Költött káposzta

 

Harminc éve halt meg Krúdy Gyula. Élt ötvenöt évet egyik borjúpörköltről a másikra.

Illetlen dolgát végezte egy ízben a Nemzeti Kaszinó falához dűlve, borosan, amit egy arra jövő huszárkapitány erősen ellenzett, végül is Krúdy felpofozta. Mielőtt a gyorskezű kapitány, közismert tőr és kardvívó, a kardjához kapott vol­na, Krúdy kirántotta ugyanennek a kapitánynak a kardját, s élével és lapjával végigvágott rajta, mert egészen felmérgesedett. A kapitány néhány hónap múlva felgyógyult, de megint nem fért a bőrébe, és annak rendje-módja szerint párbajra hívta ki az írót, hajnalban, Vér­mezőn, természetesen, ahol Krúdy Gyula, bosszúsan, álmosan, borotválatlanul és kölcsönzött karddal megint végigvágott a huszárkapi­tányon, élével előbb, majd lapjá­val.

Ez nem anekdota, hanem iro­dalomtörténet. Alattomos ember volt Krúdy Gyula, álmosan, boro­san és virtuskodás nélkül bitang­ra verte szegény kapitányt, akit azonnal nyugdíjaztak, s borosan, álmosan írta Szindbád történeteit, „Az álmok hősét”, „A podolini kísértetet”, „A vörös postakocsit”, mivel pénzt akart keresni. A ne­vét azonban teljesen váratlanul, megint csak, beleírta örökre az iro­dalmak történelmébe. Egy máig le nem járt provinciális kritika-auto­mata könnyedén Prousthoz hason­lítja. Proustot lehet Krúdyhoz ha­sonlítani, esetleg.

Halinás tótok, sváb pincérek, vi­déki magyar úrilányok, akik azt mondják, hogy elég boldogok vagyunk, korán lefekszünk, mélyen alszunk, s a néhány dunántúli lókupec természetesen közelebb álla­nak a szívünkhöz, mint Norpois ékesszólása, Verdurinné sokoldalú mosolya, de nem erről van szó: Proust, sajnos, mint a legtöbb francia, Rabelais és Céline kivételé­vel, sokat magyaráz. „Mély én, mindennapi én”. Hiperbolák. Ki nem unja néha Proustot? Gide teljesen olvashatatlannak találta. Emellett a tizenkilencedik század Tolsztojtól George Eliotig és Thomas Hardyig mindent megtett az idő ellaposítására, jóízléssel ezt folytatni nem lehetett, a regényhő­sök között pedig már régen kiala­kult egy jellegzetes koaguláció, mesterkélt és stilizált viszony. A művelt Proustnak Bergsonnal min­den tálalva volt. S működött vele egyidőben, nagyváradi és tabáni kiskocsmákban Krúdy Gyula, lényegesen szűkebb irodalmi tu­dattal és ismeretekkel, életérzéssel, aki Jókai és Mikszáth után szaba­don szintén egy tegnapról írt, mondjuk egy töltött káposztáról, hosszan, amit valaha a nyíregyhá­zai vasúti restaurációban fogyasz­tott el, kis töltelékek voltak, és a kis töltelék a jó, mert könnyen átfő. A kis töltelékekhez hovato­vább elegendőek a kisebb, belső káposztalevelek, amelyek sokkal ízletesebbek, zamatosabbak, mint a külső, zöldebb levelek. És ezután talán eszébe jutott egy régi ká­posztataposás, egy régi fogadó pincéjében, három tölgyfahordó volt ott, egy kövér fogadós tapo­sott, erőművészettel. Ma, holnap összefonódik-varázsolódik, az olva­só kábultan és boldogan veszti el a fonalat gasztronómia ürügyén, áb­ránd, emlék, jelen fut több síkon, meghatározhatatlan átmenetekkel. Mind ez tabáni kiskocsmákban, „Hiroshima mon amour” és Antonioni előtt félévszázaddal, cécó és feltűnés nélkül. Proust fáraszt, Krúdy soha el nem lankaszt, pedig avant-garde-ot ír a vasárnapi új­ságba.

A töltött káposztából költött káposzta lett, szinte észrevétlenül, s Krúdy hetente tíz koronáért be­vezette az irracionalizmust és a legigazabb költészetet a magyar prózába. Csoda! S aki a csodában hisz, üzenje harmincéves sírja fe­lé: szenteltessék meg a te neved!

(csernus [Ákos])

 

(Irodalmi Ujság /Párizs/, 1963/12. /június 15./ 4. p.)