Költött
káposzta
Harminc
éve halt meg Krúdy Gyula. Élt ötvenöt évet egyik borjúpörköltről a másikra.
Illetlen
dolgát végezte egy ízben a Nemzeti Kaszinó falához dűlve, borosan, amit egy
arra jövő huszárkapitány erősen ellenzett, végül is Krúdy felpofozta. Mielőtt a
gyorskezű kapitány, közismert tőr és kardvívó, a kardjához kapott volna, Krúdy
kirántotta ugyanennek a kapitánynak a kardját, s élével és lapjával végigvágott
rajta, mert egészen felmérgesedett. A kapitány néhány hónap múlva felgyógyult,
de megint nem fért a bőrébe, és annak rendje-módja szerint párbajra hívta ki az
írót, hajnalban, Vérmezőn, természetesen, ahol Krúdy Gyula, bosszúsan,
álmosan, borotválatlanul és kölcsönzött karddal megint végigvágott a huszárkapitányon,
élével előbb, majd lapjával.
Ez
nem anekdota, hanem irodalomtörténet. Alattomos ember volt Krúdy Gyula,
álmosan, borosan és virtuskodás nélkül bitangra verte szegény kapitányt, akit
azonnal nyugdíjaztak, s borosan, álmosan írta Szindbád történeteit, „Az álmok
hősét”, „A podolini
kísértetet”, „A vörös postakocsit”, mivel pénzt akart keresni. A nevét azonban
teljesen váratlanul, megint csak, beleírta örökre az irodalmak történelmébe.
Egy máig le nem járt provinciális kritika-automata könnyedén Prousthoz hasonlítja.
Proustot lehet Krúdyhoz hasonlítani, esetleg.
Halinás
tótok, sváb pincérek, vidéki magyar úrilányok, akik azt mondják, hogy elég
boldogok vagyunk, korán lefekszünk, mélyen alszunk, s a néhány dunántúli
lókupec természetesen közelebb állanak a szívünkhöz,
mint Norpois ékesszólása, Verdurinné
sokoldalú mosolya, de nem erről van szó: Proust, sajnos, mint a legtöbb
francia, Rabelais és Céline kivételével, sokat
magyaráz. „Mély én, mindennapi én”. Hiperbolák. Ki nem unja néha Proustot? Gide teljesen
olvashatatlannak találta. Emellett a tizenkilencedik század Tolsztojtól George
Eliotig és Thomas Hardyig mindent megtett az idő ellaposítására, jóízléssel ezt folytatni nem lehetett, a regényhősök
között pedig már régen kialakult egy jellegzetes koaguláció, mesterkélt és
stilizált viszony. A művelt Proustnak Bergsonnal minden tálalva volt. S
működött vele egyidőben, nagyváradi és tabáni
kiskocsmákban Krúdy Gyula, lényegesen szűkebb irodalmi tudattal és
ismeretekkel, életérzéssel, aki Jókai és Mikszáth után szabadon szintén egy
tegnapról írt, mondjuk egy töltött káposztáról, hosszan, amit valaha a
nyíregyházai vasúti restaurációban fogyasztott el, kis töltelékek voltak, és
a kis töltelék a jó, mert könnyen átfő. A kis
töltelékekhez hovatovább elegendőek a kisebb, belső káposztalevelek, amelyek
sokkal ízletesebbek, zamatosabbak, mint a külső, zöldebb levelek. És ezután
talán eszébe jutott egy régi káposztataposás, egy régi fogadó pincéjében,
három tölgyfahordó volt ott, egy kövér fogadós taposott, erőművészettel. Ma,
holnap összefonódik-varázsolódik, az olvasó kábultan és boldogan veszti el a
fonalat gasztronómia ürügyén, ábránd, emlék, jelen fut több síkon,
meghatározhatatlan átmenetekkel. Mind ez tabáni kiskocsmákban, „Hiroshima mon amour”
és Antonioni előtt félévszázaddal, cécó és feltűnés nélkül. Proust fáraszt,
Krúdy soha el nem lankaszt, pedig avant-garde-ot ír a
vasárnapi újságba.
A töltött káposztából költött káposzta lett, szinte
észrevétlenül, s Krúdy hetente tíz koronáért bevezette az irracionalizmust és
a legigazabb költészetet a magyar prózába. Csoda! S aki a csodában hisz, üzenje
harmincéves sírja felé: szenteltessék meg a te neved!
(csernus [Ákos])
(Irodalmi Ujság /Párizs/,
1963/12. /június 15./ 4. p.)