Őszi utazások a vörös postakocsin.
– Krúdy Gyula új regénye. –
Az író egész életét vendégfogadókban töltötte, ahol a bús
falakon negédesen csüngött a hátkaparó, mellyel valaha IV. Károly angol király
vakarta a hátát, vékonybokájú és keskenysarkú nemes hölgy után bolyongva a
kontinensen. Az író előtt ilyenkor tíz hercegnő térdelt, akik kizárólag azért
jöttek a világra, hogy magányos út menti korcsmákban mind a tíz lábujját
megcsókolják. Ezek a hercegnők Avignonban látták meg
a napot és pármai ibolyákat aprítottak az anyatejbe,
mely kéken csörgedezett a Carolingok ereiben. Néha
Bouillon Gottfried elefántcsont-fuvolájára gondolt,
mely azon az éjszakán zengett, mikor VII. Innocent
pápa először lett szerelmes egy breton parasztlányba (oh, a Rhone partján
fehéren illatozott a hó és rezedák remegtek az esthajnalban!). A folyosókon
halkan suhant egy bizonyos lengyel spadassin
kísértete, ki Podolinban vítőrt döfött egy orosz
gárdista szívébe, mert virágvasárnapon a nagymisén a
mézeskalácsos feleségére gondolt, ki fehér kezeivel Lőcsén gyúrta a kuglófot és
piros barhent alsószoknyában járt. Az író érezte, hogy egy zöldesen aranyló
Mária Terézia-tallért tudna adni valami ősz udvari hivatalnok özvegyének, ha
ezen az éjszakán megérkezett volna egy szőke hajú Habsburg-főhercegnő, hogy
szerelmes mosolygással pillantson be hozzá az ablakon.
De a szegény írót csak az alsóbb néposztály szerette,
közönséges Bourbon-Jagelló-dinasztiák, mivégből is szerfelett boldogtalan volt. Elnézte hát a
hűvös kandalló lángjait: és a máramarosi medvékben
keresett vigasztalást, a szilaj, éhes farkasokban, kik az 180* év hideg telének
egy éjszakáján felfalták a kassai színház
primadonnáját. (Csak az egyik félcipője maradt meg, mit is szíve fölött hordott
az író, terjedelmes és széles üvegszekrénybe zárva, melyet ismeretlen nevű
bécsi ablakos készített a Rothenturmstrassén,
mesterlegénykorára gondolva, midőn ringlispílen nyargalt a Práterben.) De nyílt
az ajtó és kandeláberek sárga fényénél hozta be a vacsorát a kövér fogadósné, kit gyakran ölelgetének
kóbor poéták s kinek szemérmes anyajegyéről még Casanova is megemlékezett.
Ezüst tálon szunnyadt a fogas, melyet a hatvanhetediki koronázás ebédjén szent
tiarájával érintett meg a hercegprímás, kinek a leglilább körmei voltak egész
Európában. (Csöndes öregúr volt és szelíden hagyta, hogy jószágigazgatói
meggazdagodjanak. Esztergomban egy egész utca épült a prímási birtok intézőinek
palotáiból.) Az író tokaji aszút töltött a kristályserlegbe és elgondolta, hogy
jó lenne megírni a Vörös postakocsit. Fejét az asztalra hajtotta
s míg őszülő hajából a kishíd-utcai borbély otkolonja áradt, távoli
sötétségből, mely olyan volt, mint a kapucinusok kriptájának barna árnyéka,
elővágtatott a batár. Alvinczy Eduárd némán intett és
a postakocsi elrobogott az erdélyi borozó felé.
Krúdy Gyula megcsinálta »A vörös
postakocsit«; valami homályos, finoman illanó költészettel, mely belengi a
teret, az időt és mindent egybefűz gyengéd, illatos szálakkal. Rideg, precíz
regénykonstrukciót nem is várhatunk ettől a poézistől, mely pillanatnyi
asszociációk szárnyán csapong mindenfelé és egy másodperc alatt mérhetetlen távolságokba repül. Minden érzés egy másikat hord magában s
a Krisztina-téri lány üde fiatalsága, a művész szeszélye, egy hatalmas
érzelemkoncertet egybefoglaló lélek hintaja, elvisz bennünket egy távoli
balladához, mely ezer kilométernyire játszódik le, kétszáz esztendővel ezelőtt.
Koroknak és földeknek nincsen határa Krúdy írásaiban, minden alakja mindig élt
és mindenütt. Krúdy írása szétterjed, mint a gáz, melynek minden részecskéje
taszítja egymást, egyszerre csak azt veszzük észre, hogy egészen másról van
szó, egészen máshova kerültünk, új mesék és új vágyakozások közé. Csak mikor az
egész hangulattavat beeveztük, akkor látjuk, hogy minden mégis egybetartozik s hogy az egészet maga az író egyénisége
tartja össze. Mert Krúdy soha sincsen a meséjén kívül és ez a különös élet,
mely lehet, hogy jórészt csak elgondolásban élődött le, – ez mindegy –
összetartja a regényt, mint szétröppenő léggömböket a fonál, mely ez esetben
nem is nagyon vékony, inkább jellegzetes és gerinces. Mert Krúdy
szentimentalizmusában sok a férfiasság és a legnagyobb lágyságok sem teszik
nőiesen érzelgővé; az álmok irreális levében úgy úszik a tömör élet, mint
gulyás-szószban a hús. Ezért tudja a fantázia és romantika ködében bámulatos
éleslátással a tegnapi életünket nyújtani. A stílusnak gyönyörű muzsikájában
lebeg a valóság és üdítő, kellemes szirupban hörpintjük fel a lét keserű
igazságait. A történések nem izmosak és rombolók, hiszen vízben nem tud erősen
sújtani az öklünk, már pedig Krúdy regényei mindig valami különös fürdőben
játszódnak le, nem az élet mindennapi levegőjében.
De a művészet azért szép, ha kissé egzaltált és abnormis
is. Muzsika, szivárvány és álom. És »A vörös
postakocsi« el tud vinni bennünket az illúzió kék batárján Krúdynak a mámortól mindig
imbolygó világába.
Csatlós Máthé [Fodor László].
(A Hét, 1917/23. /június 10./ 367-368. p.)