Őszi utazások a vörös postakocsin.

 

– Krúdy Gyula új regénye. –

 

Az író egész életét vendégfogadókban töltötte, ahol a bús falakon negédesen csüngött a hátkaparó, mellyel valaha IV. Károly angol király vakarta a hátát, vékonybokájú és keskenysarkú nemes hölgy után bolyongva a kontinensen. Az író előtt ilyenkor tíz hercegnő térdelt, akik kizárólag azért jöttek a világra, hogy magányos út menti korcsmákban mind a tíz lábujját megcsókolják. Ezek a hercegnők Avignonban látták meg a napot és pármai ibolyákat aprítottak az anyatejbe, mely kéken csörgedezett a Carolingok ereiben. Néha Bouillon Gottfried elefántcsont-fuvolájára gondolt, mely azon az éjszakán zengett, mikor VII. Innocent pápa először lett szerelmes egy breton parasztlányba (oh, a Rhone partján fehéren illatozott a hó és rezedák remegtek az esthajnalban!). A folyosókon halkan suhant egy bizonyos lengyel spadassin kísértete, ki Podolinban vítőrt döfött egy orosz gárdista szívébe, mert virágvasárnapon a nagymisén a mézeskalácsos feleségére gondolt, ki fehér kezeivel Lőcsén gyúrta a kuglófot és piros barhent alsószoknyában járt. Az író érezte, hogy egy zöldesen aranyló Mária Terézia-tallért tudna adni valami ősz udvari hivatalnok özvegyének, ha ezen az éjszakán megérkezett volna egy szőke hajú Habsburg-főhercegnő, hogy szerelmes mosolygással pillantson be hozzá az ablakon.

De a szegény írót csak az alsóbb néposztály szerette, közönséges Bourbon-Jagelló-dinasztiák, mivégből is szerfelett boldogtalan volt. Elnézte hát a hűvös kandalló lángjait: és a máramarosi medvékben keresett vigasztalást, a szilaj, éhes farkasokban, kik az 180* év hideg telének egy éjszakáján felfalták a kassai színház primadonnáját. (Csak az egyik félcipője maradt meg, mit is szíve fölött hordott az író, terjedelmes és széles üvegszekrénybe zárva, melyet ismeretlen nevű bécsi ablakos készített a Rothenturmstrassén, mesterlegénykorára gondolva, midőn ringlispílen nyargalt a Práterben.) De nyílt az ajtó és kandeláberek sárga fényénél hozta be a vacsorát a kövér fogadósné, kit gyakran ölelgetének kóbor poéták s kinek szemérmes anyajegyéről még Casanova is megemlékezett. Ezüst tálon szunnyadt a fogas, melyet a hatvanhetediki koronázás ebédjén szent tiarájával érintett meg a hercegprímás, kinek a leglilább körmei voltak egész Európában. (Csöndes öregúr volt és szelíden hagyta, hogy jószágigazgatói meggazdagodjanak. Esztergomban egy egész utca épült a prímási birtok intézőinek palotáiból.) Az író tokaji aszút töltött a kristályserlegbe és elgondolta, hogy jó lenne megírni a Vörös postakocsit. Fejét az asztalra hajtotta s míg őszülő hajából a kishíd-utcai borbély otkolonja áradt, távoli sötétségből, mely olyan volt, mint a kapucinusok kriptájának barna árnyéka, elővágtatott a batár. Alvinczy Eduárd némán intett és a postakocsi elrobogott az erdélyi borozó felé.

Krúdy Gyula megcsinálta »A vörös postakocsit«; valami homályos, finoman illanó költészettel, mely belengi a teret, az időt és mindent egybefűz gyengéd, illatos szálakkal. Rideg, precíz regénykonstrukciót nem is várhatunk ettől a poézistől, mely pillanatnyi asszociációk szárnyán csapong mindenfelé és egy másodperc alatt mérhetetlen távolságokba repül. Minden érzés egy másikat hord magában s a Krisztina-téri lány üde fiatalsága, a művész szeszélye, egy hatalmas érzelemkoncertet egybefoglaló lélek hintaja, elvisz bennünket egy távoli balladához, mely ezer kilométernyire játszódik le, kétszáz esztendővel ezelőtt. Koroknak és földeknek nincsen határa Krúdy írásaiban, minden alakja mindig élt és mindenütt. Krúdy írása szétterjed, mint a gáz, melynek minden részecskéje taszítja egymást, egyszerre csak azt veszzük észre, hogy egészen másról van szó, egészen máshova kerültünk, új mesék és új vágyakozások közé. Csak mikor az egész hangulattavat beeveztük, akkor látjuk, hogy minden mégis egybetartozik s hogy az egészet maga az író egyénisége tartja össze. Mert Krúdy soha sincsen a meséjén kívül és ez a különös élet, mely lehet, hogy jórészt csak elgondolásban élődött le, – ez mindegy – összetartja a regényt, mint szétröppenő léggömböket a fonál, mely ez esetben nem is nagyon vékony, inkább jellegzetes és gerinces. Mert Krúdy szentimentalizmusában sok a férfiasság és a legnagyobb lágyságok sem teszik nőiesen érzelgővé; az álmok irreális levében úgy úszik a tömör élet, mint gulyás-szószban a hús. Ezért tudja a fantázia és romantika ködében bámulatos éleslátással a tegnapi életünket nyújtani. A stílusnak gyönyörű muzsikájában lebeg a valóság és üdítő, kellemes szirupban hörpintjük fel a lét keserű igazságait. A történések nem izmosak és rombolók, hiszen vízben nem tud erősen sújtani az öklünk, már pedig Krúdy regényei mindig valami különös fürdőben játszódnak le, nem az élet mindennapi levegőjében.

De a művészet azért szép, ha kissé egzaltált és abnormis is. Muzsika, szivárvány és álom. És »A vörös postakocsi« el tud vinni bennünket az illúzió kék batárján Krúdynak a mámortól mindig imbolygó világába.

Csatlós Máthé [Fodor László].

 

(A Hét, 1917/23. /június 10./ 367-368. p.)