak az írásaihoz nem hasonlítható, egyéni jellegzetességük és vonzóerejük.

Pedig új mondanivalói nemigen voltak Krúdy-nak, egyénien új volt azonban a hang, amin azokat a régi dolgokat elmondta. Szófűzésének zenéje volt bennük az új, ami tele van simogató és édesen elringató melódiákkal. Ahogy Márai Sándor mondta rá nagyon találóan: andalító mondatai vannak. Az embernek őt olvasva az az érzése, hogy a tollat talán nem is írásra használja, hanem csak arra, hogy a szárán tilinkózzék.

Mert művészetének lényege valójában nem gondolatainak, mondanivalóinak újszerűségében, jelentőségében és mélységében rejlik, hanem sajátos hangulatú előadásmódjában. Valami egészen különös bája van minden írásának, s olyan magávalragadó, hogy nem lehet betelni vele.

Mikor erre ráeszméltem, kivilágosodott előttem, hogy mint író nagyon keveset, vagy talán éppen semmit sem veszített a párizsi út elmaradásával, sőt talán inkább még szerencséje volt, hogy itthon cseppent. Igazán kár lett volna ugyanis, ha holmi idegen hatás csak egy hajszálnyit is változtatott volna azon a lelkében hordozott bizarr, de nekünk, magyar olvasóknak olyan kedves és meghitt, sajátos, Krúdy-féle világon, amelyben saját képére és hasonlatosságára teremtett, szertelen és gonoszul önző, de mégis ellenállhatatlan kedvességű hősei meg kemény akaratú s mégis olyan esendő hősnői mozognak. A párizsi befolyás ezen csak ronthatott volna.

Krúdy világa szándéktalanul, de tősgyökeresen magyar világ volt. Budapestje, ez a sajátságos Krúdy-féle Budapest egy vidéki országnak volt a vidéki fővárosa. Csak abban élhettek, jöhettek-mehettek, tehettek-vehettek, epekedhettek és diadalmaskodhattak, ábrándozhattak és szerelmeskedhettek azok az anakronisztikus Szindbádok, Nagybotos Violák, Prépostváryak és Farsangi Pálok, továbbá azok a hús-vér úridámák meg kerítőnők, szolgálók, korcsmárosnék és vidéki színésznők, akik ennek a táblabíró világból a repülőgép korába cseppent, százéves múltú, daliás ifjúnak a képzeletében éltek, s akiket ellenállhatatlan sugalló erővel tudott életre kelteni nemcsak írásaiban, hanem a maga valóságos életében is, nyaranként, a régi Budapesten, amelynek a két nyári színház adta meg a jellegét: a Budai Színkör, a Krisztina téren, azaz a Horváth-kertben, és a Városligeti Színkör az Aréna úton. Ebben az utóbbiban, a Feld papa színházában a Feld Mátyás aktuális bohózatait játszották, amelyekben Újházi mester volt mindig a főszereplő. Az öreg sohasem ment el nyáron Pestről, s ő volt a példaképe azoknak a bennszülött pestieknek, akik a Vampeticsben, Ősbudavárban meg a Fővárosi Pavillon Weingruber kávéházában és Kovács-éttermében töltötték a nyarat. A pesti nyaralók másik részét, a bevándorolt vidékieket szülőföldjük reminiszcenciái a Budai Színkörhöz és környékéhez kötötték, a klasszikus hagymás rostélyosok lelőhelyeihez: a Vén diófához, Márvány menyasszonyhoz meg a Politikus krájzlerhez. Krúdy hősei is főleg itt, a Budai Színkör körül tevékenykedtek. Krónikásuk csak néha rándult át velük a pesti partra Feld papához.

A budai Horváth-kert környékének az adta meg a vidéki jelleget, hogy a Krisztinavárosi Színkörben a nyári hónapok alatt évről évre a temesvári színház társulata vendégszerepelt, régebben Krecsányi Ignác, később Sebestyén Géza igazgatása mellett. E körül a vidéki színház körül úgy keringtek a szalmaözvegyek, mint lepkék a kerti lámpás körül. Azok a vidéki színésznők ugyanis, akiknek nem volt annyi tehetségük vagy szerencséjük, hogy fővárosi karriert csinálhattak volna, csekély fizetésük megpótlása végett bizonyos fokig hivatásuknak tekintették, hogy előadás után is mulattassák a közönségnek azt a részét, amely erre igényt tartott. Krúdyt nagyon érdekelte ennek a világnak a romantikája, s írásainak nem kis részében foglalkozott vele. Nem az egyetlen író volt, aki rátalált erre az érdekes világra. Többek között például az ebből a világból származó Laczkó Géza írt róla egy mélyen átérzett, fájdalmasan szép regényt Noémi fia címmel; Krúdy, bár szintén romantikusan, de alapjában véve sokkal könnyedébben kezelte ezt a témát, mindig inkább a pillanat örömteli hangulatának költészetét hangsúlyozva és nem szállva le szereplői életének tragikus örvényeibe, mint Laczkó tette. Melyikük közelítette meg jobban az igazságot? Talán egyikük sem. Az igazság valahol a két felfogás közt középen lehetett. Mert valószínűleg volt sok olyan is ezek közt a kis páriák közt, amilyenek a Krúdy Szindbád és Nagybotos kalandjaiban szerepelnek, de éppen úgy akadhattak olyanok is, akik úgy estek áldozatul ennek a Szindbád-erkölcsnek, mint Noémi. De ne tegyük ezért Krúdyt felelőssé, hiszen éppen legsikeresebb regényének, A vörös postakocsi-nak is ez a tragikus összeütközés a tárgya. Csak ebben nem a kis színésznőnek, hanem a legromantikusabb és egyben legnaivabb Krúdy hősnek: Rezeda Kázmérnak az élete törik cserepekre attól a vallomástól, amelyet a milliomos Alvinczyba beleszédült, ártatlan előéletű vidéki Monna Vanna tesz neki.

A vörös postakocsi azért is nevezetes, mert ez volt Krúdynak egész pályáján az egyetlen igazi közönség-siker. Könyvei egyébként nemigen fogytak, aminek az volt a fő oka, hogy írásaiból hiányzott a mese, pedig az olvasókat, általában csak azzal lehet meghódítani és lekötni. Ez az oka, hogy Krúdynak valójában nem olvasói voltak, hanem csak rajongói, akik ráadásul főleg az írók közül kerültek ki. Azok pedig nemigen vásároltak akkoriban könyvet, vagy legalábbis nem vásároltak közülük annyian, hogy egy író egzisztenciáját biztosíthatták volna. Abból ugyanis, hogy egymást borotválták, csak a nápolyi borbélyok éltek meg hajdanában.

Az írók megbecsülését és közöttük való nagy népszerűségét csak az írásaival szerezte, mert általában nem volt az a fajta ember, aki beszélgetni szeret és érdekes társalgással köti magához ismerőseit. Borozgatni és hallgatni a vitát, arra hajlandó volt, de a duma egyáltalában nem vonzotta. Megszólalni ritkán szólalt meg, néha mondott csak egy-egy mondatot, kettőt egy végiében jóformán soha.

Arra, hogy személyesen mikor találkoztam vele először, már nem emlékszem. Csak arra, hogy legsűrűbben akkor érintkeztem vele, mikor Zoltánka című darabját próbálták a Magyar Színházban. A darab hősét, a kamasz Petőfi Zoltánt Törzs Jenő játszotta; fiatal édesanyját, Szendrey Júliát, akkor már Horváth Árpádnét szegény feleségem, Aczél Ilona, aki akkor két évig a Magyar Színház tagja volt, s én bejártam a próbákra, nemcsak mert érdekelt, hogy mit csinál a szerepből, hanem mert szerette, ha ott vagyok és ellenőrzőm a játékát. Hát ott, a próbákon, meg vagy kétszer-háromszor este is együtt voltunk Gyulával.

Ő maga a próbákon meglehetősen tartózkodón viselkedett. Nem fakadt sírva saját szövegének hallatára, mint Tömörkény, de nem is beszélt bele a játékba, csak, ha a rendező vagy valamelyik színész kérdezett tőle valamit. Egyébként tisztelettel elfogadta, amit csináltak. Igaz, hogy jó is volt az előadás. Törzs is kitűnő volt, Ilona, a feleségem is. Más, jelentős szerep nem is igen volt a darabban... A vörös postakocsi-nak most is őrzöm egy példányát, amelyet szegény feleségemnek dedikált ezzel a kedves mondottal: „Szép napok legszebbikének.” Mert aztán szépeket mondani, és szépeket mondó gavallérokról írni senki sem tudott olyan gyönyörűen, mint Krúdy Gyula.

A darabnak, sajnos, nem volt közönségsikere. A premier ugyan elég hangos volt. Sok volt a taps és a kihívás. Az a bizonyos fajta nagy ünneplés volt, amelyről nem lehet megállapítani, hogy az őszinte, nagy tetszés szüli-e, vagy a barátok és személyes hívek szeretete. Hogy Krúdy mit gondolt, azt éppen úgy nem árulta el, mint máskor... Fodros mellű, kikolmizott inggel jelent meg, mint egy biedermeier gavallér. A tulajdon édesapja lehetett így öltözve a saját esküvőjén. Azt hiszem, a haját is kisüttette erre az ünnepélyes alkalomra, mert elkövetett néha ilyen vidéki dolgokat a romantika kedvéért. És ha nem képzelte is, mint Szomory szokta volt, hogy legalábbis olyan szép és előkelő, mint a régi istenek, bizonyos, hogy nagyon meg volt magával elégedve. Sikerült megteremtenie maga köré azt a romantikus atmoszférát, ami az igazi életeleme volt. Annyira, hogy még kevesebbet beszélt, mint máskor, nehogy elrontsa gyönyörű hangulatát.

Hogy a szép darabnak miért nem volt meg a megérdemelt sikere, azt nemigen lehet megállapítani. A színházi siker egyike a legtitokzatosabb dolgoknak a világon. Vannak darabok, amelyek ötvenszer egymás után buknak meg zsúfolt házak előtt, és vannak, amelyekbe öt tomboló sikerű előadás után nem lehet becsalogatni a közönséget. A Zoltánka esetében a fő baj az lehetett, hogy irodalmi témáról, író családjáról szólt. Mert írókkal kapcsolatos témájú darabok közül csak egynek láttam igazi sikerét: a Berczik Himfy dalai című darabjának. Az viszont, hogy annak mitől volt sikere, nagyobb probléma, mint az, hogy Zoltánká-nak miért nem volt... Nincs erre szabály, vagy ha van is, eddig még egyetlen színházi ember sem tudta teljes bizonyossággal megállapítani. Írói sors nem érdekli a közönséget. Szerelem kell a népnek és happy ending. De sokszor ez sem használ.

A legszomorúbb az egész ügyben az volt, hogy Krúdy babonásan hitt a sikerben, és annyira meg volt győződve, hogy ez fogja minden anyagi bajából kirántani, hogy még előleget sem vett fel, mert egyszerre akarta megkapni a rengeteg tantièmet. Ami elég csodálatos, mert egyébként az volt az elve, hogy a dohányt mindig el kell venni, ha lehet. Ez volt egyik fő témája különben is. Emlékszem, egyszer megbeszéltük, hogy vacsora után találkozunk a Pannónia-kávéházban. A feleségem játszott aznap este, később érkezett; jó darabig kettesben voltunk, akkor is arról beszélt, hogy a pénzt, ahol lehet, el kell venni.

Főleg nőktől. Tréfa volt persze, de úgy mondta, olyan halálos komolyan, mintha meggyőződésből beszélne. Azt hiszem, el akart képeszteni. Epatírozni, hogy franciás németséggel beszéljek magyarul. Azon kezdte, hogy arra a kérdésre, „hogy vagy?” nagyot sóhajtott, és azt mondta: – Valami baj van velem. Azt hiszem, öregszem. Újabban elfelejtem elvenni a pénzt a nőktől... Aztán előadta, hogy a meggazdagodásnak is ez az egyetlen biztos módja. Nők útján! Elvenni egy pénzes öregasszonyt, végrendeletet íratni vele, aztán eltenni láb alól. Csak, persze, nagyon ügyesen kell csinálni. Úgy hogy az öreg nő meghaljon, de ne derüljön ki semmi. Bántani, persze, nem szabad. Sőt, ellenkezőleg: gyógyítani kell. Aszpirinnal. Szép fagyos időben „jól befűteni a lakást, aztán beadni neki az aszpirint levesben. Jó sokat. Utána lefektetni, a kályhába befűteni, és jól betakarni az öregasszonyt dunyhával, hogy megizzadjon, aztán mikor elaludt, kinyitni rá az ablakot, és lehúzni róla a dunyhát, hogy ne izzadjon szegény. Ha tüdőgyulladást kap és meghal, nem tehetsz róla. Te csak ápoltad.”

Ha valóban epatírozni akart, hát ez teljes mértékben sikerült is neki, mert mindabból, amiről beszélt, egy szakmai vagyis irodalmi megjegyzésen kívül csak erre emlékszem még ma is.

Az irodalmi – nála szokatlan megnyilatkozás is érdekes volt. A pincér elénk rakta a képes lapokat, és én egy akkor feltűnt fiatal írónak a novellájára mutattam neki: „Azt mondják, nagy tehetség... Ez a párbeszéd itt csakugyan nem rossz. Te milyennek találod?” Elkezdte olvasni, de aztán hamar átfordított a következő oldalra, és belemerült egy leíró részbe.

– Párbeszédet – mondta aztán – könnyű írni. Azt hall az ember eleget. De jól leírni valamit, élőkké varázsolni az élettelen tárgyakat; hangot adni a beszélni nem tudó anyagnak, ahhoz tehetség kell.

Rálapozott egy hosszú bekezdésre, aztán elolvasta. Közben hümmögött, de nem mondott rá semmit, csak félre tette szó nélkül. Nem hasonlított az ő írásaihoz, az bizonyos, egészen másfajta valami volt. Nekem akkor tetszett, de aztán elkallódott az írója: nem lett belőle semmi.

Zoltánka bukása, pontosabban: sikertelensége bizonyosan fájhatott neki, de a kártyás ember nyugodt fölényével, a finom játékosok illemtanának tanítása szerint derült, közömbös arccal viselte el ezt is éppen úgy, mint annak idején azt az életbevágó kártyaveszteséget, amely miatt nem mehetett Párizsba. A darab hamarosan lekerült a műsorról, s találkozásaink is megszűntek. Nem tudom, próbálkozott-e még darabbal. Arra, hogy a Nemzeti Színházhoz darabot hozott volna, nem emlékszem.

Éppen azért nagyon meglepett, mikor egyszer Tóth Imre igazgató előszobájában egy időses hölgy jelent meg, és azt kérdezte Palásthy Gézától, a titkártól:

– Nem volt itt az uram?

– Éppen most ment el – felelte Palásthy. – Ha siet, még utolérheti. Láttam az ablakból: a Keleti pályaudvar felé ment.

– Köszönöm! Akkor rohanok! – mondta a hölgy, és elsietett.

– Ki volt ez? – kérdeztem Palásthytól.

– Satanella! Krúdy Gyuláné.

– Ez? Hiszen sokkal öregebbnek látszik!

– Hát, aki évekig volt a Krúdy felesége, négy gyereket szült neki, sőt egyet el is temetett közülük, nem csoda, ha nem maradt fiatal... Hozzá még ez a fekete ruha, és nem is festi magát!

– Mit akart Krúdy? – kérdeztem. – Darabot hozott?

– Hogy hozott volna? Sz’ nem járt itt talán sohasem – nevetett Palásthy.

– Hát akkor? Miféle gyerekes vicc ez?

Palásthy cinikusan nevetett:

– Nem vicc! Kabala! ... Pehhes nővel nem szabad szót fogni, mert elpénecolja az embert. Azért ráztam le a nyakamról minél gyorsabban.

Ez volt az a Satanella álnéven írogató, nála jóval idősebb felesége. Úgy mondták, a vele való házassága alatt Gyula úr többet lakott külön, mint a családjával. Ebből a házasságból három gyerek született: Ilonka, Gyula és Mária.

Ilonka a színi akadémiát végezte, de a pályán nem boldogult, és fiatalon meghalt. Gyula nagyon kedves, csendes és kellemes ember volt. Súlyos teherként nehezedett rá atyja írói nagysága, amit a fiúi szeretet szemüvegén át még megsokszorozva is látott. Könyvtáros volt a Szabó Ervin könyvtárban, és mintegy hatvan éves korában, nemrégiben halt meg. Mária az egyetlen, aki még él közülük, ő mint tanárnő keresi kenyerét.

Krúdynéval nem találkoztam többet, de Ilonka, színi akadémiai növendék korában, sokat statisztált a Nemzetiben a kezem alatt. Nem volt szép, csak a szeme. De egészségtelenül magas, vékony, tipikusan tüdőbajos termete volt, és – sajnos! – nem volt szegényke tehetséges sem. Nem tudom, mi előzte meg színi pályára lépését; volt-e vita erről a házastársak között, de hogy Krúdy nem örült a leánya színésznőségének, arról volt alkalmam meggyőződni. Mikor Ilonka először szerepelt a színlapon, egy reggel, a színházba menet ott láttam igen különös pózban Gyulát egy hirdető oszlop előtt. Keménykalapos fejét odatámasztotta az oszlophoz, és úgy olvasta a színlapot egészen közelről. Odamentem hozzá:

– Gyula – kérdeztem –, rosszul vagy?

Ujjával leánya nevére mutatott a színlapon, és azt dörmögte:

– Fájdalmas dolog!

– Micsoda? – kérdeztem.

– Ezt megérni! ... Fájdalmas egy apának!

Mikor ezt egyszer elmondtam, valaki azt kérdezte, hogy Krúdynak talán az nem tetszett, hogy leánya neve a színlap végén, a kis szereplők között volt. Erről azonban szó sem lehetett. Tudta Krúdy nagyon jól, hogy egy színinövendék nem játszhatik főszerepet. Más volt az ő keservének az oka, mégpedig az, hogy nagyon rossz véleménye volt a színésznői pályáról, amit elég világosan megírt számtalan Szindbád- és egyéb novellájában, főképp pedig sikeres regényében, A vörös postakocsi-ban.

Az irodalmi élet egészen másforma volt abban az időben, mint manapság. Szervezetlen ősvadon volt, az Akadémiától meg a Kisfaludy Társaságtól eltekintve, amelyek azonban kezdtek ekkoriban már csúszásnak indulni a lejtőn, azzal az ott uralkodó és jóformán csaknem ugyanazokból a dilettánsokból álló, két klikkel, amelyek az egykori nagy tehetségek helyére ültek bennük. Ennek a két intézménynek ugyan ekkor még szinte babonás tekintélye volt az avatatlan közönség szemében, pedig valójában az élő, az igazi irodalomhoz már nem volt semmi közük. Az igazi irodalom erdejét egyedül járták az írók is meg a kiadók is. Az írók tehetségük kis baltájával, a kiadók üzleti ügyességük hatalmas fejszéjével iparkodtak az irodalmi rengetegből a maguk számára annyit kitermelni, amennyit csak bírtak.

Az irodalom kettéválása csak akkor kezdődött, mikor a Nyugatosok tábora megerősödött. Mikor a közönség egy rétege meghódolt előttük, az akadémikus öregek pedig megijedtek tőlük.

De hol voltunk még ettől abban az időben, mikor Krúdy A vörös postakocsi-val első nagy közönségsikerét aratta. Addig ugyanis nem volt olyan számottevő olvasóközönsége, amelyre anyagilag támaszkodhatott, és egy kiadó számára üzletet jelenthetett volna. Ezért aztán nem is volt állandó kiadója. A vörös postakocsi folytatásokban jelent meg A Hét-ben, s már azalatt is nagy sikert aratott. Ezért szerezte meg kiadási jogát Singer és Wolfner, s nem is csalódott, mert az első kiadást szétkapkodták, másodikat kellett belőle nyomtatni hamarosan. Singer—Wolfner azt hitte, Krúdy beérkezett, s rögtön kiadta néhány Szindbád kötetét, s lekötötte Francia kastély című regényét. A Szindbád novellás kötetek el is mentek, a Francia kastély-ban azonban már nem találta meg a közönség azt a pikáns szenzációt, azt a kulcsregé nyi érdekességet, amely A vörös postakocsi sikerét meghozta, a szájpropaganda ellenpropagandává alakult át: az olvasók lebeszélték róla egymást, azok el is maradtak Krúdytól újra, és csak a rajongók tartottak ki mellette. Más ebben a helyzetben alighanem csatlakozni próbált volna a Nyugatosokhoz, azok könnyen be is vették volna maguk közé, hiszen Adynak barátja volt, de Krúdy talán nem is akart sehová sem tartozni. Sem osztályhoz, sem kiadóhoz, sem írói csoporthoz. Magánosan járta a maga útját, és nem vette át senkinek a gondolkozását. A dzsentrit, ahonnan származott, éppen úgy kívülről nézte, és éppen úgy nem szolgálta ki, mint a többi osztályokat. A vörös postakocsi-beli Rezeda Kázmér polgáriasabbnak tetsző erkölcsi felfogását is elejtette. Cinikusan kalandor hősei nem azonosultak semmiféle osztállyal – nem tartoztak sehová, magános, szabad vadászok voltak, s egyedül járták az emberiség erdejét kalandra és témára cserkészve, éppen úgy, mint ő maga.

Ez az egész, természetesen, egy hosszabban tartó folyamat alatt alakult ki ilyen módon. Volt közben egy idő, mikor Krúdy Gyula igazán közel járt hozzá, hogy az irodalom konzervatív szárnyába bekebeleződjék – mert ezt Singer és Wolfner nagyon könnyen meg tudta tenni minden írójával, akiben nem csalódott, vagyis, aki meg tudott maradni az olvasmányosságnak azon a színvonalán, amelyben magához kötötte.

Krúdy Gyulában csalódott. Nem a tehetségében, hanem a komolyságában és írói megbízhatóságában. Mert – mi tagadás? – Krúdy A vörös postakocsi után írott regényeivel, már a Francia kastély-lyal meg a Negyvenkettes mozsarak-kal is csalódást keltett minden olvasójában, főleg azonban az utána következő egynehánnyal. Aminek az oka, hogy ezeket bizony már korántsem írta azzal az igyekezettel, beleéléssel és szigorú önkritikával, mint A vörös postakocsi-t, amelyhez – ahogy mondani szokták: – ugyancsak felkötötte a kimondhatatlanját. A Francia kastély-nak a kompozíciója teljesen szétesik, és bár vannak krúdysan hangulatos és szép részletei, elolvasása után a kielégítetlenség érzése támad föl az emberben. A Negyvenkettes mozsarak azonban már ennyit sem nyújt. Krúdynak minden hibája megtalálható benne, bódító és andalító írói erényei azonban hiányoznak belőle teljesen, s akkor olyan rossz korszaka következett, hogy Singer és Wolfner több kötetére ráfizetve, megszakította vele az összeköttetést, amint a cég egyik volt alkalmazottjától hallottam.

A vörös postakocsi sikere után választották be a Petőfi társaságba is, ez azonban nem jelentett számára semmit, mert az irodalmi társaságok jelentősége akkoriban már egészen elveszett. Legfeljebb a tájékozatlan nagyközönség szemében volt még valami rangadó tekintélyük. Az igazi író nélkülük is író volt, a dilettáns akarnokokat pedig a világ semmiféle fóruma sem avathatta azzá, legfeljebb a saját szemükben.

Krúdyt mindez nem érdekelte. Fütyölt a Petőfi társaságra, sőt, nem tudom, foglalt-e ott egyáltalában széket valaha, mert egy 1918-iki nagygyűlési meghívón még a tagok közt szerepel a neve, az 1944-kin azonban nincs felsorolva az elhunyt tagok között. Érdemes lenne utánanézni, nem zárták-e ki esetleg 1919 után, amikor könnyen történtek ilyen dolgok.

De Krúdy az effélékkel sem törődött. Élte tovább a maga életét. Éppen úgy írt, mint addig, vagyis tovább tilinkózta tollszárán azokat a szívéből fakadó és szíve szerint való, és rajongóit annyira elbájoló melódiákat, amelyek valamely csodás, letűnt történelmi kort idéztek – történeti hűség nélkül, elmúlt idők jellegzetességeit keverve a legmodernebb csodákkal: rotációs sajtót szerepeltetve például a táblabíró-világban. Ez volt az ő világa. (De vajon nem volt-e ilyenforma, teljesen valószínűtlen valami a húszas évek Magyarországa a valóságban is?)

Krúdy látszólag roppant könnyen írt. De ez csak látszat volt, mert valójában állandóan az írás foglalkoztatta; a fejét folyton az írnivalóján törte. A bor is, a nők is az íráshoz kellettek neki, amit úgy is mondhatnék, hogy élete össze volt forrva az írással. A korcsmaasztalok mellett meg kerítőnői meghitt otthonában való nagy hallgatások mind írnivalói kigondolásától voltak terhesek.

És nemcsak olyankor, mikor egyedül vagy egy hallgatag bizalmasával ivott, hanem nagy társaságban is. A Három Hollóról meg a Margitsziget kis szállodájáról szóló írásaiból ezt mind meg lehet állapítani. Ő maga sohasem szól ezekben egy szót sem. Szinte látom, ahogy ott ül, féloldalra lógatott fejjel, szorgalmasan iszik, hallgat, mert a megírandó novellán fúr és farag, de azért mindent mellre szív, ami körülötte elhangzik vagy történik, és később meg is ír isteni humorral. Mert nagyszerű humora volt. Amit például Bródy Sándorról írt, aki a hercegnőt várja, annak főzi az ebédet, de végül a remekbe készült lakoma egyetlen női fogyasztója csak egy szurtos szolgáló. És hány ilyen mellékterméke van azoknak az óráknak, amelyeket megírandó cikkén fúrva-faragva, majdnem némán borozgatva tölt el írótársai között. Az ember megérti, amit egy intim cimborájától hallottam, hogy mikor egy-egy szeretője könyörgött neki, hogy a futó ölelések után töltsön vele végre egy szerelmes éjszakát, hát arra azt felelte, ilyet ne kívánjon, hiszen neki éjjel komoly dolga van a korcsmában a barátaival... Ez első pillanatban tréfának hangzik, pedig ő csakugyan dolgozni ment oda, éppen úgy, ahogy mások a hivatalba járnak vagy a szerkesztőségbe. Ő a korcsmázó társaság körében dolgozta ki magában novelláit, és gyűjtött egyéb írásaihoz is anyagot.

Csodálatos emlékezőtehetsége volt, amelyben arra az időre, amíg le nem írta, és így meg nem szabadult tőle, rögzíteni tudta mindazt, amit kigondolt, az utolsó hasonlatig, és mindazt is, amit közben látott és hallott, mint egy filmszalagon. Tollat csak akkor vett kezébe, mikor elkészült a kigondolással egészen, de akkor aztán folytak is belőle a sorok törlés és változtatás nélkül. Ami időt mi, papiroson gondolkozó, gyötrődve és kínlódva írók az íróasztal mellett töltünk el, azt ő megédesítette a maga számára borral és szerelemmel. Mert a bort szerette is, tisztelte is, sőt nagyra becsülte, ha nem is olyan mértékben, mint a szerelmet, amelynek nemcsak örömöket és gyönyöröket köszönhetett, hanem legjobb és legszebb témáit is.

Tisztelte a nőket is, de főleg csak azokat, akiknek a meghódítása hosszas udvarlásba került volna. Ezeket tisztelte, sőt tán csodálta is, ámde nem szerette. Nem tartotta őket érdemesnek, hogy rájuk pazarolja drága idejét, hát kinevezte őket elérhetetleneknek és – békén hagyta őket. Legfeljebb, ha nagyon ráéhezett valamelyiknek a bájaira, hát kiírta magából egy Szindbád vagy Nagybotos-kaland formájában, hogy lerázza magáról. A valóságban beérte az olcsóbb, de kényelmesebb sikerekkel. Igazi kedvencei a jól megtermett kövérek voltak, azok között is főleg az olyan korcsmárosnék, de még inkább kerítőnők, akik jól tudtak főzni, és akiknél szívesen látott és jól kiszolgált vendég lehetett.

Mert írónk mindabból, amit ezektől a nőktől várhatott, csak a gyors kielégülést adó, futó ölelkezéseket, a boritalt meg a jó és bőséges kosztot, továbbá a kényelmes szállást kedvelte. A kerítőnők eladásra szánt portékája egyáltalában nem érdekelte, vagyis az ott található valamennyi nő közül csak egyedül maga a kerítőnő vonzotta. Főleg az a vidékről a Terézvárosba vetődött sütő-főző, kenyérdagasztó, tyúkültető falusi gazdasszony típus, de persze, csak ingyen. Ajándékba. Szerelemből. Mert nőért pénzt adni: ez még, mint puszta ötlet is merő képtelenségnek tetszett előtte.

Gyula urat tudniillik a szerelemmel kapcsolatos valamennyi fogalom – (személyek, dolgok és ügyek) – közül maga a nő vonzotta legkevésbé. A nőt magát fárasztó és terhes, de sajnos kiküszöbölhetetlen ráadásnak tekintette a szerelemben. Olyannak, akire az egész „eljárásban” csak a legkevesebb időt érdemes pazarolni.

Hiszen amit ő ezekben a „szerelemnek szentelt” vállalatokban vagy intézményekben keresett és meg is kapott: a kosztot, kvártélyt meg a családias melegséget, azt megtalálhatta volna a saját otthonában is. Ott azonban rabnak érezte magát, sőt igavonó rabszolgának, mert a rávalót, a pénzt neki magának kellett előteremtenie. A jószívű kerítőnőnél viszont mindezt ingyen kapta, mint „vendég”, s szabadnak álmodhatta magát, mert nem nehezedett rá semmiféle nyomasztó, törvényes kötelezettség.

Amint mindebből kiviláglik, Gyula úr nem élt valami harmonikus családi- és házaséletet sem törvényes házasságaiban, sem a bagóhitűekben. Mert időnkint ezekből az utóbbiakból is éppen úgy megszökött, mint a törvényes kötelékből. Néha oda, vissza, az igazi házasságba, olykor – ha éppen pénze volt – a magános szabadságba.

Egyik kedvenc helye volt ilyen alkalmakra a Margitsziget régi, kis szállodája, ahol egykor Arany János is üdült, azóta pedig, amíg csak megvolt, kedvenc tanyája volt az íróknak.

Krúdy, ha így, egy-egy pénzefogytáig tartó időre kimenekülhetett a női felügyelet alól, ifjú ereje teljében, mikor még jól bírta az italt, nagy bor csatákat vívott meg sokszor napokon át, s közben egyszer-egyszer a virtus is kikívánkozott belőle, s előfordult bizony az is, hogy megvert valakit, ami könnyen ment, mert bikaerejű és indulatos ember volt.

Ilyen esetekben gyökerezik Szép Ernőnek az az írói körökben közismert, de a nagyközönség közt kevésbé elterjedt tréfája, hogy azt kérdezte Krúdytól:

– Mondd, mikor sötét éjjel gyalog mész végig a szigeten, hazafelé, nem félsz, hogy egyszer agyonütsz valakit?

A nők rajongtak érte. Nagyon szép szál ember volt, áradt lényéből a sex appeal, és értett hozzá, hogy szép szavakkal hogyan lehet az asszonyokat meghódítani. Főleg azokat, akik különben is alig várják már, hogy meghódolhassanak neki.

Szerelembe esni vele nem volt nehéz, de aztán megtartani a szerelemben annál nehezebb. A megfejtett rejtvény nem érdekelte többé a költőt, nem tudott benne gyönyörködni.

Nők azonban nehezen értik ezt meg, és nem nyugodtak bele a Krúdy hölgyei sem. Ha tűrték is eleinte szeszélyeit, később többnyire megpróbálták, hogy hogyan tudnának a kívánatos, szép, nagy darab halhatatlanból házi használatra alkalmas rendes halandót faragni, akinek vigyázhatnának az egészségére, és akit le lehetne szoktatni az italról. Ezzel azonban Gyulát csak elriasztották. Mert ő bizony a bort nagyon komolyan vette. A jó bor volt legnagyobb szenvedélye, s ebben nem tűrt semmiféle korlátozást. Annyira nem, hogy az olyan asszonyoktól, akik effélére csak célzást tettek is, rögtön megszökött. Nagyon sok jót kellett kapnia attól, akitől eltűrte, hogy ennyire beleavatkozzék az életébe. De hát sokféle az asszony, nagyon sokféle, s akadt köztük egyszer egy ilyen is. Akinek – mint ő maga hitte – sikerült Szindbád barátunk borfogyasztását jó hosszú időn át korlátok közé szorítania. A szóban forgó hölgy nem szerelmi üzletasszony volt, hanem tiszteletre méltó és jómódú vendéglősné, akivel megesett az a szerencsétlenség, hogy meglátta Krúdyt és beleszeretett. És mert hallotta, hogy pillanatnyilag nehéz anyagi bajok közt sínylődik, ellátta őt minden jóval, ami virágzó üzletéből kitellett: bőséges reggelivel, ebéddel és vacsorával – bort azonban csak hat decit engedélyezett neki naponta: hármat az ebédhez, hármat a vacsorához, és többet egy kanállal sem.

Tudta ugyanis, hogy Gyula számára a bor nemcsak halálhozó méreg, hanem szenvedély is. Nem tiltotta el hát tőle végleg, mert tisztában volt vele, hogy a teljes absztinenciát nem volna képes elviselni; de úgy vélte, három deci egy-egy étkezéshez éppen elegendő a szenvedély lecsillapítására.

Tetszik ezt érteni? Három deci! Gyula rendes körülmények között végig sem hallgatta volna ezt az ajánlatot, ezúttal azonban nem volt miben válogatnia, mert nagyon rossz idők jártak rá. Nagy előlegekkel tartozott minden lapnak és kiadónak, úgyhogy hiába dolgozott, nem kaphatott egy fillért sem sehol, mert minden írását csak törlesztésül vették át. Ha nem vállalta volna a háromdecis ingyen kosztot, ennie sem lett volna mit. Vállalta hát a három deciket, de szövetséget kötött Józsival, a pincérrel, s ketten aztán kijátszották a jóhiszemű vendéglősnét, aki még kisebb „kölcsönökkel” is támogatta Gyula személyében az irodalmat, úgyhogy annak a Józsi megvesztegetésére is telt belőle.

Krúdynak külön asztalon tálaltak, amely a vendéglősné családi asztalától elég messze, de úgy állott, hogy Gyula és az asszony láthatták egymást. A háromdecis üveg mindig ott állt Krúdy előtt, amíg ki nem ürült, ami – „Leves után negyven cseppet, azaz Krúdy egyéni mértéke szerint három decit!” – elég hamar bekövetkezett. Akkor Gyula, le nem véve tekintetét pártfogónője arcáról, egy kedvező pillanatban, mikor az másfelé nézett, ügyesen lesanzsírozta az üres üveget az asztalról, majd székén hanyagul hátradőlve, átvetette karját annak támláján, s háta mögött lóbálta kezében az üveget. Józsi pincér, aki lankadatlanul éppen csak ezt leste, már szaladt is ilyenkor, és kicserélte az üres üveget egy tele üveggel; azt aztán Gyula éppen úgy visszaügyeskedte az asztalra, mikor az asszony máshová nézett, mint ahogy a másikat egy óvatlan pillanatban lekapta onnan. Nehéz volt pedig, mert az asszony ritkán nézett máshová, de mégis meg tudta ismételni ezt a játékot egy ebéd vagy vacsora alatt néha háromszor is. Olyan ügyesen és szerencsésen, hogy a vendéglősné sohasem kapta rajta. És nem volt a jó asszonynak sejtelme arról sem, hogy a pénzből, amit ő a városban való jövés-menésre „kölcsönözget” szerelme tárgyának, az abból a három deciken felüli borokat fizeti meg Józsinak és szíves segítsége tiszteletdíjait.

Krúdy pedig, ha voltak is talán lelkifurdalásai, aminthogy valószínűleg nem voltak, azzal nyugtatta meg magát, hogy enélkül aligha bírta volna ki a jószándékú vendéglősné elvonókúráját, ami bizonyosan nagyon boldogtalanná tette volna a szegényt, így pedig boldog volt és büszke. Boldog szerelmében és büszke a háromdecis kúra sikerére.

Ezt annyiszor elmondta magának Krúdynak is, hogy ez végül úgy érezte, nem ő tartozik hálával az asszonynak, hanem az őneki, amért ilyen boldoggá tette. És mikor erre ráeszmélt, úgy vélte, most már semmi sem állja útját, hogy véget ne vessen ennek az egyre fárasztóbbá és unalmasabbá váló idillnek, s egy szép napon búcsú nélkül meg is szökött a nagy jólétből.

Így történt, legalábbis az események pontosan így követték egymást, ha a gondolatmenet, amely hozzájuk vezetett, nem is éppen így folyt le Gyula barátunk fejében és kebelében. És történtek még állítólag ezzel kapcsolatban és ettől függetlenül egyéb dolgok is, amiket azonban én csak megbízhatatlan pletykákból ismerek, de tudni nem tudok, hát átengedem másnak a megírásukat. Bizonyos csak annyi, hogy másodszor is megházasodott, és átköltözött Budára, sőt Óbudára, és ettől fogva hosszú időre elmaradt addig látogatott törzshelyeiről.

Aminek a fő oka az volt, hogy beteg lett. Az egykor olyan edzett vasgyúrón erőt vett a kor meg addigi életének szertelen irama. Csak nagy ritkán kereste fel régi korcsmáit, s ilyenkor – ahogy ezt Márai Sándor Szindbád hazatér című könyvében megírta, egyszerre köréje gyűltek régi, lelkes, korcsmázó társai, akiknek, isten tudja, ki adta tudtul, hogy Gyula úr megjelent.

De ez már csak halavány visszfénye volt a régi Krúdy-estéknek. Beteg volt, és nem tudott már dolgozni sem, ami azt jelentette, hogy keresni sem bírt.

Ötven éves korában az Athenaeum kiadott egy nagyon szép Krúdy sorozatot. Egy ideig annak a tiszteletdíjából meg lehetett élni, de ez körülbelül az utolsó jelentősebb keresete volt. Ami utána következett, azt alig lehet egyébnek nevezni nyomornál.

Pedig milyen kiváló és kivételesen nagy íróművész volt, hozzá még egyike a legtermékenyebbeknek, mert csaknem fele idő alatt majdnem ugyanannyit írt, mint Jókai. Természetes, hogy ennyi írás közt akad sok kevésbé sikerült is, de ami igazán krúdys az életművében (— pedig legalább a negyedrésze ilyen! —) azzal senki másnak az írása össze nem téveszthető, mert annyira egyéni, olyan izgalmasan tehetséges és magával ragadó.

Nagyon nagy író volt. És ebből az sem vonhat le semmit, hogy asszonydolgokban nem mindig ragaszkodott a nyárspolgári erkölcs parancsaihoz.

(Csathó Kálmán: Írótársak között.
Bp. 1965, Szépirodalmi Könyvkiadó. 251-277. p.)