A világ és Krúdy világa

 

Az író világa elsősorban műveiben ke­resendő, s ha Tóbiás Áron bátor és szép vállalkozásával a hátramaradottak emlékezetében kutat Krúdy után, csak a világ felét találhatja meg – az író egész kozmoszának kisebbik felét – a környe­zetet, a körülményeket, a látszatot, s gyak­ran: az esetlegest.

Van-e szükség arra mégis, hogy az egy­kori hívek és rokonok emlékezetének kövült guano-rétegéből előkotorjuk az elte­metett véletlen találkozások hullatékát?

Krúdyról kérdezvén: mindemképpen szükséges. Mégpedig azért, mert nagyon kíváncsiak vagyunk minden esetlegesre is, ami vele és körülötte történt. S e kíván­csiságunkat merő szeméremből nem tagad­hatjuk meg.

Az őszinte emlékezés egy kicsit mindig kegyeletsértő.

Szerencse, hogy az oktatókat a taninté­zetekben nem zavarja majd, ha életnagy­ságban pillantják meg a mestert.

Tóbiás Áron gyűjteménye felnőttek szá­mára készült, serdülök hiába is olvassák, megfelelő életismeret hiányában úgy sem képesek összeállítani e rejtélyes élet szét­szórt mozaik-darabjait az olyannyira áhí­tott megbotránkozáshoz. Holott tele van a könyv a botránkozás nyersanyagával, mint­hogy ebből a masszából gyúrta Krúdy novelláit, beszélyfűzéreit, regényeit, bűvöl­ve olvasóit s a megigézett olvasónak csu­pán egy lépést, egy mozdulatot kell tennie, hogy tetten érje a valóság és költészet azo­nosságát – de ezt a lépést nagyon nehéz megtenni, s ez nemcsak a művészet hip­nózisa miatt van. Ám a gyűjtemény nem is vállalkozhat rá, hogy az átlényegülés módjára felokosítsa az olvasót. Mert a folyamat rejtve ment, titokzatosan megy végbe az ösztönök hajszálér-korrespondenciáin át – s Krúdyról beszélve nem hely­telen a szó – az ösztönök alagcsövei útján – jó mélyen a látható felszín alatt.

Azért jó ez a gyűjtemény, mert egy nagy élet legfontosabb ellentmondásait ma­gyarázat és magyarázkodás nélkül foglalja egybe. Egy példát? Krúdy szeretett tisztán és elegánsan öltözködni, vasalt ing, szép nyakkendő tartozéka volt egyéniségének, s becsületére, amint abban az időben mon­dani szokás volt – úriemberi becsületének tisztaságára is sokat adott, ha nem is be­szélt róla sokat. Emellett szeretett kiskocs­mákba járni – cimboraságot tartott konfliskocsisokkal, idomárokkal, kucséberekkel, pincérekkel, kisiparosokkal, ha nem is avatta mindig asztalához őket. S aztán módfelett szerette azokat a nagyon egy­szerű nőket, azokat az angyali lényeket, akiknek nem kell udvarolni.

E kétféle magatartás kétféle erkölcs? Nem, csupán a Krúdy-fej két orcája.

Akadt próbálkozás – s éppen a Krúdy-„rehabilitáció” idején, amely katonatiszte­ket megverő és meggyalázó demokratának mutatta őt, hogy kiadhatóbbá tegye reme­keit. Van rá adat, hogy indulatos tudott lenni ő és kötekedő néha a köznéppel is ha szorult helyzete vagy idegállapota úgy diktálta. Haragját és indulatait az osztályharc számára nehéz lenne és fölösleges is kamatoztatni. Hacsak lehetett, szelíd, tü­relmes, hallgatag embernek ismerték. S ha mégsem volt az, vagy mégsem lett volna szelíd teste mélyén, akkor iszonyú önura­lommal vállalta a szelídséget.

Életén ostor volt az ital. Legendák ke­ringtek róla: nem tudni mikor dolgo­zik, hiszen éjét és napját kocsmákban és spelunkákban tölti. Emlékkönyvünk több ilyen és ehhez hasonló legendát sikeresen foszlat szét.

Kezelőorvosától, Salgó Ernőtől, megtud­juk: „szervi szívbaja volt, súlyos két hegyű billentyű elégtelenség és szűkület gyötörte, ami egész életén keresztül fizikai hátrányt jelentett neki. Időnként a keringés kiegyenlítetlenségével járt a baj. A betegség egy fertőzés következménye lehetett (mandula­gyulladás?). Szívbillentyű lobbal járt, s a szív szájadékának alaktalanodását hozta létre. A keringésnek akadályát képezte ez, s emiatt szíve hatalmasan megnagyobbo­dott, amelyről ő mindig olyan derűs, csön­des belenyugvással beszélt, mert tisztában volt vele, hogy túl hosszú életet, ezzel a szívvel megélni nem fog. A betegség korán kialakult, de a tünetek csak később jelent­keztek: nehéz légzéssel, fulladás-érzettel, szívtáji szenzációkkal – ilyenkor napokon keresztül nem volt található, nem aludt, nem étkezett rendesen.”

Napokon keresztül menekült, bujkált a szorongás elől, italhoz, ismeretlen társasá­gokba, erőszakos cselekedetekbe!

De hát mikor dolgozott, ha örökké bo­lyongott, ivott, kocsmázott, amint a legen­dák hirdetik? Nem bolyongott mindig és nem kocsmázott örökké!

Erre Kárpáti Aurél a tanú, aki azidőtájt a Szigeten lakott, a Kis Szállóban, Krúdy pedig a Palatinus-romkastélyt lakta. Kár­pátit egy napilap munkatársaként mindig a késő éjjel vetette haza, lóvasúton, de leg­többször gyalog. Ilyenkor telente, félt a Duna jegén átcsapó farkasoktól, de ha Krúdy ablaka világított, bátrabb lett. S ez az ablak minden éjjel világított Mondta egyszer ezt Krúdynak csodálkozva, s Krúdy így felelt: – Ha én dolgozok, én éjszaka dolgozok. Este szoktam elkezdeni írni 10—11 órakor, ott van asztalomon egy üveg bor, egy üveg savanyú víz és megkezdem az írást. Az írás aztán megy egész éjszaka és annál jobban megy, mennél inkább me­gyünk a hajnal felé, hajnal felé megy leg­könnyebben az írás – Kárpáti hozzáteszi: tehát 10—12 órát dolgozott egyvégben.

Mind az egész világban a legnagyobb s a legtöbb misztifikáció a szerelem dol­gában terjeng. Krúdy élete fölött is ott vo­nul a szerelem aranyköde, amelyről egye­dül némely hajdani nők sóvárgó és kúsza levélkéi beszélnek ma már csupán – s a legendák. Ezeket viszont hihetőleg maga Krúdy alapította, hiszen ötvenedik kará­csonyára szerzett cikkében így vall ifjú ko­ráról: – „A nők közül abban az időben azokat az angyali lényeket szerettem, akik­nek nem nagyon kellett udvarolni. Miután elég izmos fiú voltam: már kora ifjúsá­gomban is földhöz terítettem mázsás szakácsnékat, hogy hódolatomról biztosítsam őket. Szerettem ligetekben, nádasokban, árokpartokon meghúzódni, mint valamely betyárnövendék, s parasztmenyecskéket, a Nyírben még akkor gyakori vándor cigánynőket haramiamódra rohamoztam meg. Holdvilágos éjeken idegen udvarokba másztam be. Többen csodálkoztak, hogy nem vertek agyon.”

Egyszeri suhanc-kalandok ezek, vadóc gyermek csínytevései, melyeket az írói általánosítás művészi sugárzása az egész életre kiterjeszt. Mert később másként volt aztán már, s az ötven esztendős Krúdy éjszakáiban igazán másképpen.

Márai Sándor hódoló szép regényt írt Krúdy utolsó napjáról: Szindbád ha­zamegy. – Kéhli Feri, a nevezetes törzsvendéglős fia sok tekintetben módosítja Szindbád végső óráinak tényeit. Azon az estén Krúdy utolsónak maradt a Kéhliben. Nehezen szánta magát indulásra: – Édes szivecském, Józsikám – szólt az öreg pin­cérhez – én elvinnék magammal egy liter bort. – Zöldszilvániról lehetett szó. Míg Józsi az üveget készítette, Gyula bácsi ki­ment dolgát végezni, s ott elaludt. Bántani nem akarták, de magára hagyni sem – ott. Végül is tüsszentőporral ébresztették fel. Krúdy tüsszentett magában, felébredt, s hazaballagott a liter szilvánival.

Reggel hallották aztán, hogy késő haj­nalban meghalt. A Feri fiú kíváncsiságból és tiszteletből is, nyomban elment, hogy lássa: – Úgy feküdt Gyula bácsi, mintha csak elaludt volna. A literes üveg meg ott állt az asztal lábánál, üresen.

Megkérdezte Tóbiás Áron Kéhli Feritől, milyen ember volt Gyula bácsi, hogyan emlékszik rá?

– Ő magába volt elmélyedve, pihenni jött hozzánk, pihenni, s a napnak dolgait összeszedni, de sokszor találkoztam vele a hajógyári szigeten, a Rómain, vagy Acquincumban. Soha se lehetett valaki­vel menni látni az utcán, mindig egyedül ment, nyitott szemmel, elmerengve, gon­dolataival elfoglalva.

Nyitott szemmel, elmerengve, gondola­taival elfoglalva: ez a valódi kép Krúdyról.

 

(Élet és Irodalom, 1964/37. /szeptember 12./ 7. p.)