CSORBA SÁNDOR:

Emléktáblák előtt Nyíregyházán

Ünnepre készülődik Nyíregyháza. Nem látszik ugyan lázas sietség, de érződik, méltóképpen akarja fogadni a ráköszöntő másfél százados évfordulót. Megszépíti az épületek homlokzatait, rendezetté varázsolja a tereket és utcákat, s egyre inkább összeépíti az új lakónegyedeket a városmaggal. Látványos dolgok alig történnek, viták meg éppen nem akadnak: a víztorony vagy a tízemeletes épület ma már nem újdonság, a régi földszintes utcák eltűnése pedig egyáltalán nem szívfacsaró látvány. Nyíregyháza „nem történelmi város. Nem fűződnek nevéhez csaták, békeszerződések, nincs nagy történelme, nincsenek nagy számmal történelmi nevezetességei, régi műemlékei királyi lábnyomokkal. Itt mindenki csak a nagyapjára, legfeljebb annak az apjára emlékezik. A házak, a családok, a rokonok emlékeit őrzik csupán” — írja Váci Mihály. Mi pedig talán éppen ezért állunk meg olyan sokszor egy-egy építkezés környékén, hiszen minden régi ház, elnyúló kert vagy nyikorgó üreg kapu eltűnése kedves emlékeket visz magával.

Néhány éve öntudatra ébredt a város is. Igénye támadt arra, hogy történetének visszanyúló bizonyítékaiként megjelölje életpályák, események itt-tartózkodások helyeit és időpontjait. Szükségét érzi annak, hogy emléktáblák jelölte utcák, épületek között éljen együtt múltjával, s hagyományőrzésre sarkallja a majdani unokákat is. Több mint 25 emléktábla van már a város épületeinek falain. Jólesik látni őket, kedves figyelmeztetéssel szólnak hozzánk, és mindig más-más érzést idéznek fel bennünk. Előttük járva tűnődöm én is, mi maradt ránk a legrégibb vármegye legfiatalabb városának emlékeiből.

[…]

A Vörös Hadsereg útja elején kisméretű tábla hirdeti: ebben a házban született Krúdy Gyula. Mindig elszorul a szívem, ha arra járok. Valamiféle bűntudatot érzek: soha nem voltam még az épület udvarán, el sem tudom képzelni, miféle szoba őrzi a fogantatás titkát és a megszületés vajúdását. Sietve lépkedek tovább, nehogy megérezzék a bentlakók gondolataim haragját, mert én mindegyre azt várom, hogy halála után is ott lesz emlékének otthona, ahol egykor felcseperedett és összeszedte írói bátorságát. Néhány házzal odébb aztán magához ölel a nagy író műveinek emlékezéseivel, s máris a régi Nyíregyházán járok vele, hogy betekintsek a girbegurba kis utcákba, a szomorú őszi esték házaiba, a szalmazsákos ágyak mélyébe, és megismerjem én is a „tyúk módjára kotkodácsoló női műveletlenséget”, a „hordó-basszus hangú férfi intelligencia-hiányt” és a „tirpák konokságot”. Vele leülhetek a híres lakatra vert egykori városi zöld padra, ahonnan beláthatom a régi nyíregyházi piacot, amelyik bővítésének kedvéért a katolikus templomot is arréb tolták; a nádtetejű, hosszú földszintes vendégfogadót, amelyikben Kálló Manyi világszép asszonyság bolondítja a vendégeket mézes szavakkal és borosüvegek savanyú nedűjével; a Hársfához címzett fogadót, amelynek udvarán a faszínház rozoga épülete fogadja a „madárfészek-melegségű primadonnákat”, és a megújulni vágyó város új foltjait is: az épülő nagyszerű megyeházat az emelkedő törvényszéki palotát, a kőszínház alapjainak lerakását, s a terveiben már létező emeletes Koronát. Egy surranással a konflisra is felvesz magához, hogy a sóstói erdő csendjében szemügyre vegyük a százesztendős tölgyeket, a kanyargó gyalogösvényeket a szerelmesekkel, a nyulakkal és a rókákkal. És ismét a várost láttatja velem a sóstói fürdőcske ásványvíz szagú vendéglőjével, „ahol a legnagyobb étvággyal volt szokás enni, a legmohóbb szomjúsággal inni, és a májustól októberig tartó majálisokon a leduhajabb kedvvel mulatni”. Itt urak, cigányok, beduinok egyaránt vannak, az egy hétig tartó kártyacsaták állandóan folynak, s a párbajpisztolyokat naponként töltik újra. Talán Benczi Gyula is feltűnik egy pillanatra, hogy varázshegedűjével szelídítsen valamit az időnkénti duhajkodásokból.

[…]

(Szabolcs-Szatmári Szemle, 1974/3. /augusztus/ 101-109. p.)