SZAKÁLLSZÁRÍTÓ
Írta: Csefkó Gyula
Ezt az
érdekes és elég nagy múltra visszatekintő szavunkat, melyre legutóbb Beke Ödön
hívta fel a figyelmet (l. Nyr. 75 : 471—2), Jókai
nemcsak a MNy. 21 : 145. lapján hivatkozott helyen,
vagyis a Nemz. Kiad. 98 : 344, a Mátyás diák és Bente
úr c. elbeszélő költeményében használja, hanem másutt is, pl. a Damokosok c. regényében. Az előbbi helyen így szól róla:
«Bente úr ott ült a kis lóczán,
a melyet |
Munkavégeztével
itt töltik a delet, |
Az
utóbbin pedig így: „Ebéd után Apor István uram, meg Czirják Boldizsár hadnagy
kiülének a szakállszárítóra pépányozni” (Nemz.
Kiad. 56 : 81).
Jókai
valószínűleg valamelyik erdélyi útján hallotta és jegyezte fel. De
megismerhette Orbán Balázs A Székelyföld leírása c. munkájából is, mely a nagy
írónak nemcsak kedvelt olvasmánya volt, hanem forrásul is szolgált némely
székely tárgyú regényéhez. Orbán szerint: „Az ülő padok a székely lak előtt
sohasem hiányoznak. Ezek az úgynevezett szakállszárítók, hol ünnep
napokon és munka szünetkor ki szoktak ülni a háziak s összejönnek a rokonok,
szomszédok beszélgetni, a fiatalok enyelegni, de amelyek a gyalogutazóknak is
kedves nyughelyet adnak. Az ily ülő padok — ha az udvart kőkerítés veszi körül
— a fal vastagságában vannak fülkeszerűleg
bemélyítve, s a fedélzet felettük kirugtatva, hogy
esős időben is használható legyen. Másutt, hol csak deszka- vagy sövénykerítés
van, ott az ülő pad vagy ahhoz támasztott két nyitott erkélye, díszesen
faragott oszlopkákon nyugvó fedéllel: háttámos lóczával ellátva.” (1 :
19).
A szakállszárító
valamikor kedvelt helye és kedvelt szava volt a vitézi életnek. Történetíróink
többször megemlékeznek róla, amikor régi várainkról, kastélyainkról szólnak.
Kővári
László írja: „Berekesztésül említenünk kell még egyet, a szakáll szárítót,
hová a régi magyar, ha hazatért báránylegelte rétei, kalászos mezejéről, félrevonult, szárítá
ebéd után tisztára mosott szakállát. Félfedeles ülőpadok voltak ezek, oly
helyre építve, honnan legszebb volt a kilátás, milyeket
a Vécsi vár, a Szentpáli kastély szakállszárítói
a Maros völgyére engednek” (A magy. családi és
közéleti viseletek és szokások. Pest, 1860. 11—12). Ehhez a magyarázathoz Radvánszky Béla csak annyit fűz hozzá, hogy a keresdi várban is látható egy ilyen helyiség (Csal. és háztart. 1 : 6—7).
Könyöki a
középkori várakról készített munkájában csak ezt a keveset mondja róla: „Lapos
födél (Lapos tető, Szakállszárító, Solárium, Söller)... Mothes a Solariumot így magyarázza: Hochliegendes
Zimmer, welches von der Morgen-
und Abendsonne beleuchtet wird” (110). Sokkal többet tud a magyar várak, kastélyok
szakállszárítóiról és ennek a szónak a szinonimáiról érdemes történetírónk,
Takáts Sándor. Íme: „Szokás volt a magyar várakban, hogy a rendes bástyák fölé
deszkából rekeszték féle épületkét emeltek. Ezeknek
hol nyári ház, hol filegória,
hol meg szakállszárító volt a nevük. Néha nem a bástyán, hanem a kapu
előtt, vagy a kapu közben építettek ilyen alkotmányokat. Ezeknek, a
deszkaépületeknek különös céljuk — a szórakozáson kívül — nem igen volt. A
mikor a végbelieknek egy kis pihenőjük akadt, ide gyűltek össze s itt
elmélkedtek és beszélgettek nyomorult sorsukról. A szakállszárítóknak igazi
jelentését találóan fejezi ki a szó, a mivel több végházban nevezték: morgó
szín, vagy henyélők helye volt a nevük” (Századok 1907 : 739).
„A magyar
módra épült várak és kastélyok falán több oly alkotmány akadt, a hol a
virrasztók és strázsálók őrködtek. Ilyen volt mindjárt a kapu felett vagy előtt
álló vártaház, aztán a szakállszáraztó,
vagy szakállfüstölő. Itt üldögéltek és őrködtek nappal a kapunállók” (Rajzok a törökvilágból 2 : 98).
Szakállszárasztó,
morgószín, nyári bástya, nyári ház és filegória
minden magyar várban volt. A sok közül megemlítünk egy néhányat. Sümeg 1592.
évi összeírásában: in propugnaculo
ligneo zakall zarazto nuncupato, az
1669-ben pedig: „in moeniis
zakal zarazto
vocatis”. Ungvár 1685. évi összeírása meg ezt mondja:
„Az ház (t. i. a végház) közepén egy szakál
száraztó fedél alatt, abban asztalos lóczák, két
oldalról karfák (uo. 2 : 53). Vö. még: „1628. In propugnaculo Zakalszarastó“
(MNy 8 : 228).
„Ilyenkor
az elkeseredett katonák a górék1 előtt való padokon, az úgynevezett
szakállfüstölőben (avagy morgószínben)
hatalmas káromlással eresztették meg nyelvüket s a császárnak és a bécsi
uraknak ugyancsak nemsok jót kívántak” (Szegény
magyarok 254).
„A szakállfürösztőben,
amit máskép morgószínnek is hittak, szokták volt (a németről mondogatni a végbeliek):
farkasnak nem kell berket mutatni... Egy mutot2 hazudnak s egy gyűszűnyit el nem
hisznek” (A régi Magyarország jókedve 64).
Takáts
műveiből került bele a szakállszárító Herezeg
Ferenc és P. Gulácsy Irén némelyik történeti regényébe: „Ily gondolatok
bugyborékoltak a koppányi bég úr agyában, midőn a kapubástya futóbabos szakállszárítója
alatt csendesén iszogatta a dörgicseit” (A fogyó hold 6). „Estebéd után kiültek
a bástya nyitott pitvarába, amelyet a magyar várakban hol morgónak, hol szakállszárítónak
szoktak nevezni” (uo. 54). „A szóbeliek künn ültek a szakállszárító alatt
(uo. 62). „A négy torony között kettőnek Lőrincz úr már régebben kiütötte a
mellső falát. Ülőpadokkal látta el és csinált belőlük szakállszárítót.
Itt tanyázott a vén sas legszívesebben, ahonnét szabadon ellátott messze, az erdőborította szép bihari hegyekre” (Fekete vőlegények 26).
„Lőrincz úr lehordatta a padokat a szakállszárítókból és pattantyukat vitetett a helyükre” (uo. 27). „A szakállszárítóról
mint fehér galambszárnyak, keszkenők küldték utána a késői bucsu titkolt könnyeit” (uo. 60).
Persze hogy
a szakállszárító~szakállszáraztó bejutott
szótárba is, így pl. az OklSz-ba egy 1685-ből való
adatnak ezzel a megkérdőjelezett értelmezésével: ’locus
ubi viri post cibum meridianum se quieti dabant; ort, wo die manner
nach dem mittagessen der ni he pflegten’,
de a szerkesztő közli azt a Szilády Árontól származó
magyarázatot is, mely szerint a szakállszárító Halason és másutt is az a
pad a községháza előtt, melyen a polgárok el szoktak üldögélni, beszélgetni.
Csaknem ugyanígy magyarázza szavunkat Baksay Sándor
is: „A város — vagy községháza előtt (s egyebütt is a köztereken) hosszú padok állanak a közönség kényelmére. Ezek a padok (szakállszárítók,
csúfolók széke) hétköznapokon a községi tisztviselők és éltesebb egyének gyűlőhelye” (Összegyűjt. irod. dolg. 3 : 106).
Szavunk
ebben az utóbbi, t. i. ’házelőtti ülőpad’, továbbá ’tornác, veranda’ jelentésében számos írónknál előfordul.
Úgy látszik, megszerették ezt a humoros hangulatú szót és olyanok is használni
kezdték, akiknek tájnyelvében ismeretlen. Juhász Gyula Szakállszárító címmel
nemcsak rovatot vezetett a Délmagyarországban (vö. Nyr. 75 : 472), hanem van Szakállszárító c. szép verse is:
„Az öreg gazda ül a ház előtt│És nézi, hogy a nap mint áldozik│Pipál nem
moccan” (Összegyűjtött versei. Szukits-kiad. 1943,
279). Ilyen csendes eltűnődésre alkalmatos pad lehetett az is, melyről Krúdy
Gyula írja, hogy „a szellőben, lábatlan malomkő körül tölgyfapad,
amilyeneken a régi tekintélyes emberek növesztették szakállukat” (Az utolsó
gavallér 166). Hogy a ház előtti ülőpadnak, amilyenen Juhász Gyula öreg gazdája
tűnődött a világ folyásán, volt-e valamikor, vagy van-e most is valahol szakállnövesztő
neve: nem tudom. Talán olvasóink meg tudnák mondani. Krúdyban nem találtam meg
ezt a szót. Egy novellás kötetének Szakállszárító a címe. Szövegben is
használja: „A formátlan bekecske nagyon megfeszült
rajta (a nőn) és Kozsniczay... egyszer sokáig utána
pislogott a szakállszárítóból” (Az Újság 1905. szept. 21). A Nyr 1902. évi folyama idézi szavunkat Péter Dénes Jókedvemből
c. munkájából mint halasi tájszót: „A mi — hajdan — privilégizált
nemes városunk közházának zöldre festett kapuja mellett, egy lombos akácfának
árnyékában, a kapufélnél levő kerítés falának
támasztva nyujtózkodik a kanadai jegenyéből fűrészelt szakállszárító. Állukat
minden szombati napon beretváló redemptus
polgártársaink azért nevezték el e padot szakállszárítónak, mert ezen a privilégizált kommunitásban lakó,
szakálltviselő birtokos intelligencia a padon
üldögélve, vagy előtte ácsorogva szokta megvitatni a belügyi és külügyi
politikát; változatossá tévén ezen szószaporító változást közbetoldott helybeli
emberszólással” (117). Az erdélyi származású Petelei
István egyik munkájában olvastam: „Még egyszer szólt hozzám, az apám udvara
előtt a kis tanítói porta szakállszárítóján” (Vidéki emberek 32). Szalay
László írja a Kunságból a Magyarság című napilap egy tárcájában (1930, márc.
5): „Kinn üldögéltek a városháza előtt a szakállszárítón: Kovács Ferenc
rendőrkapitány, Molnár János városi főorvos meg még néhányan, mikor elkeszegelt előttük Korhely Nagy Jancsi.” Ugyancsak a
Magyarság (1928. szept. 16) Krúdy Gyuláról írván említi, hogy „a családi kúriák
tornácaira, a szakállszárítókra... menekültek ebből a mai robotos
hétköznapból.” Móricz Pál szerint Dunavecsén csúfolódók padja volt a
szakállszárítók neve (l. fentebb Baksaynál csúfolok
széke): „A kis kapunál ugyan a csúfolódók padja már nincsen meg,
ahonnét Petőfi és tiszteletes barátja oly sokszor szemlélték,, szapulták
pipaszó mellett a falu, helyesebben „mezőváros” életének előttük zajló csendes
hullámzását” (Magyarság 1928. júl. 25). Hogy Móricz Zsigmond is ismeri és
használja a szakállszárítót, arra l. egy példát a Barbárok c. kötetből (Nyr 75 : 471).
A szakállszárító
jelentése és népnyelvi elterjedése iránt kb. félszázaddal ezelőtt a Nyr szerkesztősége is érdeklődött. A 31 : 164 megkérdezte
olvasóit, hogy hol és milyen értelemben használja a nép ezt a szót. A
válaszokból kitűnt, hogy a szakállszárító, mely Halason a városháza
előtti ülőpad, Maros-Torda megyében napos ülőhely a szabadban; egy
marosvásárhelyi értesítés szerint valamely köztérnek az a része, ahová időnként
innen-onnan összejönnek s a napon sütkérezve beszélgetéssel töltik az időt, más
gúnyos neve naplopó. Faluhelyen és kis városban a házak előtt levő
födeles avagy födetlen ülőpadoknak is szakállszárító a nevük, másként mosó-padnak
is hívják. Mondják, hogy régente a dombtetőn álló, állandó akasztófának is szakállszárító
volt a tréfás neve. Egyéb népnyelvi előfordulását és néhány itt nem említett
szinonimáját l. Nyr. 75 : 472.
Pótlólag
megjegyzem, hogy Abafáján (Maros-Torda megye) és
vidékén a szakállszárító szintén a. m. a házelőtti kispad. (Inczefi Géza: Abafája és
vidékének nyelvjárása 32.). Ennek a pletykapadnak Mezőkövesden, pofaszárító
a neve (MNy 3 : 332). Kisújszálláson a szakállszárító
éppúgy mint a göringyfakasztó, vesékigérő a hideg szél jelölésére szolgál (Nyr 31 : 217). Bodnár Béla Hódmezővásárhely és környékének
vízrajza c. dolgozatában olvastam, hogy a nevezett város határában Szakállszárító
rét is volt. A Barczi réttől délkelet felé a Tére és
Sár tó között elterülő rétet nevezték így, míg a partosabb részét Szakállhátnak.
Jó kaszáló volt, melyet csak áradáskor öntött el a Tisza” (Föld és Ember 6 :
178).
Érdekes
jelentése van a szakállszárítónak Gömör-Kishont
megyében: „Az ereszek alatt kenderkócból sodort kötélgáton szinte a ház
hosszában 5—6 cm. vastag rudak, ú. n. szakállszárítók függenek alá;
ezekre teregetik ki száradás céljából a hirtelen és rendes mosáson kívül
öblített ruhadarabot, szátyvafonalat és ősszel arra
aggatják fel a párbakötött kukoricacsöveket, no meg a
gazda csuromig ázott szűrét” (Városok és vármegyék monograph. Gömör-Kishont megye 166).
Máshol az ilyen rúdnak szárasztórúd a neve (l.
MTsz).
1 Takáts szerint a góré eredetileg nem gazdasági építmény volt, hanem katonai őrhely, rendszerint a váraktól bizonyos távolságban. «Vigyázó helyek voltak az úgynevezett górék is» (Rajzok, 2:98.).
2
Takáts jegyzete szerint: a mut
német mérték, 31 magyar vékának felel meg (uo.).
(Magyar Nyelvőr, 1952/4.
/július-augusztus/ 289-292. p.)