REGÉNYES UTAZÁS
KRÚDY GYULÁVAL SZINDBÁD
VÖRÖS POSTAKOCSIJÁN

Írta: CSERGŐ HUGÓ

III.

Szent Margit szigetének bölcs remetéje

 

Ha Franciaországban élne, ha Angliában vagy Németországban s franciául, angolul vagy németül írna: – híre, dicsősége mellett bizonyára vagyona is volna. A Sóstó mellett, oszlopos tornácú fehér udvarházban lakna, persze sajátjában. Autót nem tartana, de lovas fogaton járna, alighanem négylovas hintón. Saját termésű borait inná, szelíd, könnyű jó bort, parádi vízzel. Állandó vendégség állna a házánál. Messze vidékről mind arra kerülnének, akik szeretnek csöndes poharazgatás közben üldögélni hosszan, nagyokat füstölni, még nagyobbakat hallgatni, egy szál cigány mellett néha el-elandalodni, hajnaltájt aztán tempós, úri duhajkodásba átcsapni, s bortól oldott nyelvvel fűszeres adomák zamatját élvezni.

Franciaország, Anglia, Németország és – Sóstó ... De hát hogy kerülhetne akkor ez össze? A Szajna, a Themse, vagy csak a Spree partján, könnyed franciául, komoly angolul, vagy nehéz német nyelven hogyan is lehetne álomírást szőni nyírségi nyírfákról, sűrűn behavazott kárpáti tájakról, tiszai füzesről, bakonyi betyárról, tabáni kis kocsmák bús klarinétjáról, aranykézuccai aranymívesnéről, szentmargitszigeti klastromapácáról, italos vendégnek frissen friss bort mérő, jókedvű, jólelkű, csóktól sem húzódó víg kocsmárosnéjáról?

Krúdy Gyula sorsa, – több annál: – fátuma, elvégeztetése, hogy magyarnak született s magyarul írjon. Nem százmilliónyi angolnak, németnek, – szegény nyolcmillió magyarnak magyarul, akik közül sok, ha nyolc- vagy tízezren vásárolnak könyvet, úgy hogy maholnap már több az író szinte, mint az olvasója s a könyv jóformán csak tiszteletpéldányonként kél el. Író dicsősége egy a szegénységgel. Széplelkű olvasók rajongott költője: földi gond sarából arany könnyelműség szárnyán szabadulhat el csak s legszebb álmaiból hitelezők szitka ébreszti prózai, durva valóságra. „Borsón térdepelve is szépet álmodni”: – magyar költő találta ki ezt is, magyar költő, aki borsón térdepelve álmodta végig az örök tragédiát, mely fukar kezekkel mér jót az élőnek s csak a halottnak ád halhatatlanságot.

Krúdy Gyula bölcsessége kell hozzá, hogy vissza-visszanézve, szelíd derűvel felül lehessen emelkedni földi bajok. gondok viszontagságain. Margitszigeti magányából, betegágyból írja e sorokat hozzám, a róla szóló cikkek hangulatos visszhangjaképpen:

– „Nem, én nem voltam se szegény, se boldogtalan, mert könyveim kiadói és derék szerkesztőim végeredményében soha se hagytak cserben, nem kellett az írói pályát elhagynom, hogy például felcsapjak lókereskedőnek, amely pályához igazándiban a legtöbb kedvet éreztem magamban, megmaradhattam írónak, mindig betűcskéket írogatónak, ami talán nem is a legutolsó foglalkozás ezen a világon. Ne emlegessük tehát ifjúkorunk nélkülözéseit, mert ezek nélkül sohase ismerhettük volna meg az életet. Szegénynek lenni nem bűn, gazdagnak lenni se halálos vétek, az élet titka valahol máshol rejtőzködik. Mondják, hogy némelyek megtalálták ezt a titkot, anélkül, hogy zálogba vett huszárkardokat, kettétört bunkósbotokat, virágkosarakat, dúlt, megrepedt mézeskalács-szíveket küldtek volna emlékbe hölgyeiknek. Valahol valamerre máshol bujdosik a boldogság, a vakmerő éjjeli zenélések, a szerelmi esküvések, az öngyilkossági kísérletek és más ostobaságok távlatán túl. Hol? Még ma sem tudnám megmondani, amikor a remeteségbe vonultam a rossz, de nagyon mulatságos világ elől. Egy kámzsás, szótalan, arctalan, láthatlan, daltalan és megszólíthatatlan magányos vörösbarát kísér útjaimban. A magányos ember annyit tud az életről, az élet művészetéről, ekvále: csak ugyanannyit, mint, aki az asztal tetején táncol valamerre messze e város forgatagában...”

...Margitsziget... Ide s tova tíz éve, hagy Krúdy Gyula ide vonult vissza, halk remeteségbe. Ez alatt a tíz év alatt, nem volt esztendő, amelyikben új könyve meg nem jelent volna. Néha kettő is, három is. „Napraforgó”, „N. N.”, „Aranykézuccai szép napok”, rengeteg novella, ifjúsági írás, – el se lehet képzelni, mikor írta mind őket? Színpadon csak egyszer próbálkozott, 1913-ban, a Magyar Színházban, „Zoltánka” című három felvonásos darabjával, melynek Petőfi Zoltán volt a hőse. (Törzs Jenő játszotta és Cs. Aczél Ilona volt a partnere.) Fodros ingmellű frakkban, fehér nyakkendővel, szinte pironkodva hajlongott Krúdy a premier-színpadon. Utána baráti körbe menekült s bizonnyal ma is irtózva gondol a rivaldafényes színpadra, ahol a csöndes szavú költő méla merengése, halk ábrándozása rikoltó színekbe fullad, s riadva menekül a tiszta poézis, mely négy szobafal közt tudja csak igazán melegét árasztani, fehérlapú könyvből, mit magunkban olvasunk, otthonunk csendjében, szelíd lámpa mellett, mikor szemünkön keresztül szippantjuk szívünkbe zenélő betűknek zsongó muzsikáját.

A színpad: az akciótól lüktető szóé. Krúdy pedig nem a szó, hanem az írás mestere. Nem szeret beszélni, de szereti hallgatni mások beszédét, órákig is el tudja hallgatni egyszerű emberek históriázását, halászok, favágók, letört gavallérok, konfliskocsisok, sóhivatalbeli kopott írnokocskák, avagy bűnbánó adóvégrehajtók ömlő meseszavát: életről, halálról, hitről, csalódásról, kalandról, kudarcról s főkép szerelemről, melynek üdvét, baját bölcsen beágyazza majdan megírandó írások méhébe. Rejlett kocsmái vannak szerte a városban, s leginkább a messzi perifériákon; tudja: melyik fajta ember hol, mikor tanyázik s ahogy kedve tartja: hol itt, hol ott, közibük ül s muzsikáltat velük magának reggelig. ,

Halhatatlan két eset kering róla anekdotaképpen. Az Operasarki hordárról szól az egyik és Oszkár bácsiról, a gyerekek mesemondójáról a másik.

Reggelig tartó csendes borozgatás után, még mindig új kéjre, más kéjre szomjasan imbolygott ki egy ízben Krúdy a „Három holló”-ból, (Ady Endrével lehetett tán együtt, kivel kölcsönösen nagyon szerették egymást,) mindenki hazament, ő meg állt az Opera előtt, a sarkon s nagyot köszönt néki a már friss kuncsaftra váró öreg hordár. Krúdy Gyula ránéz a hordárra, aztán csak rája szól:

– Öreg úr! Tud-e idegent vezetni Pesten?

– Hogyne tudnék!. Cicero se lehetett különb cicerone nálam! – felelt lelkendezve az öreg hordár.

– Hát akkor vezessen körül a városban s mutasson meg nékem minden nevezetességet! De aztán meg is magyarázza ám, hogy mi miről s miért nevezetes?!

Ezzel már indult is, kettőt lépett a hordár, amíg ő egyet, s az öreg buzgón magyarázgatta Krúdynak Pest nevezetességeit:

– Ez itt az Opera! – kezdte el mindjárt a sarkon s elmagyarázta, hogyan, mikor épült, mi célnak is szolgál, kik, mit játszanak benne, – már persze úgy, ahogy tudta.

Krúdy hallgatta, bólintott hozzá, aztán tovább mentek. Ki, az Andrássy-úton végig.

– Ez itt az Oktogon... Itt a régi műcsarnok... Mintarajziskola... Államvasúti igazgatóság... Millenniumi emlék... Új műcsarnok... Szépművészeti múzeum...

Közbe be-betértek egy-egy spriccerre, törkölyre kocsmába, butikba, aztán megint tovább, végig a városon: Keleti pályaudvar, Nemzeti, azelőtt Népszínház... Rókus... Nemzeti Múzeum... – Az öreg hordárnak már lógott a nyelve, ámbár Krúdy sűrűn frissítgette spricceres, törkölyös állomásokon s a végén már ő támogatta az öreget, de azért magyaráztatott magának rendületlenül tovább, alaposan mindent, ami csak nevezetes ebben a városban az öreg hordár kipróbált szaktudománya szerint. Koromsötét este lett, mire Krúdy az öreget búsás tiszteletdíjjal szabadjára eresztette végül s valahol a Knézits utcában, jámbor hullamosogatók harmonikás bormérőjébe beülve, folytatta a poharazgatást ott, ahol reggel abbahagyta... (Ebből a fantasztikus pesti felfedező útjából született meg később egyik legszebb ifjúsági könyve, amelyben az öreg hordár mesemondásán át fedezte fel Pestet a gyerekek számára.)

A másik eset... Idő: ugyancsak reggel, s persze ugyancsak átpoharazgatott éjszaka után virradó reggel. Színhely: a Rudasfürdő áldott, langymelegvizű medencéje. Krúdy Gyula kuporogva ázik a langymelegvízben s körülötte, jól átaludt éjszaka után, vígan lubickoló, vagy bölcsen gubbasztó ügynökök, kereskedők, bőséges pocakkal, nyurga pincérek, szakállas nyugdíjasok, a Rudas hűséges, állandó, reggeli gourmandjai. Krúdy Gyula kuporogva ázik a langymeleg vízben s fürdőköténye kabinkulcs-zsebében meg-megtapogatja néha odagyömöszölt, megmaradt pár papírbankóját.

– Jó reggelt, Gyula bácsi! Mit csinál itt? – köszönt rá egyszerre egy dús hajú, csupaszképű, szőrös mellű, frissen érkezett fürdőző.

„Oszkár bácsi” volt, a gyerekek népszerű mesemondója.

– Maga mit csinál itt? – fordította vissza Krúdy a kérdést.

– Frissítem magam itt a melegvízben, – felelt Oszkár bácsi, – mert délután mesét mondok a gyerekeknek, künn az Állatkertben.

– Aztán mit szokott kapni egy ilyen mesedélutánért? – kíváncsiskodott Krúdy.

– Öt forintot! – vágta ki büszkén Oszkár bácsi. (Forintot mondott, mert tudta, hogy Krúdy valuta dolgában megmaradt híven a forint-számításnál.)

– Öt forint... sok pénz... – dörmögte Krúdy a tovább kérdezte: – Aztán mennyi ideig mesél öt forintért, Oszkár bácsi?

– Ó! Legalább két óra hosszat! – volt a fürge válasz.

– Hát akkor itt az öt forint! Most reggel kilenc, – tizenegy óráig meséljen itt nékem ötért.

S kihalászva a kis kötényzsebből a megfelelő bankót, nyújtotta Oszkár bácsinak a maga szabta honoráriumot.

Oszkár bácsi a pénzt minden eshetőségre markába markolta, de azért szabadkozott, hogy itt, a melegvízmedence mégsem alkalmas hely tán a mesére.

– Fizettem: meséljen! – parancsolt most már rá szigorúan Krúdy s hozzáfűzte még szigorúbb hangon: – De tizenegy óra előtt abba ne merje hagyni!

Dehogy mert ellenkezni tovább Oszkár bácsi, nevetve fogott hozzá a meséhez: tündérkirályfiról meg elvarázsolt királykisasszonyról, gonosz mostoháról s szegény árváról, ördögről s angyalról, fiatal pásztorról s ördög boszorkányról, – mindegyik meséhez bólongatott Krúdy: – „Még, még!” – dirigálta tovább mesemondó Oszkárt... pocakos ügynökök, öreg kereskedők, nyurga pincérek, szakállas nyugdíjasok sorra mind odatelepedtek a melegvíz-medencében köréjük s Krúdy meséltetett Oszkár bácsival, rendületlenül húzatott fülébe mesét mese után, csurgott a verejték a melegvizes gőzben Oszkár bácsiról, de Krúdy nem adott pihenőt, végigmeséltette vele egész repertoárját, kilenctől tizenegyig, két óra hosszat, egy percet sem engedve el néki, amikor hiszen megfizette az ötforintos taksát hiánytalanul érte...

...Hát ilyenek voltak néha Krúdy „vad” mulatozásai, a jó egészség boldog korszakában, amikor a doktort, patikát csak hírből ismerte.

Idővel, lassankint bevonta aztán kalandos éjszakák csónakjának változó szelekre feszülő vitorláit Krúdy, s a margitszigeti kastélyban új családi fészket teremtett magának. Első feleségétől elvált s újra nősülve, írásainak egyik rajongó ifjú hölgyét vette feleségül, a galambszívű Rózsa Zsuzsannát, akinek bizony szintén sokat kellett elnéznie regényes szerelme kedvéért, mely a nyughatatlan vérű íróhoz fűzte. Hamarosan megszületett azonban a „kis Zsuzska” s ahogy jártányira megnőtt a kis Krúdy-lány, ő vette át a dirigáló szót a családi otthonban s az öklömnyi, drága pocok a zabolátlan, nagy Krúdyt is meg tudta szelídíteni végül.

Napokra, hetekre, néha hónapokra tűnt el Krúdy a pesti éjszakákból. Hajnali ötkor kelt, íróasztalánál írdogált naphosszat s olykor a naplementét is megelőzve, feküdt le aludni. Azért egyszer-másszor ki-kiruccant mégis, míg csak egy nap meg nem csendült az a bizonyos komoly „első csengettyűszó”.

A bölcs Vili főpincér, (aki bölcsessége révén Kairó-kávéssá avanzsált azóta,) váltig hajtogatta az Otthonban:

– Én mindig mondottam, nem az ital, hanem a rossz ital árt meg Krúdy úrnak. Francia pezsgőtől, Martell-konyaktól, Cordial-medoc-tól, nem lehet megbetegedni, de ha valaki konokul csak a kocsisbor-spriccerhez ragaszkodik...!

Bizony, most egy éve, míg Krúdyt hónapokig a Liget-szanatóriumban s Balatonfüreden ápolták, aligha akadt volna oly elszánt biztosító intézet, mely életbiztosítást kötött volna vele. De szerencsére adott az íróknak a Gondviselés egy nagyszerű doktort, a kitűnő Lévy Lajos főorvost, akit Bródy Sándor halhatatlanított meg már a magyar irodalomban, az – Várkonyi Jenővel, az újságírók fődoktorával s a barátok seregével együtt, kiknek élén régi pártfogója, Miklós Andor mellett, Lázár Miklós kezét külön meg kell szorítani, – addig nem nyugodott, míg Gyula mestert vissza nem rántotta abból a halhatatlanságból, melyet élve mégis csak jobb élvezni, mint halva, kivált, ha ezt a halhatatlanságot új és új, gyönyörűbbnél gyönyörűbb írások gyöngyeivel lehet megékíteni egyre.

Viharos tengerek vakmerő Szindbádja, regényes vörös postakocsinak árkon-bokron át is mindig ábrándosan kürtmuzsikás kocsisa, (de sok szép asszony kocsisa volt Krúdy e vörös postakocsi bakján!) most csöndesen éldegél Szent-Margit szigetének remeteségében. Szolid borocska jó parádi vízzel, egy- egy pohár friss sör, ha szigorún kimérve is, meg-meg van engedve – s mi kell egyéb a földi boldogsághoz? Jó asszony, jó eszű, szép kislány, apáskodó nagy fiú, (még az első házasságból,) egy-két hű barát, (Szép Ernőnek, Krúdy Gyula szigeti költőtársának szabad tán gomblyukába, ott, a szíve fölé, külön kis ibolya szálat tűzni,) megértő kiadó, derék lapszerkesztő, (ahogy levelében Krúdy maga írja,) most se hagyja cserben, s főként vele marad, sőt nőttön-nő, növekszik tisztelőinek rajongó tábora, melynek áhítatos szeretete próbált, ha halványan is, visszatükröződni e Krúdynak szentelt szerény írásműben...

(Vége.)

 

(Magyar Hírlap, 1929/52. /március 3./ 12. p.)