REGÉNYES UTAZÁS
KRÚDY GYULÁVAL SZINDBÁD
VÖRÖS POSTAKOCSIJÁN

Írta: CSERGŐ HUGÓ

II.

Rezeda, a sansculotte-ok hőse

 

A podolini szerzeteskolostor penitenciásan szigorú zárkózottságában sűrűsödött meg Krúdy Gyula vére. Mindaz a béklyóba szorított ifjonti vágy és indulat, amit a zord papi regula ott aszkétaságba fojtott, egyszerre felszabadulva tört ki a vidéki hírlapíró béklyótlan, szabad életében. Széplelkű vidéki primadonnákon kezdte a szerelem iskoláját Krúdy és ha rajta múlt volna, már legelső szerelmét, tizenhét éves korában, házassággal pecsételte meg volna.

A vidéki színpadoknak akkor Feledi Boriska volt egyik legkedvesebb primadonnája. Feledi Boriska volt süldő skribler-korában Krúdy egyik első „halálos” szerelme. Plátói szerelem persze, és egyoldalú; sajnos, (már mint Krúdy sajnálatára). A rajongó, epedő szerelem halkan, mélyen búgó, majd hajszálnyi vékony üveghang módjára egy húron reszkető, mégis ezer változatban ki-kiszínesedő, bús melódiái ekkor pregnálódtak be Krúdy, hegedűjének négy kicsi húrjába. („Négy kis húrban ennyi érzés, nem is tudom, hogy fér meg...” Ábrányi Emil, a költő, énekli így meg a magyar muzsika nótafáját és e gyönyörű verssorok épp úgy illenek Lavottára, mint Krúdy Gyulára).

Halálos szerelem tőrével érkezett Krúdy fel Pestre, s már az első nyáron, a Városligeti Színkör színlapján Feledi Boriska nevét fedezte fel újra. Rövid vidéki hírlapíróskodásának korszaka újult meg a ligeti színház deszkapalánkos udvarán. A primadonna öltözője körül settenkedett egyre, lesve az ajtó nyílását, hogy be-be kukkanthasson és szíve éhségét szeme csillapíthassa. Árnyékként szegődött a híres vidéki szubrett nyomába, gondosan öltözködött, gomblyukába is virágot tűzött, mindenütt ott volt, ahol a művésznő fellépett, így került el egy estén az Auróra-körbe, ahol félreismert zsenik és vad dilettánsok irodalmi, művészi életet folytattak s felolvasásokkal tarkított hangversenyeket adtak.

Az Auróra-kör akkor az Andrássy-úti Drexler-palotában fészkelt s egyik hangversenyén fellépett Feledi Boriska is. Báttaszéki Lajosné, ifjabb Báttaszéki Lajos anyja, (a férje: idősb Báttaszéki Lajos ügyvéd volt, jogi író és publicista, ő maga pedig regényírónő), gardírozta Feledi Boriskát s az epedő ifjú lovagot, meghívta lakására zsúrra.

Krúdy Gyula – zsúron... Feledi Boriska kedvéért elment a zsúrra is. Ott megismerkedett ifjabb Báttaszéki Lajóssal, aki akkor már edzett hírlapíró volt s rögtön felcsapott Krúdy mentorának. Első kötelességének tartotta, hogy a lelkes ifjút veszedelmes szerelme verméből kimentse s megakadályozza, hogy Feledi Boriskát megkérje, amire pedig Krúdy vadul el volt szánva. Bevezette hát a szerelmes rajongót Pest éjjeli világába; Feledit feledni. Estétől hajnalig nem mozdult mellőle, ivott hősiesen Krúdy (?) kedvéért, vele tartott az oroszlánketrec ajtajáig is, (inkább oroszlánketrec, semmint házasság tömlöce!) elválhatatlanná lett tőle, úgy, hogy Krúdynak úgy kellett titokban elszökdösnie néha.

Hova szökött volna ilyenkor a primadonnájára sóvárgó ifjú, ha nem ki, a Városligeti Színkörbe? Késő őszbe hajlott az idő már s Feledi Boriska visszakerült közben vidékre (a vidéki színpadok Blaha Lujzája ő volt), Krúdy pedig nagy búsan magára maradva mit tehetett volna? új lakót keresett elárvult szívébe, s fölfedezte nyomban, ott künn a ligetben – Csongory Mariskát.

Csongory Mariskáról külön strófát kell írni. A nyolcvanas-kilencvenes éveknek legbájosabb népszínházi művésznője ő volt. Pesti gimnazisták, a leghátsó földszinti állón, (diákok húsz krajcárért válthattak oda belépőt) mind érte rajongtak. Csudaszép volt a „Tékozló fiú”-ban. Hamvas szőke bája versíró költőkké ihletett bennünket. Előadás után a színházi kis kapunál sort álltunk, hogy még egyszer közelről lássuk és „éljen!”-be fojtott sóhajunkat röpítsük utána, amint néha ráváró előkelő fiákerbe szállt be, néha meg csak csilingelő lóvasútra száll fel, (ilyenkor szobalány vitte utána kosztümös kosarát,) s – tudj' Isten, – nyugodtabban aludtunk olyankor, ha nem fiakerba, hanem csak olcsó lóvasútra szállt.

Ó mért oly későn,
Levelek hullása,
Daru távozása idején...?

Sárga levél zörgött a ligeti fákon, amikor a múlt század utolsó két évtizedének legszebb színésznőjét, a jelen század elején, a Városligeti Színkör világot jelentő deszkáin Krúdy meglátta. Bájos jelenség volt. Csongory Mariska a színpadon még mindig, ámde színház után festéktől lemosott arcára már csak az illúzió álmodhatta vissza az elvirult rózsák, liliomok báját... Csongory Mariska maga is félt ekkor: közelről összekerülni színházi rajongóival, akiket a színpad kegyesen áltató rivalda-fényében, a múltak varázsa meg tudott még csalni, de közelből féltette őket is, magát is őszi tar-valóság kiábrándulásától.

Egyszer aztán Báttaszéki anyja, (ki tud kifogni a nők házasító kedvén?) meghívta titokban Krúdy Gyulát újra az egyik zsúrjára. A drága, finom úrnő, (régi fajtájú magyar nagyasszony, maga is regényírónő,) afféle irodalmi szalont próbált meghonosítani zsúrjain és az Auróra-kör íróit, írónőit sűrűn látta vendégül magánál. Az Auróra-kör irodalmi társaságába tartozott Satanella az írónő is. S ahogy Krúdy gyanútlanul, – inkább hogy mentorát, ifjú Báttaszéki Lajost kijátssza, aki ilyenkor elmenekült hazulról, ámbár egyébként sem tartózkodott huzamosan otthon, – szóval: ahogy Krúdy Gyula gyanútlanul megjelent Báttaszékiné irodalmi zsúrján: Satanellával, az írónővel ismerkedett meg ottan.

„Meglátni s megszeretni: egy pillanatnak műve volt.” A húszéves Krúdy s az ifjú írónő úgy összebarátkoztak ott azon az estén, hogy másnap, – huszonnégy órába se tellett, – mielőtt még ifjú Báttaszéki Lajosnak sejtelme ébredhetett volna: beállítottak az anyakönyvvezetőhöz s titokban, szépen megesküdtek egymással.

Hát persze: jó Krúdy Gyula nem született férjnek, – legalább nem akkor: húszéves korában – így aztán hamarost beborult a napfényes égbolt s derűs nappalokra jöttek nemsokára viharos éjszakák. Angyali türelem kellett bizony hozzá: elnézni, megbocsátani a zabolátlan élethez szokott ifjú férj sok-sok visszaruccanását a legényéletbe, különösen akkor, amikor már gyerekek is voltak.

Feleség, gyerekek, zabolátlan élet, melynek nem is volt nappala, csak vad éjszakája – s mégis oly buja termékenység áldotta akkortájt Krúdy Gyula tollát, hogy jutott gyümölcséből, ha nem is busásan, családjának is, neki is, úgyahogy.

Fantasztikus legendák szárnyaltak akkoriban Krúdyról írói körökben. Azt rebesgették róla, hogy Szemere Miklós (de genere: Huba): a titkos mecénása s hogy ez az ős nagyúr, új magyar nábob: udvari poétájának fogadta. A valóság hogy inkább ő volt mecénása Szemere lovainak, akiket konok hittel fogadott meg a lóversenyen, mindig nagy bankóval, holt-bizonyos tippre, amely azonban csak ritkán ütött be. Ha meg egyszer-másszor nyert már a versenyen: üstökén próbálta fogni szerencséjét s vitte fiadzani nyert pénzét az Otthon kártyaasztalára.

Annyi bizonyos, hogy írói körökben 1910-ig nem Krúdy írásairól, hanem kalandos életéről beszéltek s első négy kötete – (egyszerre: A podolini kisértet, Pajkos Gaálék, A szakállszárítón, Az álmok hőse) – szinte észrevétlenül jelent meg 1907-ben. Jöttek újabb könyvek: Francia kastély (regény), A podolini takácsné, Palotai álmok, Puder (elbeszélések), – kritikusok, írók kezdték fejüket csóválni:

– Megint Krúdy-könyv! Ejnye! Hát Krúdy ír is? És könyveit kiadják, még pedig jó cégek? Mégse lehet bolond a pesti kiadó, ha kiadja Krúdyt! S hozzá ily sűrűn! Úgy látszik: a könyve kell a publikumnak!

Két fiatal író figyelt fel rá először. Lakatos László és Lázár Miklós. Krúdy, írásművészetének ők voltak az első herold-harsonásai. Akkoriban jelentek meg Szinbád-tárca novellái. Az ezeregyéj bűvös csodahajósának megelevenedése. Álomélmények. Átélt belső líra. Muzsika... S a két fiatal író rajongó cikkekben kezdett áradozni Krúdyról, mesék Szinbádjáról.

Már a „Vörös postakocsi” irodalmi szenzációként robbant. Eseménye volt rögtön az indulása is (1913 tavaszán). „Levél Kiss Józsefhez”: ez volt a bevezetése (Kiss József hetilapjában jelent meg a regény) s mesteri levelében előrevetítette Krúdy, mit akar megírni ebben a regényében. Belemarkolni Pest elevenébe: ez volt a program. És felvonult a békebeli Pest fénye és árnyéka: a csöndes budai korzó; a múltból itt ragadt Tabán; a régi Belváros Pattyantyus utcai patinás bérháza, hol galambfészket vert Klára és Szilvia, a vidékről felröppent, két finom, hamvas, kis színészlány (hány drága emlék sűrűsödött eleven életté bennük!); Urbanovicsné, a mulatós hajlamú, tömött erszényű, rác özvegyasszony, Kürtös, ligeti hősszínész madame Putifárja; Alvinczy Eduárd, a tatárfejű, zord, nábobi nagyúr (Szemere Miklós remekbe stilizált, markáns sziluettje); Rezeda szerkesztő úr s az öreg Szilveszter, Alvinczy udvari írója-titkárja (Krúdy Gyula lelkéből duplán tükrözött, fátyolos önportré); madame Louise, az első nagystílű, pesti demimonde (titkos versköltőnő), később: fejedelmi sarjak inkognitó-szórakozásainak stílusos fészek adója; ugyanaz: – csak éppen realista színre hangolt, vulgáris kiadásban: Steinné, a jóhírű szerelem-szerzőnő; lakása: titkos szenvedélyek gyógyírpatikája, nagyvárosi, diszkrét szerelmi vásárok rejtett búvóhelye, hol a függönyterhes budoárok mellett, petróleumlámpától füstölgő konyhában, ázott veréb módra, gubbasztanak csöndben a Hamupipőkék, megváltó királyi hercegükre várva; – és végig, a miliőrajz színes hátterébe sűrűn belehímezve: élő pesti urak, hölgyek, igazi nevükön, név szerint említve: tőzsérek s pincérek; dzsentrik s izraeliták; mágnások és lumpok, arrivált művészek és süldő sakálok; festett ég csillagai s lebuj angyalai: – össze-vissza, tarka miliő-egyveleg, regény és valóság egybeolvadása művészi remekű goblen-szövevénnyé.

Aki csak olvasott Pesten: hétről-hétre leste a regénynek minden folytatását. Falták, habzsolták, mint gourmand-csemegét. S befutott végre a vörös posta kocsin Krúdy is a „révbe”, ahol a művészi s a könyv-siker egyesül.

Egyszerre divatos író lett. Sorra fölfedezték régebbi műveit. Gyűjteményes kiadást rendeztek sajtó alá belőlük. Finom társaságbeliek, kik eddig legföljebb orrfintorgatással vettek tudomást róla: ostrom alá fogták. Egy csapásra megváltozott körülötte minden, csak ő nem változott, – ő s a pénztelensége.

Hotelszobában lakott, fenn az ötödik emeleten, kis kocsmák söntéseiben étkezett, hajnalig kártyázott (s vesztett rendületlen), úri és útszéli szerelmek útvesztő útjain csavargott s viharos csónakja éppúgy kötött ki: egyszer Kalypso szigetén, másszor delnők szalonjában, néha a régi családi otthonban, – mindenütt rövidke, futó állomásra, mert nyughatlan vére új s újabb tájakra sodorta, bolygó Ahasvérusként, – csodahajós Szindbád, ki az Ezeregyéj mesebeli elsüllyedt kincsét nyílt tengerek tiszta, mélyvizű öbleiben és poshadt mocsarak ingoványaiban egyaránt kutatja.

Egész szekta csapott fel rövidest rajongó hívévé: fiatal titánok, írók, újságírók, kik „Gyula bácsi”-nak titulálták Krúdyt. Leghűbb rajongói ez idő tájt Lázár és Lakatos hírlapíró urak voltak, de az irodalmi berkek legvadabb anarchistái is esküdtek Krúdyra, s míg a divatos nagy írók különcként kezelték, ki bár nagy tehetség, társaságbelileg mégse „szobatiszta”, addig a sansculotte-csapatok királlyá, hőssé koronázták s Verlaine, Poe Edgar glóriás nimbuszát fonták feje köré, mely immár lassúdan ezüstösbe hajlott...

(Befejező közlemény: jövő vasárnap.)

 

(Magyar Hírlap, 1929/40. /február 17./ 12. p.)