Szabó Ede: Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében. Bp. 1970. Szépirodalmi K. 272 l. (Arcok és
vallomások)
Szabó Ede
Krúdy-könyve nem az első és valószínűleg nem is az utolsó előtanulmány, amely sürgetőleg figyelmeztet irodalomtörténetírásunk
Krúdyval kapcsolatos feladatainak légiójára. „Krúdy-képünk még ma sem
kerekedett teljessé, nem végleges. Adósságunk szinte leróhatatlan” – mondja
összegezésképpen, közelebbről is meghatározva a feltárásra váró legfontosabb
kérdéscsoportokat (259.). A Szabó Ede megrajzolta portré és pályakép integrálja
a kutatás, emlékezések és esszék eddigi eredményeit, több ponton okos magyarázattal,
racionális elemzéssel tesz rendet a Krúdy-irodalom látszólagos vagy valóságos
ellentmondásai közt, s Krúdy írásművészetének legdöntőbb kérdéseit illető
„mélyebbre törő kíváncsiságunkhoz is kulcsokat: indító ötleteket és adalékokat”
ad (Koczkás Sándor).
A sorozat
céljához és jellegéhez képest a kötetben fokozott jelentőségük van az
illusztrációknak és az idézeteknek. A képanyag változatos, Szabó Ede idézési
technikája példaszerű. Nemcsak Krúdy közvetlen önvallomásait citálja, hanem a
regény- vagy novellahősök szájába adott kitárulkozásokat is: „idézem (...) a
művekben elbújtatott önvallomásokból azt, ami ellenőrizhetően Krúdy életére
vonatkozik” (104.). Így páratlanul gazdag példatárat állít össze az életmű
líraiságát, önéletrajz-központúságát megfogalmazó – egyébként közismert – tézis
igazolására, s kimondatlanul is ösztönzést és fogódzót kínál Krúdy alakformáló
eljárásának, fantáziája működésének, stilizálása természetének vizsgálatához. –
Az idézett forrásokat szuverén módon, gyakran kritikusan értékeli, helyesbíti
vagy kiegészíti, mint a szociológus, akinek az objektíve téves vélekedés is
tanulságos lehet, ha jellemző. Magát az írót is rajtakapja, hogy vallomásaiban
olykor „legendásít” vagy téved (pl. 45.), de különös elégtétellel csap le a kortársak
legendaszövő, regényesítő emlékezéseire, szóljanak bár Krúdy első pesti éveinek
vagy 1920 körüli korszakának pénztelenségéről (56., 186.), első házasságáról
(64–65.), az alkotásmódjával kapcsolatos abszurd elképzelésekről (163.).
Ugyancsak a modern szociológiára utaló szerepelmélet segítségével fejti meg az
egymással feleselő, összeegyeztethetetlennek látszó emlékezések titkát: „Krúdy
szinte mindenütt megfordult életében... Nem viselkedett mindenütt egyformán.
Kevésbé mozgalmas életű emberek is más és más arcot mutatnak, más és más
jellemvonásuk kerül előtérbe jóformán minden új kapcsolatukban. A fénykorát élő
Krúdy (...) mindenütt és mindenkivel a helyzethez és környezethez illő módon
bánik, vagyis: a vele érintkező sok és sokféle emberben sok és sokféle kép
alakul ki róla; s ezek a képmozaikok mind igazak lehetnek, ha belőlük nem is
rakható össze teljes érvénnyel Krúdy jelleme” (101–102.). Szabó Ede
következetesen alkalmazza ezt az elvet, elkerüli a Krúdy-jellemzésekben oly
gyakori sarkításokat, teljes bonyolultságában, változatosságában igyekszik
bemutatni hőse jellemét és életmódját; lépten-nyomon eszünkbe juttatja és
nagyszerűen szemlélteti Ady találó (a kötetben is kiemelt) szavait: „Azokról és
úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja
tisztázhatatlan s állandóan a napidíjas és az Úristen között libegő.”
Ez a
mindent a maga bonyolultságában láttató, egyszerűsítésektől lehetőleg óvakodó
szemlélet Krúdy művészi fejlődésének ábrázolásában is érvényesül.
Irodalomtörténészeink újabban a pálya szakaszosságát hangsúlyozták az egység
rovására, a kelleténél élesebben elkülönítették az első művek
polgárias-naturalista törekvéseit az 1900 – 1911 közötti korszak
Mikszáth-követésétől, a tízes években uralomra jutó biedermeyeres,
stilizáló manírt a valószerűbb regényesség érett korszakától, amelyet a polgári
forradalom évétől Krúdy haláláig szokás számítani. Szabó Ede – nem tagadva e
periodizáció viszonylagos helyességét – mindvégig érzékelteti az életmű belső
egységét, folyamatosságát: „Krúdyban szinte kezdettől fogva többféle »kísérlet«
párhuzamos, egyidejű bontakozása vehető észre, s érlelődése sem egyoldalú:
minden – egymással gyakran ellentétes – kísérlete megismétlődik, egyre magasabb
művészi színvonalon” (220.). E gondolat jegyében emeli ki a szerző az 1900
előtti évek novellatermésének mikszáthos vonásait
(70.), a Mikszáth nyomain járó író műveinek az érett Krúdyt előlegező
specifikumait (85.), vagy azt a meggondolkoztató kettősséget, amely a
világháborús és forradalmi évek publicisztikája meg az egyidejűleg született
szépirodalmi művek alaphelyzete, az életből való kivonulás között figyelhető
meg (171.). Természetesen Krúdy művészi törekvéseinek és állásfoglalásainak ezt
a minden korszakára jellemző többszólamúságát Szabó itt jobbára csak jelezni
tudja, csak a fő irányt jelölheti ki az alapos későbbi feldolgozás számára.
Terjedelmi,
szerkezeti okokból a könyv írója többnyire nem analitikus módszerrel közelíti
meg a bemutatott Krúdy-műveket, hanem a benne már korábban kialakult, szintetikus
jellegű koncepciót közli róluk. Értelmezéseinek zöme átgondolt, meggyőző; a
ritka kivételek közül, ahol véleményem szerint Krúdytól és a szövegektől idegen
eszméket érez bele művekbe, megemlítem a Nyíri pajkosok c. novella
társadalomkritikájának túlmagyarázását (80.) és azt az indokolást, amelyet A
vörös postakocsi Alvinczijának romantizálásával kapcsolatban ad (131.), mivel e példákban
szokásától eltérően túlságosan közvetlen módon értelmezi és kívánja bizonygatni
a Krúdy-művek társadalombíráló aspektusát. E vitatható megfogalmazások egyik
oka a kényszerű tömörség lehetett, ugyanúgy, ahogy Szabó Ede egy-egy sietősen
odavetett félmondata néha fölösleges félreértésekre adhat alkalmat, főleg az
irodalomtörténetben kevéssé járatos olvasóknak (pl. a Gáspár Imréről vagy a
Kiss Józsefről írott, tendenciózusan egyoldalú sorok,
49. és 80.). Krúdy pályájával párhuzamosan a könyv a róla szóló kritikai
irodalom történetét is bemutatja, többnyire jól megválasztott idézetek
formájában. E szemelvényeket kommentálva a szerző olykor túlságosan szigorú a
korábbi bírálókhoz: a stílusváltás regisztrálását kéri számon a századforduló
kritikájától (69.), megrója a Nyugatot és Schöpflin
irodalomtörténetét a Szindbád előtti korszak Krúdyjának nem teljes megértéséért
(91–92.), Ady ragyogó méltatását fél mondatban megdicséri, fél oldalon
vitatkozik vele (127.) stb. Az effajta túlzott várakozások, visszavetített és
erőszakolt polémiák szükségtelennek hatnak a különben kitűnően szerkesztett és
tetszetős stílusban megírt könyvben, amelynek a magas színvonalú
népszerűsítésen kívül a Krúdy-kutatás további kibontakozásában is inspiráló
szerepe lehet.
Csűrös
Miklós
(Irodalomtörténeti Közlemények, 1971/5. 660-661. p.)