ÍRÓPORTRÉK ÉREM MŰVÉSZETÜNKBEN

 

A múlt század végén kivirágzó magyar éremművészet nagy alakja, Beck ö. Fülöp 1907-ben érmet mintáz Mikes Kelemenről. Ez a közismert kis remekmű idők múltával olyan központi főműve lett éremművészetünknek, mint a festészetnek a „Majális”, vagy a szobrászatnak Izsó „Búsuló juhász”-a. Az irodalom iránt érdeklődő közönséget évtizedeken keresztül a „Nyugat” címlapján — mintegy a lap szimbólumaként — köszöntötte. A XX. század folyamán oly sok kiváló alkotást prezentáló magyar éremművészet tehát, úgyszólván indulásának pillanatában, rátalált az irodalomra, mint egyik legfőbb ihletőjére. Számos művésznév és jónéhány érem ötlik emlékezetünkbe, melyek hazánkban a Mikes-érem papírlap fölé hajló figurája óta napvilágot láttak. E néhány oldalon csupán az utóbbi másfél évtized termését tekintjük át vázlatosan.

[…]

 

Szabó István „Szindbád”-ja Krúdy Gyulára emlékeztet. Az érmen Szindbád Krúdy mesebeli kisvárosainak girbe-görbe utcáin bolyong, általvetve vállán az örök romantika elmaradhatatlan felleghajtóját. Az utcalámpa rávillantja pislákoló fényét, az öreg házak megbámulják nekifeszülő alakját, hiszen múltbafordulása, álmodozása tulajdonképpen támadás, a lélek tudatalatti támadása a szürke, nemszeretem jelennel szemben. Ezzel a múltbamerengés-sel ellentétben a József Attila-érem fiatal, karcsú költő-figurája csupa jövőbe mutató lendület. Mögötte a város peremének gyárkéményei sorakoznak, s magasba szökkenésük azonos ritmusú a költő alakjának bátor vertikálisával.

[…]

E szó hirtelen felvillanó fényként suhan végig az előttünk fekvő érmek felületén. Igen, ezért születtek ezek az alkotások. Ez a szó röviden és pontosan megjelöli a feladatukat. Hommage á Rabelais, á Cervantes, á Goethe! Hódolat Petőfi Sándornak és Szabó Lőrincnek, Mikes Kelemennek és József Attilának! Az érmek, a képzőművészetnek e kisméretű, de művészi értékükben és mondanivalójuk súlyában nem lekicsinylendő alkotásai, az emberi szellem egy másik hatalmas területének, az irodalomnak nagyjait ünnepük, a századok viharában is maradandó ércformákon keresztül.

Csengeryné Nagy Zsuzsa

 

(Művészet, 1961/2. /február/ 10-11. p.)