CSERES TIBOR:

ÁLMOK VILÁGA

Az ember mindenféléket álmodik – állítja Krúdy Gyula a szakértő – csak érteni kell hozzá, hogy közülük kiválassza a valóságot, az igazi életet.

Ez természetesen nem igaz, mert a valóságos életet az álmokból nem lehet kihámozni. De valami mást talán igen, mégis, amiért figyelmünkre méltathatjuk mindazt, ami alvásunk közben történik, megtörténhet velünk.

Az viszont bizonyosan igaz, hogy rossz álom nincsen. Mert amikor álmodunk, azt jelenti, hogy még élünk.

S abban a megállapításban is van valami, csaknem (azaz: szinte) tudományos értékű megfigyelés, hogy a természet szerint való álmok kétfélék: az éjfél előttieknek semmi magyarázatuk nincsen, jóformán az elmúlt nap folytatásai, elfoszlanak reggelig. A másik, a hajnali álom jobban megmarad emlékezetünkben és magyarázatra is érdemes. Ezekhez kell papír és ceruza – mondja Krúdy.

Egyszer megkérdezték Krúdy Gyulát, hiszi-e mindazt, amit Álmoskönyvében írt. S általában azokat az álommagyarázatait, amelyeket egy napilap munkatársaként érzékeny lelkű, vidéki és budapesti álmodó asszonyoknak és lányoknak egyidőben adni szokott.

– Természetesen nem hiszem saját álommagyarázataimat – felelte —, de mulattatnak.

Ami azt is jelentheti, nem sokra becsülte saját könyvét sem. Közhiedelem, legalábbis sokan azt hiszik viszont, hogy az Álmoskönyv Krúdy kedvenc munkája volt. A második kiadás idején tett nyilatkozata: „Ez hoz pénzt, ez fogy, ez kell most a magyarnak” arra valla mégis, hogy nem értékelte érdemén túl kis munkáját.

Akad egy életrajzi kutató, egyébként s természetesen Krúdy-rajongó, aki szerint az írónak ez a legsilányabb műve. No persze ez megint csak nem lehet igaz, hiszen Krúdy után nem maradtak silány s következésképp legsilányabb művek sem! Mégis, az Álmoskönyv immár ötödik és tetemesen öregbített és daliás példányszámra emelt kiadása, amely huszonhatezerrel fogja szaporítani az álomtudósok számát – felveti a kérdést ismét, mire is tartsuk, mennyire is értélkeljük hát ezt a könyvet?

Bővítményekkel, öregbítésekkel együtt ez a gyűjtemény önként háromfelé válik s biztonságosan lehet néprajzi, lélektani és irodalmi értékeit tapintani, kitapintani. Mármost köntörfalazás nélkül jóelőre megállapíthatjuk, kimondhatjuk: az éppen vizsgálat alá vont harmad aspektusából a munka másik kétharmada mindig és rendre fércműnek tekinthető.

Így adódhatik, hogy a szomszédos szövegrészek felől nézvést az egész könyv részenkint valóban silány minősítést kaphat, viszont magában, elkülönítve, mindegyik réteg kitűnő, sőt remek lehet.

Mindez a gyűjtemény keletkezésével magyarázható. S az is, hogy a könyv értékelése változó mércéket kíván.

Krúdy a bukott forradalmak után, 1919-ben menekült Álmoskönyvébe: képtelen volt másféle műbe fogni, csakis olyanba, amely morzsákból is összerakható, felépíthető. S amelynek minden morzsájába belelehelhette keserűségét s iróniáját is.

Kifosztotta a közkönyvtárakat álmoskönyvekért. Megvallatta nagyanyját, a nép nevében szóló álomfejtő sámánasszonyt, Radics Máriát. A lélekelemzés tudományát kétlábon hordozó Ferenczi Sándor a freudizmusnak mindjárt a nagy Zsigmond mester után akkor legkitűnőbb kutatóját pedig – asztali társak lévén, szinte az egész háború alatt titokban s észrevétlen faggatta ki traumdeutungok felől – ki tudja mennyi jegyzetet készített ezekről a beszélgetésekről, ha nem is papírra mindig, hanem csak fejben, agya kérgére.

Úgy lehetett véle ő maga is, hogy miközben Ferenczi doktort hallgatta, csak mosolygott Radics nagymama naiv-misztikusan, gyermeki-népien etimologizáló magyarázatain – mikor meg a nagymama ellentmondást nem tűrő s olykor mégis két-három, sőt négyértelmű fejtegetéseit jegyezte, s a belőlük sugárzó fekete és vakító fényű rejtelmes hitet, és borzongást figyelte, bizony Ferenczi professzor tudományos biztonságát érezte ingoványosnak.

S amit aztán a magáéból fűzött hozzá az álmokhoz Krúdy, az aztán se nem néprajz, se nem lélektudomány hanem irodalom a javából. Ezeken a néhány oldalas, de néha csupán néhány soros betéteken figyelhető meg tündökletesen, hogy mire volt képes ez a mágus-író, a legkisebb pöccintésnyi indításra is. S néha jön úgy, hogy saját mulattatására hirtelen összekeveri munkája három elemét. S néhány oldalas kis remeklésben például arra tanít meg, hogyan lehet kellemeset álmodni. Ennek a passzusnak közepéből néhány szót: „Az áhitatos ember, miután meghallgatta összekulcsolt kézzel az utolsó harangszót is amely nádfedele fölött elszállt; szelíd álomba merül, melynek nem egyszer az az eredménye, hogy egy almafáról édes gyümölccsel dobálja meg az almaszedő menyecske. (Vigyázni kell a gyümölcsös álmoknál azokra az öregasszonyokra, akik dióverés szempontjából elkérik az embertől sétapálcáját és azt sehogy se akarják visszaadni, Sok álombéli utazó volt már kénytelen beszüntetni vándorlását, mert vándorbotját dióverés céljára odaadta egy korosabb nőnek.)” Így, zárójelben, jelentéktelennek mutatva játssza el az író mindazt, ami őt leginkább mulattatta.

Kezdettől fogva az Álmoskönyvhöz tartozott a Babonák című fejezet is. Ehhez Krúdy vallomása szerint Varga János 1877-es Babonák könyvé-t forgatta, „a magyar orvosok és természetvizsgálók” által kitüntetett könyvet. Azt is bevallja az író, hogy ezt a részt két kéz írta. Az egyik kéz dolgozott fényes napvilágnál, a másik kéz – a jegyzeteket író kéz – éjszaka dolgozott. Éjjel, amikor különös hangokon szólal meg a sziget alatt elkanyarodó Duna...

Ez a második kéz az író keze. Az első kéz tekintetében sokáig bizonytalanul éltünk. Általában az ifjú feleségre gyanakodtak. Ma már tudjuk, hogy fiát, az éppen érettségizett Gyula gyereket (évek óta halott már ő is) bízta meg Krúdy, hogy foglalja össze, kivonatolja Varga könyvének néhol elég terjedelmes passzusait. Az 1877-es Babonák könyvé-t magunk elé téve ellenőrizhetjük, milyen munkát végzett a fiú, a nappali kéz, mindig a felvilágosult, pozitivista véleményt fogalmazva babonáról babonára. Aztán a jegyzet – az éccakai kéz – néhány vonással nagyon is bizonytalanná teszi mindazt a tudományos ajkbiggyesztő megállapítást, amely a néphagyomány elemeit és értékeit mindig a tudatlanság sötétjében tenyésző bolondgombáknak tekinti.

Négy olyan fejezetet is tartalmaz ez a mostani kötet, amely könyvben még nem jelent meg. Ezt nevezi a címoldal tetemes öregbítésnek.

A szegények mosolya: Krúdy 1922-es hírlapi álomfejtései. A szerelmes levél sorozatot ugyancsak hírlapba adta, hogy a butuska és lassú gondolkozású szerelmeseknek levélmintákkal szolgáljon. E levéljavaslatok gyakorlati értéke vetekszik az álomfejtések használhatóságával.

Egy fejezet a lóverseny, egy másik fejezet a gyomor örömeiről szól. Ez utóbbiból kiderül, hogy Krúdy nagy táplálkozási mérsékletre intette magát s nagyon rossz véleménye volt a nemzetnek ama rétegéről, melynek hasa az istene s a zabáláson kívül egyébre sem ideje, sem képzelme nincsen.

Hitt-e végül is az álmokban Krúdy? Ha saját álommagyarázatait nem is vette mindig komolyan.

„Észrevettem a jegyzeteimből, hogy néha közeljárnak álmaim a valósághoz. Megálmodtam, amikor egyik öcsémet a harctéren keresztüllőtték. Álmomban láttam anyám betegségét. Piroshasú, fehértollú madár röpült el fejem fölött amikor néha valamely jó hír is meglátogatott.”

Vajon milyen álom látogatta meg utolsó percében Krúdy Gyulát. Vajon fehértollú, piroshasú madár repülhetett-e át ágya fölött ama hajnalon, de ő már nem hitt neki. Mert bizonyos, hogy akkor is álmodott, de fügét mutatott a jó hírnek, a jó hírt hozó és vivő madárnak.

Úgy találtak rá a nagy álomfejtőre, jobb keze nem ökölbe, hanem fügemutatásra szorítva búcsúzott az álomtól, az élőktől és a világtól.

(Élet és Irodalom, 1966/51. /december 17./ 5. p.)