Szabó Ede: Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében. Bp. 1970. Szépirodalmi K. 272 l. (Arcok és vallomások)

 

Szabó Ede Krúdy-könyve nem az első és valószínűleg nem is az utolsó előtanulmány, amely sürgetőleg figyelmeztet irodalomtörténetírásunk Krúdyval kapcsolatos feladatainak légiójára. „Krúdy-képünk még ma sem kerekedett teljessé, nem végleges. Adósságunk szinte leróhatatlan” – mondja összegezésképpen, közelebbről is meghatározva a feltárásra váró legfontosabb kérdéscsoportokat (259.). A Szabó Ede megrajzolta portré és pályakép integrálja a kutatás, emlékezések és esszék eddigi eredményeit, több ponton okos magyarázattal, racionális elemzéssel tesz rendet a Krúdy-irodalom látszólagos vagy valóságos ellentmondásai közt, s Krúdy írásművészetének legdöntőbb kérdéseit illető „mélyebbre törő kíváncsiságunkhoz is kulcsokat: indító ötleteket és adalékokat” ad (Koczkás Sándor).

A sorozat céljához és jellegéhez képest a kötetben fokozott jelentőségük van az illusztrációknak és az idézeteknek. A képanyag változatos, Szabó Ede idézési technikája példaszerű. Nemcsak Krúdy közvetlen önvallomásait citálja, hanem a regény- vagy novellahősök szájába adott kitárulkozásokat is: „idézem (...) a művekben elbújtatott önvallomásokból azt, ami ellenőrizhetően Krúdy életére vonatkozik” (104.). Így páratlanul gazdag példatárat állít össze az életmű líraiságát, önéletrajz-központúságát megfogalmazó – egyébként közismert – tézis igazolására, s kimondatlanul is ösztönzést és fogódzót kínál Krúdy alakformáló eljárásának, fantáziája működésének, stilizálása természetének vizsgálatához. – Az idézett forrásokat szuverén módon, gyakran kritikusan értékeli, helyesbíti vagy kiegészíti, mint a szociológus, akinek az objektíve téves vélekedés is tanulságos lehet, ha jellemző. Magát az írót is rajtakapja, hogy vallomásaiban olykor „legendásít” vagy téved (pl. 45.), de különös elégtétellel csap le a kortársak legendaszövő, regényesítő emlékezéseire, szóljanak bár Krúdy első pesti éveinek vagy 1920 körüli korszakának pénztelenségéről (56., 186.), első házasságáról (64–65.), az alkotásmódjával kapcsolatos abszurd elképzelésekről (163.). Ugyancsak a modern szociológiára utaló szerepelmélet segítségével fejti meg az egymással feleselő, összeegyeztethetetlennek látszó emlékezések titkát: „Krúdy szinte mindenütt megfordult életében... Nem viselkedett mindenütt egyformán. Kevésbé mozgalmas életű emberek is más és más arcot mutatnak, más és más jellemvonásuk kerül előtérbe jóformán minden új kapcsolatukban. A fénykorát élő Krúdy (...) mindenütt és mindenkivel a helyzethez és környezethez illő módon bánik, vagyis: a vele érintkező sok és sokféle emberben sok és sokféle kép alakul ki róla; s ezek a képmozaikok mind igazak lehetnek, ha belőlük nem is rakható össze teljes érvénnyel Krúdy jelleme” (101–102.). Szabó Ede következetesen alkalmazza ezt az elvet, elkerüli a Krúdy-jellemzésekben oly gyakori sarkításokat, teljes bonyolultságában, változatosságában igyekszik bemutatni hőse jellemét és életmódját; lépten-nyomon eszünkbe juttatja és nagyszerűen szemlélteti Ady találó (a kötetben is kiemelt) szavait: „Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan s állandóan a napidíjas és az Úristen között libegő.”

Ez a mindent a maga bonyolultságában láttató, egyszerűsítésektől lehetőleg óvakodó szemlélet Krúdy művészi fejlődésének ábrázolásában is érvényesül. Irodalomtörténészeink újabban a pálya szakaszosságát hangsúlyozták az egység rovására, a kelleténél élesebben elkülönítették az első művek polgárias-naturalista törekvéseit az 1900 – 1911 közötti korszak Mikszáth-követésétől, a tízes években uralomra jutó biedermeyeres, stilizáló manírt a valószerűbb regényesség érett korszakától, amelyet a polgári forradalom évétől Krúdy haláláig szokás számítani. Szabó Ede – nem tagadva e periodizáció viszonylagos helyességét – mindvégig érzékelteti az életmű belső egységét, folyamatosságát: „Krúdyban szinte kezdettől fogva többféle »kísérlet« párhuzamos, egyidejű bontakozása vehető észre, s érlelődése sem egyoldalú: minden – egymással gyakran ellentétes – kísérlete megismétlődik, egyre magasabb művészi színvonalon” (220.). E gondolat jegyében emeli ki a szerző az 1900 előtti évek novellatermésének mikszáthos vonásait (70.), a Mikszáth nyomain járó író műveinek az érett Krúdyt előlegező specifikumait (85.), vagy azt a meggondolkoztató kettősséget, amely a világháborús és forradalmi évek publicisztikája meg az egyidejűleg született szépirodalmi művek alaphelyzete, az életből való kivonulás között figyelhető meg (171.). Természetesen Krúdy művészi törekvéseinek és állásfoglalásainak ezt a minden korszakára jellemző többszólamúságát Szabó itt jobbára csak jelezni tudja, csak a fő irányt jelölheti ki az alapos későbbi feldolgozás számára.

Terjedelmi, szerkezeti okokból a könyv írója többnyire nem analitikus módszerrel közelíti meg a bemutatott Krúdy-műveket, hanem a benne már korábban kialakult, szintetikus jellegű koncepciót közli róluk. Értelmezéseinek zöme átgondolt, meggyőző; a ritka kivételek közül, ahol véleményem szerint Krúdytól és a szövegektől idegen eszméket érez bele művekbe, megemlítem a Nyíri pajkosok c. novella társadalomkritikájának túlmagyarázását (80.) és azt az indokolást, amelyet A vörös postakocsi Alvinczijának romantizálásával kapcsolatban ad (131.), mivel e példákban szokásától eltérően túlságosan közvetlen módon értelmezi és kívánja bizonygatni a Krúdy-művek társadalombíráló aspektusát. E vitatható megfogalmazások egyik oka a kényszerű tömörség lehetett, ugyanúgy, ahogy Szabó Ede egy-egy sietősen odavetett félmondata néha fölösleges félreértésekre adhat alkalmat, főleg az irodalomtörténetben kevéssé járatos olvasóknak (pl. a Gáspár Imréről vagy a Kiss Józsefről írott, tendenciózusan egyoldalú sorok, 49. és 80.). Krúdy pályájával párhuzamosan a könyv a róla szóló kritikai irodalom történetét is bemutatja, többnyire jól megválasztott idézetek formájában. E szemelvényeket kommentálva a szerző olykor túlságosan szigorú a korábbi bírálókhoz: a stílusváltás regisztrálását kéri számon a századforduló kritikájától (69.), megrója a Nyugatot és Schöpflin irodalomtörténetét a Szindbád előtti korszak Krúdyjának nem teljes megértéséért (91–92.), Ady ragyogó méltatását fél mondatban megdicséri, fél oldalon vitatkozik vele (127.) stb. Az effajta túlzott várakozások, visszavetített és erőszakolt polémiák szükségtelennek hatnak a különben kitűnően szerkesztett és tetszetős stílusban megírt könyvben, amelynek a magas színvonalú népszerűsítésen kívül a Krúdy-kutatás további kibontakozásában is inspiráló szerepe lehet.

Csűrös Miklós

 

(Irodalomtörténeti Közlemények, 1971/5. 660-661. p.)