REGÉNYES UTAZÁS
KRÚDY GYULÁVAL SZINDBÁD
VÖRÖS POSTAKOCSIJÁN
Írta: CSERGŐ HUGÓ
I.
A podolini kolostortól az oroszlánketrecig
A múlt század kilencvenes éveinek végén – kerek harminc
esztendeje mostan – hórihorgas, ábrándos szemű ifjú üldögélt esténkint az egyik
előkelő reggeli újság udvari kis szobája rozzant íróasztalánál. Jönni sohase
láttuk, távozni se láttuk, – mintha valami süllyesztőből bújt volna ki: este
hat-hét óra tájt ott ült az íróasztalnál. Senkit se köszöntött, nem beszélt
senkivel, ült-üldögélt, nyurga alakja szinte rágörnyedt az íróasztalra, egy pár
papírlapot teleírdogált, ujjal sodrott cigarettát füstölgetve közben. Aztán
egyszerre, hogy benéztünk ismét, már nem volt ott, eltűnt, mintha valami
titokzatos süllyesztő nyelte el volna. De másnap, este hat-hét között, megint
csak ott ült, láthatatlanul az íróasztal mellé csöppenve és ugyancsak
láthatatlanul el párologva aztán.
Napokig, hetekig így ment ez. Napok múltak el tán, míg
egyáltalán észrevettük, hogy az udvari kis szobában, a szerkesztőség
legcsöndesebb zugában, ez a hórihorgas, ábrándos szemű, titokzatos, idegen ifjú
üldögél s írdogál. Ha át mentünk a szobáján, nem nézett fel, még mélyebben
görnyedt az íróasztalára, szinte beleveszejtve magát a szoba árnyékába, amelyet
az asztalon égő gyönge villamos-körte csak sűrűbbre sűrített.
Hangulatos írások tűntek fel akkoriban a reggeli lap
hírrovatában. A rendőri, városi, vidéki társadalmi, egyesületi újdonságok közé
beleékelve, holmi álomvilágbeli betű szigetecskék: nyírségi nyárfák szellősuhogása,
kárpáti hófúvás sűrű pelyhezése, őszi kikircsin, tavaszi gólyahír tarka
virulása egyhangú fekete betűvetésben, rikoltó napi események kikiáltóhangú
harsonázása közt búsongó gordonka álmokba zsongató, halk melódiája.
Hetekbe tellett, míg rájöttünk, ifjú szerkesztőségi
legények, hogy ezeket az álomvilágbeli betű szigetecskéket ki varázsolja elő a
napi forgatagból, ki gordonkázik itt a vásári zsivajban, ki sóhajtja a
kovácsműhelyben a Nyírség szellőjét, ki havazza be téli Kárpátok csillogó
pelyhével szürke hírrovatunkat. Véletlenül jöttünk rá, hogy a hórihorgas,
hosszú, ábrándos szemű, gémlábú, idegen ifjú s a hangulatos írások gordonkás
muzsikálója együvé tartozik, egy és ugyanaz: – Krúdy Gyulának hívják.
Gulliver a törpék közt, – nemcsak külalakra. – Ha
kiegyenesednék beleütköznék az ajtó szemöldökfájába, de sudár derekát mélyen
meggörnyeszti, féloldalt hajtott fejét lefelé horgasztja, mintha
hozzá akarná kicsinyíteni magát a
környezetéhez.
Már akkor szeretett Anonymus-módra, fültövig arcára húzva
fel kámzsáját, embertől nem látva, magában járni, éjféli órában, kiegyenesítve
szálas alakját, zsalugáterek résein idegen ablakon be-bekandikálni. N. N. úr, a későbbi regényhős, már akkor
is ő volt. Névtelenül lakott első pesti hónapos szobájában, a Gyöngytyúk
utcában (hogy lakhatott volna ennél szebb nevű utcában?), bejelentőlapot soha
ki nem töltött, soha meg nem tudta első háziasszonya: ki is a lakója, mi a
neve, foglalkozása, mikor jön, mikor megy, hol-merre jár s miből él?
Kívülem rendes emberrel (már amennyire „rendes”-nek
nevezhető az olyan veszendő lélek, amelyik rávetemedik az írói pályára),
szóval: rendes más újságíróval jó darabig szóba sem állott. De mi valahogy
összebarátkoztunk, már azokban az időkben – közel harminc éve – talán az ellentét
játékos kedvéért, torz kuriózumként, én: a nagyzó törpe, s ő: a magát törpítő
óriás. Abban megállapodtunk, egymás
mellett ketten soha nem állunk, vagy ő ül le, vagy én, így mégsem rikít úgy
az ellentét az ő hórihorgas s az én másfél méteres termetem közt. Az utcán
együtt ha jártunk, a járda szélén szoktunk menni, ő lenn a kocsiúton, én meg
fönn a járdán, ő görnyedve, én meg kinyújtózva – így valahogy megfértünk egymás
mellett még. Ezt a megállapodást harminc év múltán ma is tartjuk híven.
Harminc év... De hányszor tűnt el és bukkant fel ezalatt
a harminc év alatt a magyar írásművészet hegy-völgyes lankáin Krúdy Gyula más
és más alakban újra. Kezdeni is mindjárt azzal kezdte, hogy eltűnt. Eltűnt egy
nap a szerkesztőségből, köszöntés nélkül, búcsúszó nélkül. Csak a lapok
tárcahasábjain bukkant fel sűrűn: egyszer mint „podolini kísértet”, majd mint
„pajkos Gaálék” frivol mesemondója, később egy darabig a „szakállszárítón”
lógázott, aztán megint mint „álmok hőse” fuvolázott hajnali szerenádokat, hogy
végül mint „Szindbád, a mesehajós” beevezzen a révbe, – ó, nem a jólét, „csak”
a hír révébe. Attól fogva „vörös postakocsin”, szárnyas Pegazusok ragadják
följebb meg följebb, – azaz, hogy mélyebbre, mélyebbre, be a legmélyebb,
legbensőbb mélységekbe, ahol Lavotta hegedűje muzsikált egykor, ahol a kék
madár fészkel, ahol álmok születnek s meghalnak, múltak feltámadnak, jövő
rózsaködje felszáll s betűontó tollszár halk sercenésében szívhangok zenélnek
andalító, bűvös, varázsos regéket.
Harminc év... Hol, merre járt mindenütt ezalatt Szindbád
vörös postakocsija? S honnan jött, hogy csöppent be ebbe a nagy világvárosba,
ahol meg tudott maradni szűz kisváros hű rajongójának? Előkelő éttermek,
mondain kávéházak tükrös márványfalai őt legföllebb sátoros ünnepkor ha látták.
Dunaparti korzón nem igen korzózott. Elvétve vegyült csak a váci, vagy
koronaherceg uccai finom urak s delnők elegáns forgatagába. Aranydíszes színház
szmokingos földszintjén nem gukkerozott a páholysor igézetes dámáin végig. De a
tabáni muskátlis kis házak alkonyat táján sűrűn láthatták. A Belváros ósdi,
csöndes uccácskáit éjjelente gyakran kopogta fel imbolygó járása. Külső
Józsefváros, Franzstadt, Óbuda, Kőbánya, Kutya-villa, Újpest, megyeri csárda,
mindenütt ismert kis kocsmát, butikot, ahol friss sört, könnyű bort olcsó
pénzen mérnek. Nagy vendéglőben is a söntést szerette, tarka-piros abroszt,
ahol a szalonnát saját bicskájával szelhette. Eljárt azért néha a vigadóbeli
álarcos bálokba. Olyankor fölvette biedermeyer-szabású frakkját, fodros
ingmelle feltűnést keltett. Kistermetű, molett hölgyek felé hajlott a gusztusa.
Az álarcot mohón nem csalta le róluk. Sejtelmes titkok jobban vonzották, félt a
demaszkírozás dezillúziójától.
Látszólag hűvös szemérmetességbe fojtotta fiatalos vére
éhes vágyódását. Ez a szemérmetes külszín még gyerekkorában ragadt rá, Podolin
városka ó-kolostorában, ahol szerzetesek nevelték, de ahonnan kiszökött
éjszakánkint néha: szerelmes párok után lesni, kedvesükre rács mögött
hasztalanul váró tót cselédlányokat orvul meg-megvigasztalni, utána a zord
kolostori cella kemény vaságyán karcsúbokás, finom úrilányokról álmodni, akiket
kamasz-szeme titkon faldosott a kisvárosi tánciskola ódon szálájában, amint
másokkal próbálgatták a táncleckén a valcert, dreisritt, meg einsritt, a polkát,
mazurkát, körmagyart és francianégyest, melyre ő sohasem mert felkérni közülük
senkit.
Mivé robbanhatott benne a kamaszkor annyi visszafojtott
érzése, vágya – ha nem újságíró-, író-passzióvá? Egy nap csak megszökött a
podolini szerzetesek várkolostorából, ahol papot akartak nevelni belőle, –
megszökött, haza, Nyíregyházára, szülővárosába, s beállott a helyi laphoz
hírlapíró úrnak. Megyei urakat kritizált szigorú vezércikkelyekben: tizenhét
esztendős Cato, – tárcákat írdogált a tárcarovatban színházi naivákról. Persze,
hogy hamarosan ,odébb kellett állnia szülővárosából. Debrecen, Nagyvárad volt
aztán rövid stációja, mindkét helyen ugyancsak a helyi lap adott tanyát néki s
mindkét helyen ugyancsak a megyei urakkal s a színházi szépekkel került súlyos
összeütközésbe. Az urakkal szemben csorbát nem szenvedett kardja, de a szíve
bizony színházi primadonnák kacér szemtüzében úgy megpörkölődött, hogy
búbánatában bujdosásnak indult s meg sem állott Pestig hova az új tehetségek
után kutató Balla Mihály, mint
újdonsült szerkesztő, a lapjához munkatársnak hívta.
Neményi Ambrus volt akkor a főszerkesztő a lapnál, Kabos Bertalan a segédszerkesztő, az
öreg Tábori Róbert a
tárcarovat-vezető és Sas Ede, a
hírrovat parancsnoka. Ambrus Zoltán, Makai Emil, Kabos Ede, Szomaházy
István, Kéry Gyula voltak az
illusztrisabb munkatársak, a legfiatalabb gárdát kívülem Szilágyi Géza és Pásztor
Árpád képviselte.
Ennek a hétpróbás társaságnak került élére Balla Mihály és mint ambiciózus új
felelős szerkesztő, ugyancsak kezébe vette a gyeplőt. A kéziratok, amelyek
eladdig alig cenzúrázva mentek a nyomdába, mind bekerültek ezentúl Balla
Mihályhoz, aki órák hosszat irtogatta a felületességeket és olyan szabatos,
pontos stílust diktált; hogy az öregebbek szinte belehűltek. Pedáns, pontos
rendet teremtett a szerkesztőségben is. Alighanem ez ellen a pedantéria ellen
való tüntető szembeszállásnak vette Balla Mihály azt az epizódot, mely közte és
Szabó László közt játszódott le, aki
akkor már kitűnő újságíró volt és szintén a lapnál dolgozott. (Közbevetőleg el
kell itt mondani ezt a kis epizódot, mely némiképp összefügg Krúdy Pestre
kerülésével.)
Egy délután Balla megszólította Szabó Lászlót, aki mindig
elsőnek ért a redakcióba és nézte a külföldi s vidéki lapokat.
– Mi újság Szabó úr?
Szabó László fölkelt az asztal mellől és pedánsul így
felelt:
– Tudtommal nem kaptam semmiféle megbízatást valamely
újdonság kikutatására mára s így nincs módom felelni arra a kérdésére, hogy: mi
újság!
Szólt és leült újra az íróasztalához. Balla Mihály csak
nézett egy darabig, aztán sarkon fordult, bement a szobájába és stante pede felmondó levelet írt Szabó Lászlónak.
A félreértés köztük azóta elsimult bizonnyal, de tény,
hogy Balla Mihály akkor nagyon zokon vette a dolgot s tán ezért is igyekezett új
tehetségeket felkutatni a szerkesztőség számára. Így hozta fel Krúdy Gyulát a Nyírségből és később
Veszprémből Cholnoky Viktort. Ezzel a
halhatatlan két felfedezéssel dúsan helyrehozta, ha tán akkor Szabó László
ellen vétett.
A podolini papjelöltből vidéki hírlapíróvá vedlett ifjú
Krúdy Gyula így került fel a pesti szerkesztőségbe. De bár Balla Mihály az ő
gyöngysor-kéziratán cenzúrázó piros-kék ceruzával sohse szántott végig, – mégis
csak eltűnt egy nap Krúdy a redakcióból, tán azért búcsúszó nélkül, hogy ne is
tartóztathassák, ámbár kívülem alig váltott ott szót mással és éjszakai
kiruccanásainkon sosem tartott velünk.
De hajnalban, ha betértünk az Erdélyi Borozóba
káposztalevesre, rendszerint ott találtuk Krúdyt. Báttaszéki Lajos, ki akkor szürke cilinderének és sok párbaj
verekedésének hírében virult, volt az újságírók közül állandó éjjeli barátja.
Egyébként régi típusú, jó ivó, pesti éjszakázók voltak Krúdy Gyula hajnali
társai: Blau bácsi, az Erdélyi Borozó
legidősebb stammgasztja, Parányi
adófelügyelő úr, akinek óriás-termete mintha a nevét akarta volna gúnyolni. Kapi kapitány, aki mint pezsgőügynök
példát adott a pezsgőfogyasztásban, Munczi
szalonprímás, ki ilyenkor maga is vendéggé vedlett át, Balassa lódoktor s a dzsentri Barthos
meg Hódy Lala társasága, mely a
mulatást a Gambrinusban Ujházi Edével
kezdte s az Erdélyi Borozóban csak folytatta, de be nem fejezte. Mert jött báró
Bothmer, a daliás huszártiszt aki az
úri italosság hősi stádiumában fiákeren vitte ki az egész társaságot a régi állat kertbe, ott is, be egyenest a farkas-ketrecbe, sőt az
oroszlán-barlangba, ott hörpintvén még egy pohárral a köpenyébe dugott
palackból.
Egyedül Krúdy Gyula merészkedett be Bothmer báróval a
fenevadak ketrecébe, de Bothmer sem engedett volna be oda mást, mint az ifjú
Krúdyt, akinél különbül senki sem adta rettenhetetlenségének hősi bizonyságát.
Legenda szárnyalt arról a hajnali borozói attakról, melynek során Krúdy egy
kézcsavarintással úgy kicsavarta egy vagdalkozó rendőrtiszt markából a kardot,
hogy a saját társaságának kellett kérlelnie: adja vissza a hirtelen kijózanult
rendőrtiszt kardját, nehogy baja essék szegénynek, ha kard nélkül kell reggel
szolgálatba állnia. Hát persze, hogy ily hősködés után Bothmer báró nem
féltette Krúdyt farkastól, medvétől, de még oroszlántól sem s ketten nem
egyszer koccintgatták habzó poharukat, irigyen nyelvüket lógató fenevadak
társaságában, a dúsan leborravalózott állatkerti őr jóvoltából, aki, mikor jött
Bothmer meg Krúdy, sietett rögtön ketreceket nyitni...
A podolini kolostortól az oroszlánketrecig: az első
stáció. De ezen belül is már: mennyi szín, tarkaság, sóhaj és duhajság, mely
szóban alig adott hangot, de írásban csodás melódiákat tudott zengetni, halkan,
– olyan halkan, olyan csöndesen, hogy sokáig, évekig, sem a régi, sem az új
irodalom fémértékjelzői észre sem vették. Igaz: Krúdy-tárcák sűrűn jöttek a
lapokban, olvasták is őket a tárcaolvasók, de csak lassan, évek multán kezdtek
felfigyelni rá a színmagyar érték connaisseurjei is – és évekig: rejtett, külön
világ volt Krúdy világa, melybe belegubózódott, mesék selyemfonalait szőve, míg
egyszer kitört a gubóból magyar rét, magyar táj, magyar szív hangulat színes
pillangója, hogy szárnya röpülését új meg új gyönyörűséggel követhessük aztán.
(Jövő vasárnap folytatjuk.)
(Magyar Hírlap, 1929/34. /február 10./ 10. p.)