REGÉNYES UTAZÁS
KRÚDY GYULÁVAL SZINDBÁD
VÖRÖS POSTAKOCSIJÁN

Írta: CSERGŐ HUGÓ

I.

A podolini kolostortól az oroszlánketrecig

 

A múlt század kilencvenes éveinek végén – kerek harminc esztendeje mostan – hórihorgas, ábrándos szemű ifjú üldögélt esténkint az egyik előkelő reggeli újság udvari kis szobája rozzant íróasztalánál. Jönni sohase láttuk, távozni se láttuk, – mintha valami süllyesztőből bújt volna ki: este hat-hét óra tájt ott ült az íróasztalnál. Senkit se köszöntött, nem beszélt senkivel, ült-üldögélt, nyurga alakja szinte rágörnyedt az íróasztalra, egy pár papírlapot teleírdogált, ujjal sodrott cigarettát füstölgetve közben. Aztán egyszerre, hogy benéztünk ismét, már nem volt ott, eltűnt, mintha valami titokzatos süllyesztő nyelte el volna. De másnap, este hat-hét között, megint csak ott ült, láthatatlanul az íróasztal mellé csöppenve és ugyancsak láthatatlanul el párologva aztán.

Napokig, hetekig így ment ez. Napok múltak el tán, míg egyáltalán észrevettük, hogy az udvari kis szobában, a szerkesztőség legcsöndesebb zugában, ez a hórihorgas, ábrándos szemű, titokzatos, idegen ifjú üldögél s írdogál. Ha át mentünk a szobáján, nem nézett fel, még mélyebben görnyedt az íróasztalára, szinte beleveszejtve magát a szoba árnyékába, amelyet az asztalon égő gyönge villamos-körte csak sűrűbbre sűrített.

Hangulatos írások tűntek fel akkoriban a reggeli lap hírrovatában. A rendőri, városi, vidéki társadalmi, egyesületi újdonságok közé beleékelve, holmi álomvilágbeli betű szigetecskék: nyírségi nyárfák szellősuhogása, kárpáti hófúvás sűrű pelyhezése, őszi kikircsin, tavaszi gólyahír tarka virulása egyhangú fekete betűvetésben, rikoltó napi események kikiáltóhangú harsonázása közt búsongó gordonka álmokba zsongató, halk melódiája.

Hetekbe tellett, míg rájöttünk, ifjú szerkesztőségi legények, hogy ezeket az álomvilágbeli betű szigetecskéket ki varázsolja elő a napi forgatagból, ki gordonkázik itt a vásári zsivajban, ki sóhajtja a kovácsműhelyben a Nyírség szellőjét, ki havazza be téli Kárpátok csillogó pelyhével szürke hírrovatunkat. Véletlenül jöttünk rá, hogy a hórihorgas, hosszú, ábrándos szemű, gémlábú, idegen ifjú s a hangulatos írások gordonkás muzsikálója együvé tartozik, egy és ugyanaz: – Krúdy Gyulának hívják.

Gulliver a törpék közt, – nemcsak külalakra. – Ha kiegyenesednék beleütköznék az ajtó szemöldökfájába, de sudár derekát mélyen meggörnyeszti, féloldalt hajtott fejét lefelé horgasztja, mintha hozzá akarná kicsinyíteni magát a környezetéhez.

Már akkor szeretett Anonymus-módra, fültövig arcára húzva fel kámzsáját, embertől nem látva, magában járni, éjféli órában, kiegyenesítve szálas alakját, zsalugáterek résein idegen ablakon be-bekandikálni. N. N. úr, a későbbi regényhős, már akkor is ő volt. Névtelenül lakott első pesti hónapos szobájában, a Gyöngytyúk utcában (hogy lakhatott volna ennél szebb nevű utcában?), bejelentőlapot soha ki nem töltött, soha meg nem tudta első háziasszonya: ki is a lakója, mi a neve, foglalkozása, mikor jön, mikor megy, hol-merre jár s miből él?

Kívülem rendes emberrel (már amennyire „rendes”-nek nevezhető az olyan veszendő lélek, amelyik rávetemedik az írói pályára), szóval: rendes más újságíróval jó darabig szóba sem állott. De mi valahogy összebarátkoztunk, már azokban az időkben – közel harminc éve – talán az ellentét játékos kedvéért, torz kuriózumként, én: a nagyzó törpe, s ő: a magát törpítő óriás. Abban megállapodtunk, egymás mellett ketten soha nem állunk, vagy ő ül le, vagy én, így mégsem rikít úgy az ellentét az ő hórihorgas s az én másfél méteres termetem közt. Az utcán együtt ha jártunk, a járda szélén szoktunk menni, ő lenn a kocsiúton, én meg fönn a járdán, ő görnyedve, én meg kinyújtózva – így valahogy megfértünk egymás mellett még. Ezt a megállapodást harminc év múltán ma is tartjuk híven.

Harminc év... De hányszor tűnt el és bukkant fel ezalatt a harminc év alatt a magyar írásművészet hegy-völgyes lankáin Krúdy Gyula más és más alakban újra. Kezdeni is mindjárt azzal kezdte, hogy eltűnt. Eltűnt egy nap a szerkesztőségből, köszöntés nélkül, búcsúszó nélkül. Csak a lapok tárcahasábjain bukkant fel sűrűn: egyszer mint „podolini kísértet”, majd mint „pajkos Gaálék” frivol mesemondója, később egy darabig a „szakállszárítón” lógázott, aztán megint mint „álmok hőse” fuvolázott hajnali szerenádokat, hogy végül mint „Szindbád, a mesehajós” beevezzen a révbe, – ó, nem a jólét, „csak” a hír révébe. Attól fogva „vörös postakocsin”, szárnyas Pegazusok ragadják följebb meg följebb, – azaz, hogy mélyebbre, mélyebbre, be a legmélyebb, legbensőbb mélységekbe, ahol Lavotta hegedűje muzsikált egykor, ahol a kék madár fészkel, ahol álmok születnek s meghalnak, múltak feltámadnak, jövő rózsaködje felszáll s betűontó tollszár halk sercenésében szívhangok zenélnek andalító, bűvös, varázsos regéket.

Harminc év... Hol, merre járt mindenütt ezalatt Szindbád vörös postakocsija? S honnan jött, hogy csöppent be ebbe a nagy világvárosba, ahol meg tudott maradni szűz kisváros hű rajongójának? Előkelő éttermek, mondain kávéházak tükrös márványfalai őt legföllebb sátoros ünnepkor ha látták. Dunaparti korzón nem igen korzózott. Elvétve vegyült csak a váci, vagy koronaherceg uccai finom urak s delnők elegáns forgatagába. Aranydíszes színház szmokingos földszintjén nem gukkerozott a páholysor igézetes dámáin végig. De a tabáni muskátlis kis házak alkonyat táján sűrűn láthatták. A Belváros ósdi, csöndes uccácskáit éjjelente gyakran kopogta fel imbolygó járása. Külső Józsefváros, Franzstadt, Óbuda, Kőbánya, Kutya-villa, Újpest, megyeri csárda, mindenütt ismert kis kocsmát, butikot, ahol friss sört, könnyű bort olcsó pénzen mérnek. Nagy vendéglőben is a söntést szerette, tarka-piros abroszt, ahol a szalonnát saját bicskájával szelhette. Eljárt azért néha a vigadóbeli álarcos bálokba. Olyankor fölvette biedermeyer-szabású frakkját, fodros ingmelle feltűnést keltett. Kistermetű, molett hölgyek felé hajlott a gusztusa. Az álarcot mohón nem csalta le róluk. Sejtelmes titkok jobban vonzották, félt a demaszkírozás dezillúziójától.

Látszólag hűvös szemérmetességbe fojtotta fiatalos vére éhes vágyódását. Ez a szemérmetes külszín még gyerekkorában ragadt rá, Podolin városka ó-kolostorában, ahol szerzetesek nevelték, de ahonnan kiszökött éjszakánkint néha: szerelmes párok után lesni, kedvesükre rács mögött hasztalanul váró tót cselédlányokat orvul meg-megvigasztalni, utána a zord kolostori cella kemény vaságyán karcsúbokás, finom úrilányokról álmodni, akiket kamasz-szeme titkon faldosott a kisvárosi tánciskola ódon szálájában, amint másokkal próbálgatták a táncleckén a valcert, dreisritt, meg einsritt, a polkát, mazurkát, körmagyart és francianégyest, melyre ő sohasem mert felkérni közülük senkit.

Mivé robbanhatott benne a kamaszkor annyi visszafojtott érzése, vágya – ha nem újságíró-, író-passzióvá? Egy nap csak megszökött a podolini szerzetesek várkolostorából, ahol papot akartak nevelni belőle, – megszökött, haza, Nyíregyházára, szülővárosába, s beállott a helyi laphoz hírlapíró úrnak. Megyei urakat kritizált szigorú vezércikkelyekben: tizenhét esztendős Cato, – tárcákat írdogált a tárcarovatban színházi naivákról. Persze, hogy hamarosan ,odébb kellett állnia szülővárosából. Debrecen, Nagyvárad volt aztán rövid stációja, mindkét helyen ugyancsak a helyi lap adott tanyát néki s mindkét helyen ugyancsak a megyei urakkal s a színházi szépekkel került súlyos összeütközésbe. Az urakkal szemben csorbát nem szenvedett kardja, de a szíve bizony színházi primadonnák kacér szemtüzében úgy megpörkölődött, hogy búbánatában bujdosásnak indult s meg sem állott Pestig hova az új tehetségek után kutató Balla Mihály, mint újdonsült szerkesztő, a lapjához munkatársnak hívta.

Neményi Ambrus volt akkor a főszerkesztő a lapnál, Kabos Bertalan a segédszerkesztő, az öreg Tábori Róbert a tárcarovat-vezető és Sas Ede, a hírrovat parancsnoka. Ambrus Zoltán, Makai Emil, Kabos Ede, Szomaházy István, Kéry Gyula voltak az illusztrisabb munkatársak, a legfiatalabb gárdát kívülem Szilágyi Géza és Pásztor Árpád képviselte.

Ennek a hétpróbás társaságnak került élére Balla Mihály és mint ambiciózus új felelős szerkesztő, ugyancsak kezébe vette a gyeplőt. A kéziratok, amelyek eladdig alig cenzúrázva mentek a nyomdába, mind bekerültek ezentúl Balla Mihályhoz, aki órák hosszat irtogatta a felületességeket és olyan szabatos, pontos stílust diktált; hogy az öregebbek szinte belehűltek. Pedáns, pontos rendet teremtett a szerkesztőségben is. Alighanem ez ellen a pedantéria ellen való tüntető szembeszállásnak vette Balla Mihály azt az epizódot, mely közte és Szabó László közt játszódott le, aki akkor már kitűnő újságíró volt és szintén a lapnál dolgozott. (Közbevetőleg el kell itt mondani ezt a kis epizódot, mely némiképp összefügg Krúdy Pestre kerülésével.)

Egy délután Balla megszólította Szabó Lászlót, aki mindig elsőnek ért a redakcióba és nézte a külföldi s vidéki lapokat.

– Mi újság Szabó úr?

Szabó László fölkelt az asztal mellől és pedánsul így felelt:

– Tudtommal nem kaptam semmiféle megbízatást valamely újdonság kikutatására mára s így nincs módom felelni arra a kérdésére, hogy: mi újság!

Szólt és leült újra az íróasztalához. Balla Mihály csak nézett egy darabig, aztán sarkon fordult, bement a szobájába és stante pede felmondó levelet írt Szabó Lászlónak.

A félreértés köztük azóta elsimult bizonnyal, de tény, hogy Balla Mihály akkor nagyon zokon vette a dolgot s tán ezért is igyekezett új tehetségeket felkutatni a szerkesztőség számára. Így hozta fel Krúdy Gyulát a Nyírségből és később Veszprémből Cholnoky Viktort. Ezzel a halhatatlan két felfedezéssel dúsan helyrehozta, ha tán akkor Szabó László ellen vétett.

A podolini papjelöltből vidéki hírlapíróvá vedlett ifjú Krúdy Gyula így került fel a pesti szerkesztőségbe. De bár Balla Mihály az ő gyöngysor-kéziratán cenzúrázó piros-kék ceruzával sohse szántott végig, – mégis csak eltűnt egy nap Krúdy a redakcióból, tán azért búcsúszó nélkül, hogy ne is tartóztathassák, ámbár kívülem alig váltott ott szót mással és éjszakai kiruccanásainkon sosem tartott velünk.

De hajnalban, ha betértünk az Erdélyi Borozóba káposztalevesre, rendszerint ott találtuk Krúdyt. Báttaszéki Lajos, ki akkor szürke cilinderének és sok párbaj verekedésének hírében virult, volt az újságírók közül állandó éjjeli barátja. Egyébként régi típusú, jó ivó, pesti éjszakázók voltak Krúdy Gyula hajnali társai: Blau bácsi, az Erdélyi Borozó legidősebb stammgasztja, Parányi adófelügyelő úr, akinek óriás-termete mintha a nevét akarta volna gúnyolni. Kapi kapitány, aki mint pezsgőügynök példát adott a pezsgőfogyasztásban, Munczi szalonprímás, ki ilyenkor maga is vendéggé vedlett át, Balassa lódoktor s a dzsentri Barthos meg Hódy Lala társasága, mely a mulatást a Gambrinusban Ujházi Edével kezdte s az Erdélyi Borozóban csak folytatta, de be nem fejezte. Mert jött báró Bothmer, a daliás huszártiszt aki az úri italosság hősi stádiumában fiákeren vitte ki az egész társaságot a régi állat kertbe, ott is, be egyenest a farkas-ketrecbe, sőt az oroszlán-barlangba, ott hörpintvén még egy pohárral a köpenyébe dugott palackból.

Egyedül Krúdy Gyula merészkedett be Bothmer báróval a fenevadak ketrecébe, de Bothmer sem engedett volna be oda mást, mint az ifjú Krúdyt, akinél különbül senki sem adta rettenhetetlenségének hősi bizonyságát. Legenda szárnyalt arról a hajnali borozói attakról, melynek során Krúdy egy kézcsavarintással úgy kicsavarta egy vagdalkozó rendőrtiszt markából a kardot, hogy a saját társaságának kellett kérlelnie: adja vissza a hirtelen kijózanult rendőrtiszt kardját, nehogy baja essék szegénynek, ha kard nélkül kell reggel szolgálatba állnia. Hát persze, hogy ily hősködés után Bothmer báró nem féltette Krúdyt farkastól, medvétől, de még oroszlántól sem s ketten nem egyszer koccintgatták habzó poharukat, irigyen nyelvüket lógató fenevadak társaságában, a dúsan leborravalózott állatkerti őr jóvoltából, aki, mikor jött Bothmer meg Krúdy, sietett rögtön ketreceket nyitni...

A podolini kolostortól az oroszlánketrecig: az első stáció. De ezen belül is már: mennyi szín, tarkaság, sóhaj és duhajság, mely szóban alig adott hangot, de írásban csodás melódiákat tudott zengetni, halkan, – olyan halkan, olyan csöndesen, hogy sokáig, évekig, sem a régi, sem az új irodalom fémértékjelzői észre sem vették. Igaz: Krúdy-tárcák sűrűn jöttek a lapokban, olvasták is őket a tárcaolvasók, de csak lassan, évek multán kezdtek felfigyelni rá a színmagyar érték connaisseurjei is – és évekig: rejtett, külön világ volt Krúdy világa, melybe belegubózódott, mesék selyemfonalait szőve, míg egyszer kitört a gubóból magyar rét, magyar táj, magyar szív hangulat színes pillangója, hogy szárnya röpülését új meg új gyönyörűséggel követhessük aztán.

(Jövő vasárnap folytatjuk.)

 

(Magyar Hírlap, 1929/34. /február 10./ 10. p.)