Katona Béla: Krúdy Gyula pályakezdése. Bp. 1971. Akadémiai K. 217 l. (Irodalomtörténeti füzetek 75.)

A Krúdy-filológia jelentős, új állomása a könyv. Az 1900-ig terjedő pályaszakasz eddigi – szórványos – Krúdy-filológiájának szintézise, nagyon sok vonatkozásban a Krúdy irodalomban kibontakozott hagyományos kép korrekciója, nem kis részben az írói indulás eddig teljesen ismeretlen, vagy nagyon homályos mozzanatainak – az író levelezésére, levéltári dokumentumokra, a család szóbeli közléseire, önéletrajzokra, eddig kellőképpen nem elemzett vallomásos szépirodalmi művekre, publicisztikára, a 90-es évek informatív jellegű sajtóanyagára (szerkesztőségi üzenetek, bejelentések, kommentálások, stb.) épített – elemzése. Biztonsággal tájékozódik a szerző a sokszor egymásnak is ellentmondó adatok, feltevések dzsungelében, nagy alapossággal – mindig több forrás gondos egybevetésével, a szubjektív források (szóbeli közlések, írott emlékezések) objektív dokumentumokkal való kontrolljával, az új adatoknak az emberi-írói fejlődés belső logikájával való szembesítésével – építi fel a nagyon korán kialakult szerepjátszással is árnyalt pályaszakaszt.

A szülőhely, család gyermekkor determináló örökségének felvázolásánál Egy kisváros serdülőkora címen gazdag portrét ad a szerző a századvégi Nyíregyházáról, felmutatva az erősen 48-as hagyományú paraszti-dzsentri városban azokat a jegyeket, amelyek Krúdy fejlődését elsősorban befolyásolták; fontos érdeme ennek az alfejezetnek az írót már nagyon korán vonzó-kötő nyíregyházi sajtó bemutatása. A Krúdy-család jellemzésekor a honvédkapitány nagyapa és a legendás nagybácsi, Krúdy Kálmán 48-as örökségét hangsúlyozza, amely az írónak alapvető élményköre lesz, s későbbi podolini középkorba és kuruc időkbe mélyedésével együtt kialakítja majd a magyar történelmi múlt iránti rendkívüli érzékenységét. A gyerek Krúdy első 9 évének megformálásában csak a birtokba vett, kevésszámú adatra támaszkodik, így – nagyon korrekten – megelégszik ennek a szakasznak vázlatos rajzával. Az első, szatmári gimnáziumi évben a polgári-kisiparosi környezet jelentőségét hangsúlyozza, amely majd gazdag színezést kap – a történelmi polgársággal való megismerkedésével – a podolini évek során. Nagyon alapos elemzést mutat a szerző tanulmányának a nyíregyházi diákévekre (1891—1895) vonatkozó fejezete. Elmélyült portrét kapunk azokról a tanárokról, akik fejlődésében alapvető szerepet játszottak és – az eddigi Krúdy filológia rajzainál sokkal reálisabbat – első mentorairól: Kálnay Lászlóról, akinek nemcsak bohém írói attitűdje, hanem prózájának zeneisége is hat Krúdyra, a nyugdíjas színész Dálnoki Gaál Gyuláról, majd a realista-naturalista igényű tájékozódásában különösen fontos szerepet játszó Gáspár Imréről, a Debreceni Ellenőr szerkesztőjéről. Krúdy műveltségének művészetét meghatározó alaprétege is most rakódik le; Katona elsősorban az Ezeregyéjszaka, Dickens, Zola, Puskin, Turgenyev, Jókai, Mikszáth és a Hét városi-polgári íróinak hatását emeli ki. A vidéki lapokkal való korai kapcsolataiból az Orsova-beli szereplését hangsúlyozza, meggyőzően dokumentálva azt a különös tényt, hogy ezt a lapot – többszáz kilométerről – valósággal az érettségi előtt álló Krúdy szerkesztette, elárasztva írásaival a lap valamennyi rovatát. Jelzi a novelláival elsősorban a kisemberek világa felé forduló író tematikai gazdagságát, a férfi-nő kapcsolat szerepeltetésének primátusát, az érdekházasság, a női emancipáció problémáját, megmutatja az önéletrajzi vonásokat hordozó poéta-hőseinek – a későbbi alteregoi felé mutató – dezilluzionizmusát. Új színt jelent az induló Krúdy novellisztikájában a nagypolgári tematika – ezt jelzi a félbemaradt lipótvárosi ciklus – és a nagyvárosi proletársors ábrázolásával való kísérletezés (Nagy Józsefné). Katona az 1892-97 közötti időszak műveinek egy részét – művészi színvonaluk elégtelensége miatt – csak mint történeti dokumentumokat elemzi, megkeresve a későbbi, végleges hangját megtaláló Krúdy irányába mutató jegyeket.

Ezek: a novellaciklusokat előlegező keretes szerkesztés, a realista-naturalista tematika, nyelv mellett a novellákat átszínező romantikus-szentimentális-biedermeier jelleg, a még kezdetleges, – a lírai elemeket egyensúlyozó szerepét egyelőre betölteni még nem tudó – stilirónia.

Sokoldalúan vizsgálja a szerző Krúdy érettségi utáni debreceni és nagyváradi újságírói-írói szereplését. A Debreceni Ellenőrnél eltöltött hónapok (1895. szept.–1895. dec.) során fejlődik ki sajátos, éjszakázó életformája, itt kap korlátlan írói-publicisztikai teret a lapnál, de itt csömörük meg először az újságírástól is. Ez az érzés a nagyváradi Szabadságnál eltöltött félév (1895. dec.—1896. jún.) „korrektori és segédriporteri” tevékenysége során tovább erősödik, így a rövid nyíregyházi intermezzo után, 1897 tavaszán Budapestre kerülő író, szánts lappal való szoros kapcsolata ellenére (Új Fővárosi Lapok, Egyetértés, Magyar Szemle) sem vállal újságírói munkát. Az erősen politikai – szabadelvű párti – beállítottságú Szabadságnál töltött idő korántsem volt olyan felszabadító hatással rá, mint később Adyra; a Krúdy-filológia tévedéseit korrigálva, megmutatja a szerző, hogy a nagyváradi időszak milyen mélypontot jelentett a fiatal író pályáján (korábban bőségesen áradó novelláinak elapadása, testi-erkölcsi megsemmisüléssel fenyegető féktelen életmódja).

A tanulmány befejező része az első budapesti – a Gyöngytyúk utcától a Király utcáig, az 1897-es megérkezéstől az 1899-ben kötött házasságig s az e körül az idő körül kezdődő újabb írói hangváltásig terjedő – évek filológiai-esztétikai elemzése. A Krúdy- filológia legújabb eredményét s egyben a nagy meglepetését jelenti ennek az 1897— 1900 közötti pályaszakasznak a vizsgálata. Az 1956 előtti Krúdy-irodalom csak a mikszáthos korszakra (1900- 1910) figyelt fel az író pályakezdésének idejéből, az 56 utáni filológia – Katona Béla, Barta András írásai elsősorban – már elkülönítette az ebben a tanulmányban gazdagon elemzett első, realista-naturalista igényű korszakot. Az 1897—1900 közötti időszaknak a korábbitól eltérő, alapvetően más jellegére – Diószegi András és Rejtő István magyar—orosz irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó tanulmányainak utalásain kívül – evvel a könyvével, Katona Béla figyelt fel először. A korábbi kutatás az 1901-ben megjelent Az aranybánya c. regénynyel szokta lezárni Krúdynak a városi-polgári irodalom sodrában kialakult korszakát, de nem vette észre, hogy a regény ugyan az utolsó, de egyben kissé megkésett akkordja is ennek az időszaknak, előtte kimutatható egy – elsősorban az Üres fészek (1897) és az Ifjúság (1899) c. novelláskötetekkel fémjelzett, „Turgenyev jegyében” kibontakozó művészi szakasz. Ez egyszerre hoz tematikai változást – a novellák és a csak lapokban megjelenő kisregények (Szeretlek, Hamu, Pál apostol levelei) szintereinek megváltozását, a vidéki, elsősorban dzsentri-problémák előtérbe kerülését – s jelenti egyben a szerkesztés és a stílus megváltozását; az eseményt, történést elmosó lírai-zenei szerkesztés uralmát, és egyes vonásaival a későbbi impresszionista, asszociációkban gazdag „gordonkázó” stílus felé mutató nyelvet.

Czére Béla

(Irodalomtörténeti Közlemények, 1972/3. 403-405. p.)