Ívenkint, tehát tizenhatlapos, felvágatlan porciókban adta közre kiadványait, minden héten egy füzetet. A megújuló címlap, a folytatólagos lapszámozás a félbeszakadt mondat, a kétfelé osztott jelzős szerkezet s a kettészelt kötőszó mutatta az olvasónak, hol hagyta abba a múlt héten. Író nem szerepelt a címlapon. Nem is könyvesboltokban vesztegették ezeket a füzeteket. Árúsok hordták körbe a városban még a megjelenés napján a friss lapokat. Szó szerint körbe, mert a bérházak körfolyosóin akként, hogy minden második ajtón becsengettek, egy nedves női kéz kinyúlt a húsz fillérrel s mohón megragadta a cselekmény elejtett fonalát.

Azért csak minden második ajtón, mert az elárúsítók csakis a konyhaajtókat keresték, lévén az olvasók nagy része szolgálóleány.

Akkor este, amikor a kétségbeesett külvárosi nyomdász a Glóbusba betámolygott, a pesti konyhák és cselédszobák mélyén a leányok arról álmodoztak, ugyan miféle váratlan és vérfagylaló szerelmes kalandot fog hozni ezen a héten Jim, a parti gyilkos. Nem tudhatták, hogy a regény írója bemondta az unalmast

A nekibúsult nyomdászt kézről-kézre adták a szerkesztőségben, s amint ilyenkor lenni szokott, inkább múlattak baján, ahelyett, hogy segíteni próbáltak volna rajta.

Így került Csömörihez, a kis korrektori szobába a boldogtalan. Jóska leültette. S már előre nagy megértést tanúsított, mint irodalmi ügyekben mindig szokása maradt később is:

— Már nyolcvanharmadik hete tart a nagyszerű történet — lelkendezett a nyomdász —, az olvasók nagyon eszik, régen volt már ilyen jó üzletem kérem, és Krúdy úr ma délután közölte velem, hogy nem hajlandó tovább írni. Hogy őneki más, halaszthatatlan dolga van, ő ugyan nem ír többet egy betűt se Jimből. És egy olyan jelzőt is mondott kéremszépen, amelyet nem óhajtok elismételni.

Csömöri töviről hegyire megérdeklődött mindent Krúdy úrról. És természetesen só jelzőt is kicsikarta végül. Csak egyet nem tudhatott meg pontosan: hány pengőért állította elő a Mester nyolcvanhárom hétig a parti gyilkos kalandjait.

A megszorult nyomdász azt állította, tíz pengőért és ugyanannyit fog fizetni annak is, aki folytatni hajlandó.

Megtetszett Csömörinek, hogy Krúdy nyomába léphet.

— Rendben van. vállalom

— mondta —, azaz, hogy vállaljuk, mert másod magam kívánom tovább írni ezt a kényes feladatot. Éppen ezért tizenkét pengőbe fog kerülni.

S bemondta az én nevemet, olyan hangsúllyal, mintha ettől akár a húsz pengőt is fel kellett volna ajánlania a meglepett férfiúnak.

Rövid alku következett. Csömöri harmadnap délre megígérte a folytatást. Reggel a szállásom előtt várt s megkért, a nagy ügy érdekében aznap mellőzzem a sulit.

Kisétáltunk a ligetbe s már útközben mindent elmondott Jimről és társairól, amit csak tudnom kellett s amit ő maga is tudhatott.

Ez a világraszóló szélhámos Jim Budapest határában, a Rákospatak magasfalának oldalában, egy vájt barlangban, barlangrendszerben székelt, a legkorszerűbb hírközlő berendezéssel és minden modern kellékkel felszerelt luxus-lakosztályban. Innen irányította szemenszedett bandáját a világ minden táját behálózó üzelmeiben. Nem maradt olyan világ, város, amelynek fertőjében ott nem nyüzsögtek volna Jim emberei. Halványan dereng ugyan emlékezetemben, hogy a bonyodalmak bonyodalma mögött, a történet kezdetén, egy ártatlan tiszta leány állt, szegény természetesen és árva, akit ellenséges indulatú személyek elraboltak és Jim bandája tulajdonképpen az ő vissza-, vagy megszerzésére alakult. A küzdelem azonban az idők folyamán nagyon elfajult. Célja érdekében mindkét fél a legnemtelenebb és legvéresebb eszközöket használta. Egyedül egy férfi akadt, aki imponáló erején felül nemes lelket is hordott magában. Hihetőleg ezt szánta volt Krúdy úr az idők mélyén a tiszta leánynak. De hol voltunk még ettől! A nyolcvanharmadik folytatás után minden a feje tetején állt, a merénylők és rablógyilkosok Sanghajban, Casablancában és New-Yorkban tették, forralták a maguk csúf dolgait.

Gyanakodtam, hogy Jóska az olasz órákat akarja meghálálni azzal, hogy szerzőtársul fogadott. Nem ellenkeztem mégsem.

Örömmel tapasztaltam azonban, hogy az első próbálkozások egy helyben topogása után — éppen én tudtam ki- és előremozdítani az elakadt cselekményt.

Akkoriban olvastam s frissen élt bennem a Csurunga népe, Róheim Géza analitikus tanulmánya Ausztrália őslakóiról. A cselekmény singaporei szálát ügyesen átvezettük Sidmeybe, majd tovább a sivatagba is, amelyről pillanatnyilag legtöbbet tudtunk.

Estére elkészültünk a heti adaggal.

— Jövő hétre majd Dél-Amerikáról olvasok valamit — dünnyögte Jóska, mert semmiképpen sem akart adósom maradni.

Úgy tett, mint mondta. A nyolcvanötödik folytatást Rió de Janeiróiban harcolták végig Jimék. Abba én alig dolgoztam valamicskét.

Engem a maya kultúra is érdekelt s emiatt a riói bandát Mexikó felé tereltük a következő hetekben, azzal a titkos szándékkal, hogy Texast és Floridát végigkalandozzuk. Ezekről a helyekről, akár kész ponyvák formájában, bőséges irodalommal rendelkeztünk.