CSORBA SÁNDOR:
Emléktáblák előtt Nyíregyházán
Ünnepre készülődik Nyíregyháza. Nem
látszik ugyan lázas sietség, de érződik, méltóképpen akarja fogadni a
ráköszöntő másfél százados évfordulót. Megszépíti az épületek homlokzatait,
rendezetté varázsolja a tereket és utcákat, s egyre inkább összeépíti az új
lakónegyedeket a városmaggal. Látványos dolgok alig történnek, viták meg éppen
nem akadnak: a víztorony vagy a tízemeletes épület ma már nem újdonság, a régi
földszintes utcák eltűnése pedig egyáltalán nem
szívfacsaró látvány. Nyíregyháza „nem történelmi város. Nem fűződnek nevéhez
csaták, békeszerződések, nincs nagy történelme, nincsenek nagy számmal
történelmi nevezetességei, régi műemlékei királyi lábnyomokkal. Itt mindenki
csak a nagyapjára, legfeljebb annak az apjára emlékezik. A házak, a családok,
a rokonok emlékeit őrzik csupán” — írja Váci Mihály. Mi pedig talán éppen ezért
állunk meg olyan sokszor egy-egy építkezés környékén, hiszen minden régi ház,
elnyúló kert vagy nyikorgó üreg kapu eltűnése kedves emlékeket visz magával.
Néhány éve öntudatra ébredt a város is.
Igénye támadt arra, hogy történetének visszanyúló bizonyítékaiként megjelölje
életpályák, események itt-tartózkodások helyeit és időpontjait. Szükségét érzi
annak, hogy emléktáblák jelölte utcák, épületek között éljen együtt múltjával,
s hagyományőrzésre sarkallja a majdani unokákat is. Több mint 25 emléktábla van
már a város épületeinek falain. Jólesik látni őket, kedves figyelmeztetéssel szólnak
hozzánk, és mindig más-más érzést idéznek fel bennünk. Előttük járva tűnődöm
én is, mi maradt ránk a legrégibb vármegye legfiatalabb városának emlékeiből.
[…]
A Vörös Hadsereg útja elején kisméretű tábla hirdeti: ebben a házban
született Krúdy Gyula. Mindig
elszorul a szívem, ha arra járok. Valamiféle bűntudatot érzek: soha nem voltam
még az épület udvarán, el sem tudom képzelni, miféle szoba őrzi a fogantatás
titkát és a megszületés vajúdását. Sietve lépkedek tovább, nehogy megérezzék a
bentlakók gondolataim haragját, mert én mindegyre azt várom, hogy halála után is ott
lesz emlékének otthona, ahol egykor felcseperedett és összeszedte írói bátorságát.
Néhány házzal odébb aztán magához ölel a nagy író műveinek emlékezéseivel, s máris a
régi Nyíregyházán járok vele, hogy betekintsek a girbegurba kis utcákba, a szomorú őszi
esték házaiba, a szalmazsákos ágyak mélyébe, és megismerjem én is a „tyúk módjára
kotkodácsoló női műveletlenséget”, a „hordó-basszus hangú férfi intelligencia-hiányt”
és a „tirpák konokságot”. Vele leülhetek a híres lakatra vert egykori városi zöld padra, ahonnan
beláthatom a régi nyíregyházi piacot, amelyik bővítésének kedvéért a katolikus templomot
is arréb tolták; a nádtetejű, hosszú földszintes vendégfogadót, amelyikben Kálló Manyi világszép asszonyság bolondítja a vendégeket mézes szavakkal és borosüvegek
savanyú nedűjével; a Hársfához címzett fogadót, amelynek
udvarán a faszínház rozoga épülete fogadja a „madárfészek-melegségű primadonnákat”, és a megújulni vágyó város
új foltjait is: az épülő nagyszerű megyeházat
az emelkedő törvényszéki palotát, a kőszínház alapjainak lerakását, s a terveiben már létező
emeletes Koronát. Egy surranással a konflisra is felvesz magához, hogy
a sóstói erdő csendjében szemügyre vegyük a százesztendős tölgyeket, a kanyargó gyalogösvényeket
a szerelmesekkel, a nyulakkal és a rókákkal. És ismét a várost
láttatja velem a sóstói fürdőcske ásványvíz szagú
vendéglőjével, „ahol a legnagyobb étvággyal volt szokás enni, a legmohóbb szomjúsággal inni, és a
májustól októberig tartó majálisokon a leduhajabb
kedvvel mulatni”. Itt urak, cigányok, beduinok egyaránt vannak, az egy hétig
tartó kártyacsaták állandóan folynak, s a párbajpisztolyokat naponként töltik
újra. Talán Benczi Gyula is feltűnik
egy pillanatra, hogy varázshegedűjével szelídítsen valamit az időnkénti
duhajkodásokból.
[…]
(Szabolcs-Szatmári
Szemle, 1974/3. /augusztus/ 101-109. p.)