A
világ és Krúdy világa
Az
író világa elsősorban műveiben keresendő, s ha Tóbiás Áron bátor és szép
vállalkozásával a hátramaradottak emlékezetében kutat Krúdy után, csak a világ
felét találhatja meg – az író egész kozmoszának kisebbik felét – a környezetet,
a körülményeket, a látszatot, s gyakran: az esetlegest.
Van-e szükség arra mégis, hogy az egykori hívek és rokonok
emlékezetének kövült guano-rétegéből előkotorjuk az
eltemetett véletlen találkozások hullatékát?
Krúdyról kérdezvén: mindemképpen szükséges. Mégpedig azért,
mert nagyon kíváncsiak vagyunk minden esetlegesre is, ami vele és körülötte
történt. S e kíváncsiságunkat merő szeméremből nem tagadhatjuk meg.
Az őszinte emlékezés egy kicsit mindig kegyeletsértő.
Szerencse, hogy az oktatókat a tanintézetekben nem zavarja
majd, ha életnagyságban pillantják meg a mestert.
Tóbiás Áron gyűjteménye felnőttek számára készült,
serdülök hiába is olvassák, megfelelő életismeret hiányában úgy sem képesek
összeállítani e rejtélyes élet szétszórt mozaik-darabjait az olyannyira áhított
megbotránkozáshoz. Holott tele van a könyv a botránkozás nyersanyagával, minthogy
ebből a masszából gyúrta Krúdy novelláit, beszélyfűzéreit,
regényeit, bűvölve olvasóit s a megigézett olvasónak csupán egy lépést, egy
mozdulatot kell tennie, hogy tetten érje a valóság és költészet azonosságát – de
ezt a lépést nagyon nehéz megtenni, s ez nemcsak a művészet hipnózisa miatt
van. Ám a gyűjtemény nem is vállalkozhat rá, hogy az átlényegülés módjára
felokosítsa az olvasót. Mert a folyamat rejtve ment, titokzatosan megy végbe az
ösztönök hajszálér-korrespondenciáin át – s Krúdyról beszélve nem helytelen a
szó – az ösztönök alagcsövei útján – jó mélyen a látható felszín alatt.
Azért
jó ez a gyűjtemény, mert egy nagy élet legfontosabb ellentmondásait magyarázat
és magyarázkodás nélkül foglalja egybe. Egy példát? Krúdy szeretett tisztán és
elegánsan öltözködni, vasalt ing, szép nyakkendő tartozéka volt egyéniségének,
s becsületére, amint abban az időben mondani szokás volt – úriemberi
becsületének tisztaságára is sokat adott, ha nem is beszélt róla sokat.
Emellett szeretett kiskocsmákba járni – cimboraságot tartott konfliskocsisokkal, idomárokkal, kucséberekkel,
pincérekkel, kisiparosokkal, ha nem is avatta mindig asztalához őket. S aztán
módfelett szerette azokat a nagyon egyszerű nőket, azokat az angyali lényeket,
akiknek nem kell udvarolni.
E kétféle magatartás kétféle erkölcs? Nem, csupán a
Krúdy-fej két orcája.
Akadt próbálkozás – s éppen a Krúdy-„rehabilitáció” idején,
amely katonatiszteket megverő és meggyalázó demokratának mutatta őt, hogy
kiadhatóbbá tegye remekeit. Van rá adat, hogy indulatos tudott lenni ő és
kötekedő néha a köznéppel is ha szorult helyzete vagy
idegállapota úgy diktálta. Haragját és indulatait az osztályharc számára nehéz
lenne és fölösleges is kamatoztatni. Hacsak lehetett,
szelíd, türelmes, hallgatag embernek ismerték. S ha mégsem volt az, vagy
mégsem lett volna szelíd teste mélyén, akkor iszonyú önuralommal vállalta a
szelídséget.
Életén
ostor volt az ital. Legendák keringtek róla: nem tudni mikor dolgozik, hiszen
éjét és napját kocsmákban és spelunkákban tölti.
Emlékkönyvünk több ilyen és ehhez hasonló legendát sikeresen foszlat szét.
Kezelőorvosától, Salgó Ernőtől, megtudjuk: „szervi szívbaja
volt, súlyos két hegyű billentyű elégtelenség és
szűkület gyötörte, ami egész életén keresztül fizikai hátrányt jelentett neki.
Időnként a keringés kiegyenlítetlenségével járt a
baj. A betegség egy fertőzés következménye lehetett (mandulagyulladás?). Szívbillentyű
lobbal járt, s a szív szájadékának alaktalanodását hozta létre. A keringésnek akadályát
képezte ez, s emiatt szíve hatalmasan megnagyobbodott, amelyről ő mindig olyan
derűs, csöndes belenyugvással beszélt, mert tisztában volt vele, hogy túl hosszú
életet, ezzel a szívvel megélni nem fog. A betegség korán kialakult, de a
tünetek csak később jelentkeztek: nehéz légzéssel,
fulladás-érzettel, szívtáji szenzációkkal – ilyenkor napokon keresztül nem volt
található, nem aludt, nem étkezett rendesen.”
Napokon keresztül menekült, bujkált a szorongás elől,
italhoz, ismeretlen társaságokba, erőszakos cselekedetekbe!
De hát mikor dolgozott, ha örökké bolyongott, ivott,
kocsmázott, amint a legendák hirdetik? Nem bolyongott mindig és nem kocsmázott
örökké!
Erre Kárpáti Aurél a tanú, aki azidőtájt
a Szigeten lakott, a Kis Szállóban, Krúdy pedig a Palatinus-romkastélyt lakta.
Kárpátit egy napilap munkatársaként mindig a késő éjjel vetette haza,
lóvasúton, de legtöbbször gyalog. Ilyenkor telente, félt a Duna jegén átcsapó
farkasoktól, de ha Krúdy ablaka világított, bátrabb lett. S ez az ablak minden
éjjel világított Mondta egyszer ezt Krúdynak csodálkozva, s Krúdy így felelt: –
Ha én dolgozok, én éjszaka dolgozok. Este szoktam elkezdeni írni 10—11 órakor,
ott van asztalomon egy üveg bor, egy üveg savanyú víz
és megkezdem az írást. Az írás aztán megy egész éjszaka és annál jobban megy,
mennél inkább megyünk a hajnal felé, hajnal felé megy legkönnyebben az írás –
Kárpáti hozzáteszi: tehát 10—12 órát dolgozott egyvégben.
Mind
az egész világban a legnagyobb s a legtöbb misztifikáció a szerelem dolgában
terjeng. Krúdy élete fölött is ott vonul a szerelem aranyköde, amelyről egyedül
némely hajdani nők sóvárgó és kúsza levélkéi
beszélnek ma már csupán – s a legendák. Ezeket viszont hihetőleg maga Krúdy
alapította, hiszen ötvenedik karácsonyára szerzett cikkében így vall ifjú koráról:
– „A nők közül abban az időben azokat az angyali
lényeket szerettem, akiknek nem nagyon kellett udvarolni. Miután elég izmos
fiú voltam: már kora ifjúságomban is földhöz terítettem mázsás szakácsnékat,
hogy hódolatomról biztosítsam őket. Szerettem ligetekben, nádasokban,
árokpartokon meghúzódni, mint valamely betyárnövendék, s parasztmenyecskéket, a
Nyírben még akkor gyakori vándor cigánynőket haramiamódra rohamoztam meg.
Holdvilágos éjeken idegen udvarokba másztam be. Többen csodálkoztak, hogy nem
vertek agyon.”
Egyszeri suhanc-kalandok ezek, vadóc gyermek csínytevései,
melyeket az írói általánosítás művészi sugárzása az egész életre kiterjeszt.
Mert később másként volt aztán már, s az ötven esztendős Krúdy éjszakáiban
igazán másképpen.
Márai
Sándor hódoló szép regényt írt Krúdy utolsó napjáról: Szindbád hazamegy. – Kéhli Feri, a nevezetes törzsvendéglős fia sok tekintetben
módosítja Szindbád végső óráinak tényeit. Azon az estén Krúdy utolsónak maradt
a Kéhliben. Nehezen szánta magát indulásra: – Édes szivecském, Józsikám – szólt az öreg pincérhez – én
elvinnék magammal egy liter bort. – Zöldszilvániról lehetett szó. Míg Józsi az
üveget készítette, Gyula bácsi kiment dolgát végezni, s ott elaludt. Bántani
nem akarták, de magára hagyni sem – ott. Végül is tüsszentőporral ébresztették
fel. Krúdy tüsszentett magában, felébredt, s hazaballagott a liter szilvánival.
Reggel hallották aztán, hogy késő hajnalban meghalt. A
Feri fiú kíváncsiságból és tiszteletből is, nyomban elment, hogy lássa: – Úgy
feküdt Gyula bácsi, mintha csak elaludt volna. A literes üveg meg ott állt az
asztal lábánál, üresen.
Megkérdezte Tóbiás Áron Kéhli
Feritől, milyen ember volt Gyula bácsi, hogyan emlékszik rá?
– Ő magába volt elmélyedve, pihenni jött hozzánk, pihenni,
s a napnak dolgait összeszedni, de sokszor találkoztam vele a hajógyári
szigeten, a Rómain, vagy Acquincumban. Soha se
lehetett valakivel menni látni az utcán, mindig
egyedül ment, nyitott szemmel, elmerengve, gondolataival elfoglalva.
Nyitott szemmel, elmerengve, gondolataival elfoglalva: ez
a valódi kép Krúdyról.
(Élet és Irodalom, 1964/37. /szeptember 12./ 7. p.)